A NEMES SZÍV FENT ÉS ALANT • 1877 (29. kötet)
A NEMES SZÍV FENT ÉS ALANT •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
Beszélyke
Fanny szegény leányka volt. Szép arcú, kedves gyermek, aki megérdemelte, hogy szeressék a barátai. És kik voltak a Fanny barátai? A budapesti utcagyerekek. Azok a bizonytalan származású lények, akiknek nincs anyjuk, apjuk, ki az élelmükről gondoskodnék, nincs hajlékuk, hol, ha a futkározásban kifáradnak és ha éj borul a fényes fővárosra, fejüket lehajthassák, akik nem tudják mit esznek délbe, hol éri őket az este. Fanny maga is szegény volt, de mégsem hajlék nélküli elhagyatott. Ha este elment haza s átadta az öreg nőnek, kit nénjének nevezett, azon nehány krajcárt, mit napközben üzletével keresett, az öregasszony enni adott neki s ágyacskát vetett számára a szobapadlón. Milyen gazdag volt ő a többi utcagyerekhez képest! Hogyne, hisz kereskedése is volt! Gyufát, galandot, szappant s tavasszal ibolyacsokrokat, télen pedig csinált virágot árult kis kosárkájában a Király utca szögletén. Szomszédja egy veres hajú zsidó fiú volt, ki szinte hasonló üzlettel foglalkozott.
Jakabnak hítták, s Fanny iránt, mint minden környékbeli gyerek, nagy tisztelettel viseltetett. Soha nem előzködött vele, ha vevő jött feléjök, nem tolakodott előre, hogy Fannyt valamely csekély jövedelemtől megfossza; szépen ráhagyta, hogy attól vegyen az illető, akitől akar. Fanny is jó szívvel viseltetett a rút, veres hajú fiú iránt s nemegyszer adott neki süteménydarabot, midőn hozzájutott a jó öreg néni révén otthon, ki ha Fanny jobb üzletet csinált, egy-egy bogácsával vagy mandolás mézeskaláccsal szokta megjutalmazni.
Mert hát az ilyen szomorú gyermekéletnek is hadd legyenek meg a maga örömei. És vannak is. Én édes istenem, hiszen olyan nagyon kevés kell ahhoz!
Avagy nem-e elég öröm ott állani szép tavaszi napon a Király utca szögletén s nézni azt az ezer meg ezer tarka embert amint lót-fut fel s alá; látni a ragyogó hintókat fényes delnőikkel, kik csak úgy csillognak selyemtől, drágaságtól, gyémántoktól. Ki unná meg magát a Király utca szögletén, kivált ha még üzletje is van, melyhez figyelme és érdeklődése tapad, aztán még hozzá egy jó társ, kivel ha unatkozik, cseveghet kissé mindenféle bolondságokról és tréfákról. Oh, bizony nincs oka panaszkodni sem Jakabnak, sem Fannynak a sors ellen, ők még nagy urak azokhoz a többi csavargó gyerekekhez képest, kik ha megállanak egy helyen, még a rendőr is elkergeti, az is azt mondja nekik: Takarodjatok innen!
És nincs a nagy világon senki, aki azt is meg tudná mondani: hova?
Igaz, hogy télen aztán sok sanyarúságot kell kiállani a mi kis kereskedőinknek is. Az idő zimankós, az utcákon hó van; a járkálók száma megkevesbedik, de lenne bár sétálóban az egész főváros, még akkor sem szolgálna gyönyörűségükre, mert dideregnek a hidegtől, s elkékült arccal tipegnek-topognak kötelességszerűen, leapadt kelendőségű áruik mellett.
Ilyenkor aztán igazi jótétemény, ha egy-egy percre bebocsátják őket a szomszédos kávéházak szolgái, a meleg teremben kávézó uraságoknak megkínálni cikkeiket. Fanny mindig többet árul, mint Jakab. De hogyne árulna többet, mikor olyan jó szelíd arca, olyan szép okos szeme van, mely felkölti az érdeket iránta mindenkiben.
Olyan vevő is akad nem egy, ki az odaadott tízkrajcárosból nála hagyja a visszajáró összeget. Azért a Fanny jó leány marad, nem bízza el magát, nem lesz kevéllyé, hanem az így kapott pénzen kenyeret vesz és szétosztja ismerősei, a csavargó gyermekek közt, kik az éhségtől kidülledt szemekkel s lankadt tagokkal lézengenek a könyörtelen hideg utcákon, a még könyörtelenebb és hidegebb szívű emberek között.
Egy téli napon fényes úri fogat áll meg a Király utca szögletén. Hétágú korona van a lovak szerszámán s a kilincs alatt a hintóajtón, ugyanolyan a lovak meleg pokrócain. Mennyivel jobban vannak azok a lovak öltözve, mint az emberek!
A hintóból elegáns úrnő száll ki komornájával s egyenesen Fanny és Jakab felé irányozza lépteit.
Fanny felüti szőke fejét, de csak akkor már, mikor a nagy úrnő megszólítja.
Mit vegyek tőled, gyermekem?
Fanny megremeg és elszédül a meglepetéstől. Szent isten, hisz ez a gazdag bárókisasszony a szomszéd palotából.
Amit parancsol méltsád dadogja a gyermek ügyetlenül és zavartan de talán
Mit talán? kérdi a fényes úrnő.
Talán csak tréfál méltósága Mire való volna méltóságának az én portékám hebegi Fanny kis arcát bámulattal fordítva a mesés, hallatlan jelenet felé, mely ma vele történik.
A baronesz elmosolyodik.
Igazad van. Nekem nincs szükségem portékádra.
Azután komornája felé fordul:
Madame, ezt a leánykát többször láttam itt az utcán az ablakomból, jó gyermeknek látszik a szegény teremtés, hátha ez megérdemli segélyemet, ma úgyis nevem napja van, fölveszem őt is a szegényeim közé, adjon neki két forintot
Az elhízott, idős komorna kivette erre a tárcáját és kesztyűs kezével kotorászni kezdett benne. Fanny szíve nagyot dobbant e szavakra, azt hitte elájult a meglepetéstől, a világért nem bírt egyetlen szót kimondani, csak nagy, bámuló szemeit mereszté hálateljesen az úrnőre, ki kedvtelten élvezé e látványt.
Oh, méltóságos kisasszony, ez sok, ez nagyon sok és lehajolt, hogy a jóltevő kezet megcsókolja. Egy ilyen kisleánynak az sok rebegé elfogódva. Mit csináljon egy ilyen kisleány ennyi pénzzel?
Csak te ne sokalld, édes gyermekem. Fogadd el és viszonzásul jól viseld magadat. Lehet, hogy még lesz gondom rád. Mindenesetre figyelmem alatt leszesz. El ne pocsékold.
Oh, kegyelmes úrnő, mikor az nekem annyi sok Talán jobb lenne
Mi volna jobb, gyermekem?
Lássa, méltósága, itt van ez a kis rongyos zsidófiú, ez a Jakab, aki itt ránk néz. Azt gondoltam, hogy talán de nem is merem elmondani.
Csak beszéld ki magadat.
Ez a Jakab is olyan haszontalan apróságokat árul, mint én, aztán ő kevesebbet ad el, rosszabbul megy neki, pedig nincsen senkije, s csak száraz kenyeret és hagymát kap otthon a gazdájától, míg én meleg ételt is néha.
Tovább, kislányom. Hallgatlak.
Oh, mikor olyan nehéz azt elmondani, amit akarok. Azt gondoltam kérem alássan, de bocsássa meg méltósága azt hittem, hogy nekem elég volna egy forint is, és a másik forint hadd lenne a szegény Jakabé
Az úrnő meg volt hatva.
Amint akarod, gyermekem. Madame, adja ön oda az egyik forintot a fiúnak. Azt hiszem, ez egyszer jó helyen járok. Oh, annyian megcsaltak már sóhajtá a fényes úrnő magában , hogy szinte boldog vagyok, ha hinni merem, hogy jó szívem nem csalók játékszere.
Nyugtával kell dicsérni a napot mondá a társalgóné az úrnőnek franciául. A gyermekek is tudnak tettetni.
Fájdalom, igen; de ha e lány arcvonásai is csalnak, akkor minden arcismeret hiú köd és pára.
Az arc többnyire csal, báróné.
Ezúttal nem hiszem.
Én fogadni mernék rá.
Kockáztatott dolog lenne kegyed részéről, madame. Tanúja volt e szép jellemvonásnak, hogy a két forintot megosztani kívánja a fiucskával.
Ösmerem már én az ilyen fogásokat.
Kegyed tehát nem bízik a gyermekben?
Mért tagadjam? Fogadásom megújítom.
Elfogadom. Mit tesz fel ön?
A fekete ékszeremet, mely a bárónőnek annyira tetszik.
Áll. Részemről tíz aranyat teszek ennek ellensúlyozásául. Ha megnyerem az ékszert, akkor a tíz arany a leánykáé lesz.
A két gyermek el nem képzelhette, mi fölött foly a vita idegen nyelven ily élénken, de nem is sokat vigyáztak oda, a nagy öröm elkábította mindkettőt. Lelkük oda volt kötve a forinthoz, és arról álmodozott, mihez kezdenek e rengeteg pénzzel.
Álmodozásából Fannyt az úrnő hozzá intézett hangja verte fel.
Isten áldjon meg, gyermekem. Igaz, madame, jegyezze fel a szállását, szükségünk lesz rá.
Azután újra franciául tevé hozzá: Tudakozódni fogunk.
Hol lakol, gyermekem?
Viola utca 7. sz., özvegy Vándorné nagynénémnél.
Ezzel az úrhölgyekkel a fényes hintó elrobogott a városliget felé.
No, lett nagy öröm. A két gyerek eleinte azt hitte, hogy mindez csak egy végigálmodott tündéri mese, újra meg újra meg kellett tapogatniok zsebeiket, hol a forint biztosítá, hogy mégis csodálatos valóság, ami történt.
Jakab nem győzött hálálkodni eléggé, de az igazat megvallva most is Fannynak jutott azért több az örömből. Mert ő kétszeresen örült nemcsak a forintnak, hanem a Jakab örömének is. Ezer terv megfordult agyukban estig, hogy mi mindent fognak a pénzzel tenni, de az ezer tervből egy sem verhetett gyökeret, minduntalan helyet engedett egy másiknak, jobbnak, szebbnek, édesebbnek.
Így következett be az este, Vidáman váltak el, s ki-ki ugrándozva sietett haza kosarával. Ma minden olyan szép volt. Az utcák, a felgyúló ezer gázfény, a fényes kirakatok!
Istenem, de szép nekem azóta ez a főváros, mióta gazdag lettem sóhajtá Fanny egy bábu-kirakat előtt bámészkodva.
Amint hazaért, a kapuban egy síró asszonyt látott. A részeges csizmadia neje, a Máténé volt az, karján kis gyermekével, a kedves, kétéves Lacikával.
Mi baja, Máténé néni? szólítá meg a síró asszonyt Fanny, szinte megszégyellve, hogy ő még éppen valami víg nóta dúdolását hagyta abba.
Jaj, nagy az én bajom zokogta a szegény asszony kebléhez szorítva gyermekét. Beteg a Lacikám meghal a elpusztul én gyönyörűségem! Életem élete.
Ne mondja, Máté néni, az isten szerelmeért! kiálta Fanny elsápadva. De hát mi baja lett? Hiszen még tegnap este víg volt, játszottam vele.
Torokgyíkja van. Meghűlt szegény.
De akkor mért nem viszi be a szobába?
Jaj, lelkem, olyan az, mint a farkasordító. Tudod, hogy egy darab fám sincs.
Hozok én, Máté néni, rögtön. Csak menjenek be s várjanak rám. Szegény kis Lacika, nem fog fázni, dideregni.
Fannyka átadta kosarát, sietve átszaladt egy szatócsboltba, a saját pénzén nehány krajcáron fát vett. Hiszen még így is untig elég pénze marad, hogy álmait valósítsa, mik ott a fényes kirakat előtt születtek, s mik egész valóját gyönyörrel áraszták el; mert a vágy is öröm, ha a teljesedés lehetetlensége nem áll a háta mögött sötét arcával.
Nehány perc múlva már vidám tűz pattogott Mátéék nyomorult szobájában. A gyermeket ki lehetett bontani rárakott rongyaiból, Fannyka addig hízelgett neki, hogy hozzá ment, de arra sehogy sem bírta rávenni, bármint gyügyölgette, bármennyire hízelgett neki, hogy mint máskor, mosolyogjon is reá. Zavaros szemei, mosolygók máskor, kísértetiesen forogtak most, melléből halk hörgés emelkedett koronkint.
Szentséges isten! tördelé kezeit a szegény anya kétségbeesetten jajveszékelve. Meghal az én fiam Megőrülök érte. Istenem, adj módot, segíthessek rajta!
Orvost kell hívatni azonnal Máté néni.
Itt volt már a szegények orvosa, édes lelkem. Meg is írta a receptet. De mit használ az, ha nincs egyetlen fillér se e háznál, sem egyetlen értékes tárgy, mire pénzt adnának a zálogintézetben. Honnan vegyem az orvosságot?
Mennyibe kerülne az, Máté néni? kérdé Fannyka, és szemei könnyekkel teltek meg, amint a kis Lacikára pillantott.
Sokba, nagyon sokba. Lelkemet eladnám, ha annyit megérne.
Hátha én segíthetnék.
Oh, ne mondd azt, ne mondd. Talán nyolcvan krajcár is lesz az orvosság ára.
Éppen van annyi pénzem kiáltá Fanny örömmel, kivéve a szerény összeget zsebéből. Siessen, Máté néni, a patikába. Vagy táj jobb lesz, ha én megyek, mert tudok ám szaladni derekasan.
Alighogy Fanny távozott, kopogtatás hallatszék a kétségbeeséssel küzdő anya ajtaján, s a két úrnő lépett be a szobába, kik ma reggel Fannyt a Király utca szögletén felkeresték.
Itt lakik a házmester? kérdé a fiatalabb nő.
A férjem az. Nincs itthon. Tessék parancsolni.
Egy fiatal leányka felől kívánunk tudakozódni, ki itt Vándorné nagynénjénél lakik.
Oh, a Fannyról, arról az áldott angyalról? Éppen most volt itt; elfutott a gyógyszertárba. Oh, nagyságos asszonyaim, ezt a gyermeket az isten meg fogja áldani mind a két kezével.
Önnek nagy oka lehet, hogy így dicséri. Nem lenne szíves nekünk bővebben elmondani
Oh, ezer örömmel.
Itt aztán a szegény Máténé szórul szóra elmondta, mi történt ezelőtt egy félórával. Fát hozott a saját pénzén, s most nyolcvan krajcárjával orvosságért futott a gyermeke számára.
Megadja ön magát? kérdé a báróné komornájától, s könnycseppek fénylettek a szemeiben , megadja ön magát, madame, vagy pedig még tovább tudakozódjunk?
Oh, báróné mondá a madame fojtott hangon az elérzékenyedéstől. E gyermek angyal. Én meg fogom csókolni. A fekete ékszer az öné.
A tíz arany pedig a gyermeké, s még azonfelül is gondoskodni fogok róla.
E pillanatban lépett be Fanny az orvossággal, kipirulva a futástól. Csupa rózsa volt két orcája.
Gyermekem szólt a báróné az ámuló leánykához , add át az orvosságot e szegény anyának s aztán jöjj át nagynénédhez velem.
Fanny megdöbbent.
Azt hitte, hogy a hölgyek számon fogják kérni tőle a forintot nagynénje előtt, s ha az megtudja, mi célra fordítá, durva és kegyetlen lesz hozzá, sőt talán meg is veri
Tétovázva és habozva állt meg a szoba közepén, lábai az ijedtség- és aggodalomtól a földhöz gyökeredztek.
Oh, méltóságos asszony
Nos, miért vonakodol nagynénédhez vezetni?
Isten ments a méltósága parancsát teljesíteni, hanem
Hanem?
Méltóságod talán már tudja tagolá tétován.
Mit, gyermekem?
Hogy én a pénzt már elköltöttem. Szidjon meg emiatt méltósága, de ne szóljon, kérem, esedezem, a nagynénémnek, mert az durva, igen durva lenne hozzám.
Fanny sírva fakadt.
A báróné lehajolt hozzá és homlokán csókolta.
Édes gyermekem, jöjj te csak! Igen helyesen és szépen cselekedtél. Nagynénédhez azért akarlak vezetni, hogy elbúcsúztassalak tőle; ezentúl az én leányom leszesz, én fogok rád gondot viselni, nálam fogsz lakni, s oskolába járatlak.
Fanny most meg már éppen nem bírt sem szólni, sem mozdulni; csak egyre sírta, sírta a boldogság örömkönnyeit.
