A PAJKOS ILONKA • 1877 (28. kötet)
A PAJKOS ILONKA •
1877
(28. kötet)
1877
(28. kötet)
A kis-belédi szolgabírónak, tekintetes Tarka István úrnak Ilonkájáról bizony kevés jót lehetett hallani az én időmben. A tanító úr azt állította róla, hogy szép esze van, de rosszra használja; vásott, engedetlen gyermek. Nem tanul, följebbvalóját nem tiszteli, a más gyermekeket, különösen ha szegények, lenézi, gúnyolja, sőt sokszor bántalmazza is. Teszem azt, csak a minap is záptojásokat hozott az iskolába s két szegény sorsú lánykát hajigált meg velök, beszennyezve talán egyetlen ruhájukat s megbántva őket szívükben; pedig a szegénynek kétszeresen fáj a megbántás, ha gazdagtól jő az, ahonnan jóindulatot, szánalmat, nyájasságot, leereszkedést vár ösztönszerűleg. Bizony nagyon elbízza magát a kis Ilonka, hogy a szolgabíró leánya, még egyszer kárát vallhatja!
A szomszédok nem győztek eléggé panaszkodni ellene; az ablakaikat bedobálta kővel, a kis csirkéket, mik átmentek az úri portára, összevissza kergetve elzavarta anyjuktól, úgyhogy azok szétszéledtek a lészák és kazlak között, vagy pedig rájok bocsátotta a láncra kötött kisrókát, meghosszabbítván a láncot különféle madzagok- és zsinórokkal, miket nem egy ízben az édesapa ünneplő ruháiról szaggatott és fejtett le e célra. Leleményessége kifogyhatatlan volt a csínyekben, mik sokszor a rossz szívűség bélyegét viselték magokon. Pedig a kis Ilonka nem volt alapjában rossz-szívű, csak szeles, pajzán, vásott és könnyelmű.
Magok a legközelebbi rokonok is csak panaszt hangoztathattak, szinte csak rosszat mondhattak a már majdnem tizenegy éves lánykáról, ki mindazt egyesíté természetében, ami egy fiúban rossz tulajdon van. A Máli néni nevenapjára küldött bokréta például meg volt paprikázva, úgyhogy a szegény Máli néni félnapi köhögési rohamba esett, midőn megszagolta Ilonka veszedelmes ajándékát; az Ábris bácsi kedvenc tajtpipájába pedig puskaport tett egy ízben, mely nemcsak hogy megijeszté a derék férfiút, hanem megperzselte tisztes ősz szakállát és szétrobbantá az értékes pipát.
De minek számoljam el az ezer meg ezer ehhez hasonló helytelen csínyt és pajkosságot, miket tekintetes Tarka István úr ahelyett hogy atyai feddéssel illetett volna, édesdeden megnevetett s összevissza csókolta értök egyetlen leányát.
– Több esze van, mint egy professzornak! – szokta ilyenkor mondani amaz emberek gyengeségével, kik szeretetüket azáltal mutatják ki, hogy mindent kedvesnek, jónak találnak, amit az tesz, akit szeretnek.
Hiába mondták, hiába figyelmeztették ismerősei, barátai: »Te rosszul neveled azt a leányt, sokat, nagyon sokat elnézel neki. Meglásd, elrontod túlságos atyai szereteteddel s szerencsétlen lesz egész életére.«
– Ej! – felelte rendesen Tarka István úr – akinek ezer holdja lesz, mint az én Ilonámnak, az ugyan nem lesz szerencsétlen. Különben is mi az, amit ti olyan nagyon megróvtok? Az, hogy kissé csintalan, hogy nincs aludttej-vére, mint valami beteges, halni készülő idétlennek…
– Apró hibák szülik a nagyokat, barátom – mondák a jóakaratú tanácsadók –, s nagy hibák a nagy bűnöket, miket el nem takar aztán az ezerholdas föld sem, akármilyen nagy is egy darabban.
Tarka úr haszontalan, üres beszédnek találta az effélét.
– Hibák? De hát miféle hibák? Bizony nagy szálka szemetekben az a gyermek, s nem bánnátok, ha azzal is keseríteném, hogy apró kedvtöltésében háborgatom. Hadd tombolja ki magát, hadd szilajkodjék, legalább nem lesz olyan, mint azok a városi málészájú kisasszonyok, kik a levegőtől náthát kapnak, az ételtől csömört, a futkosástól ideggörcsöt, s kik látszólag a vizet sem tudják megzavarni, de tulajdonképp lelkök már meg van mérgezve ilyen korban a rossz olvasmányoktól.
– Igazad van, találóan rajzolod s mutatsz egy másik hibára, mely éppen úgy szélsőség, mint az Ilonka pajkossága. Mind a kettőt kárhoztatom. A középutat kövesse a leány; ne legyen olyan, mint az üvegházi növény, mit harmat, napfény nem tesz izmossá, de ne legyen útszéli bogáncs sem, mert arra, barátom, sok por is ragad, meg sok sár.
Sok ily jó tanács hangzott el Tarka István uram füle mellett, mint a falra hányt borsó; nem sokat hederített rá. Olyan volt, mint minden gyermekét majom gyanánt szerető apa: vak annak hibái iránt.
Pedig e hibák kezdtek lassankint veszedelmes irányban elharapódzni. Ilonka csínyjei majdnem elérték azt a fokot, mikor már gonosztettekké válnak. Az egész megyében elterjedt rosszaságának híre; anyák, gondos nevelőnők, ha elrémítő példát akartak felhozni növendékeiknek, Ilonkát állították elé, a vidék rosszát, a csintalan, szeszélyes, a szófogadatlan, mindenki által került Ilonkát.
De Tarka István még most sem vette azt észre; maga Ilonka pedig mégkevésbé, s még büszke volt a névre, mellyel általánosan gúnyolták: Tarka Ilonka, a legvásottabb »fiú« a vármegyében.
És valljuk meg, találó gúny volt.
Mert volt-e benne egyetlen női vonás? Mi teszi kedvesebbé a leányt, mint a szendeség, ártatlanság és engedelmesség? E három tulajdonság nélkül olyan, mint egy emberi ijesztő csontváz, melyről mindaz hiányzik, ami szép volt valaha, ami az igazi alakot adta annak egykor.
E szegény gyermek tehát, ki anyját korán elveszté s a neveléshez nem értő apa szárnyai alatt nevelkedett, már-már veszendőben volt, mivel ő maga is hajlandóbb volt a rosszra, mint a jóra – midőn egy napon a következő esemény történt.
Ilonka ismét oskolát mulasztván, otthon futkározott az udvaron s nagy lelki gyönyörűséggel szemlélte, amint az öreg fekete macska, a »Cukri«, mint valami világkormányzó diplomata, ravasz alattomossággal egy fatörzs mögé húzódva, lesi a pillanatot, midőn a gyanútlanul ott cirkáló verebek valamelyikére ügyesen rávetheti magát.
Nem sokáig kellett várnia. A ravasz állat csakhamar célját érte s tisztára nyalt szájában nemsokára ott szürkült szárnyvergődve egy boldogtalan fiatal veréb.
– Hahó! Hahó! – ordít Ilonka tapsolva kis kezeivel, de máris megirigyelve a macska szerencséjét, amiért is villámsebesen utána iramodik a Cukrinak, hogy a még tán eleven zsákmányt elvehesse tőle.
Cukri érezvén a veszedelmes ellenfelet és helyzetet, de nem lévén szándéka átengedni déli pecsenyéjét, igazi macskafilozófiával olyan területre igyekezett elmenekülni, ahova kis úrnője nem követheti: felszaladt az istálló padlására.
Csakhogy a macska mégsem volt igazi telivér filozóf, mert tudnia kellett volna, hogy az odatámasztott létrán Ilonka játszva eléri, s ott a padláson, mint szűkebb területen, könnyen sarokba szorítja; ha igazi tudós a Cukri, felszaladt volna az istálló fedelére, honnan valóságos hadvezéri öröm lett volna falatozás közben lenézni üldözőjére. De hát minden tudomány korlátolt ezen a gyarló világon!
Ilonka nyakra-főre rohant föl a létrán, mindenütt nyomában Cukrinak, ki a verebet el nem eresztve szájából, kétségbeesve menekült… De hiába volt minden kétségbeesése s menekülése, Ilonka utólérte s még egy szempillanat s a veréb odavan…
Csakhogy a macskák fölött is van magasabb gondviselés, mely az ily kényelmetlen helyzetben gyakran segítségökre jő.
Ilonka azon percben, midőn kezét kinyújtotta, hogy a macskát megfogja, mintha egyszerre mélység támadt volna alatta – a szénatartóba nyíló padláslyukon lezuhant.
Eszméletét amint visszanyerte, érezte az iszonyú fájdalmakat, miket a zuhanás okozott. Eleinte nem bírta magát tájékozni, hol van, csak lassan-lassan jött rá, hogy az istállóban a szénatartó-kerítékben fekszik. A veszély iszonyúságát csak most látta be, tekintete a hegyivel fölfelé fordított vasvillákra esvén, mik ha csak egy kicsit másképp zuhan, fölnyársalták volna.
De erre nem sokáig gondolt. Elvégre is a szénás-keríték tele volt frissen kaszált lóherével, s így puhára esett, valami nagyobb baja nem történt, s azt a kis sérülést, amit szenvedett, azt ugyan kutyába sem veszi; nagyobb baj az annál, hogy a verebet már azóta megette a Cukri, az átkozott Cukri, aki majd meg fog lakolni ezért a kalandért keservesen!
Ámbár utoljára nem is éppen rossz kaland. Oh, hogy fog majd nevetni rajta a papa, ha elmondja. Hahaha!
Ilonka most már maga is nevetett s legelső dolga volt újra a padlásra menni, hogy a Cukrit megbüntesse. Az most is ott volt, és – mint az ebéd után fogait piszkálgató ínyenc – felült a léceken száradni kirakott juhbőrökre (miket a legújabb időben sűrűn testáltak gazdájoknak a Tarka István juhai) és onnan bámult, de lomhán, kedélyesen, az egyik szemét álomra hunyorgatva.
– Csodálatos – gondolá magában Ilonka –, hogy a zsidók, kik idejárnak a juhbőröket nézegetni, még nem estek le. Persze, mert vigyázva lépnek s látják magok előtt a lyukat.
Az ám! De hátha nem látnák?
Ilonkának arany eszméje támadt.
Hiszen semmi sem könnyebb, mint a padláslyukat berakni apró, törékeny gallyakkal s aztán a gallyakat beborítani vékony szénaréteggel, mely egyenlővé tenné a veszedelmes helyet is a felület többi részeivel.
Oh, milyen nagyszerű tréfa lenne ebből! A zsidó semmit sem gyanítva, rámenne a veszedelmes talajra… egy reccsenés,… s zsupsz, a mélységbe.
Ennek nevetne aztán még csak igazán a papa!…
Ezt bizony meg kell cselekedni minden áron!
Bezzeg lesz majd csodálkozás, nevetés a pórul járt zsidón, ki legalább is azt fogja képzelni, hogy a pokolba repül.
Ilonkának szíve (az a gonosz szív) már előre majdnem repesett örömében, ha az így szépen előkészített »zsidózuhanásra« gondolt.
Hiszen a zsidót bántani nem szégyen, hanem kötelesség! úgy hallotta azt az utcai vásott kamaszoktól.
Ilonka gyakorolta is ebbeli kötelességét lelkiismeretesen, s ha zsidót látott az úton, nekiuszította a kutyákat, még a láncos szelindeket is eleresztve, vagy legalább utána kiáltott: »Hé, Smüle, mikor lesz Rozsnyón vásár?« amely kérdés, mai napig sem tudom ugyan, hogy miért? de a lehető legnagyobb bántalom a vidékbeli zsidókra. Hát még azok a szegény zsidók mi mindennek voltak kitéve, akik egyfogatú talyigán utaztak el a Tarkáék kastélya előtt.
Különös az, hogy az egy lovon utazó zsidók nemcsak a gyermekek gúnytárgyai, hanem az idősb emberek sem restellik csúfondáros kiáltásokkal illetni őket, kivált a kevély magyar köznépnél – pedig hát édes lelkem, szalonnán hízott kedves polgárság, mikorra a te hámod már nagyon megfakósodik s két jó lovadnak lefelé fog állni a füle az éhségtől, az az egylovas taliga bizony hintóvá növi ki magát, mert szorgalmas, munkás a gazdája, kitől – bizony mondom – példát vehetnél inkább, mintsem kicsúfold.
A zsidó egy lovat fog be oda, hol az is megteszi a magáét, te pedig, édes magyarom, mint az adoma meséli rólad, mikor levélvitelre rendel a bíró uram őkigyelme, úgy viszed azt a szomszéd faluba, hogy négy ökröt fogatsz be, s nehogy azt higyjék: gyalogjáró ember vagy, egész gangosan sétálsz el a levéllel a négyökrös szekér mellett.
A gyermekedet sem ártana megpirongatni, mikor más embertársát a vallása, a hite miatt csúfolja s bántalmazza; nem ártana figyelmeztetned, hogy az is tanuljon a zsidótól; mert bizony nagyon el talál maradni mögötte.
A zsidófiú, ha tizenhat-tizenhét éves, már önálló pályát tör magának szorgalmával, mikor a te fiad nagy lomhán várja a huszonnegyedik esztendejét, hogy adósságot csinálhasson vagyonod azon részére, amit még magad el nem költöttél. A zsidóleány pedig még gyermekkorában megszokja a takarékosságot és háziasságot, s ritkán lehet hallani, hogy valaha zsidó ember a felesége miatt jutna tönkre, ami a keresztény magyaroknál mindennapi dolog.
Mert azt mondja Kant, hogy: a leány legyen olyan házias, mint a csiga (mely ti. ritkán jő ki a kagylójából), de ne legyen olyan, mint a csiga, mely mindenét magán hordja.
Arany szavak, oda kellene vésni minden leány pártájára, mert a fényűzés és cifrálkodás már eddig is több kárt okozott a magyar nemzetben, mint a sajói, mohácsi csata és a világosi fegyverletétel együttvéve.
De térjünk kis hősnőnkhez, Ilonkához, ki amit fejébe vett, mint rendesen azoknál történik, akik nem szoktak gondolkozni, azt mindig is foganatosította. A padláslyukat tervéhez híven berakta gallyakkal, a szénatartóból azonban gondosan kiszedegette a vasvillákat, mert már olyan könnyelmű mégsem volt, hogy komoly megsérülés eshetőségének tegyen ki valakit.
Mikor aztán minden el volt rendezve, kiállt a nagykapuba zsidót várni.
Jött is egy mindjárt kapóra; rengeteg terjedelmes batyu alatt izzadva, nyájasan köszönté a kisasszonykát.
– Van ám eladó juhbőr nálunk is! – kiáltott rá Ilonka.
– Az egész világ juhbőrrel szagol, kérem alássan – mondá az öreg zsidó fitymálva. – Ki venne mostan juhbőrt? Biz én meg sem nézem. (De azért egyenesen az urasági portának tartott.) Pfuj! Juhbőr! Az egész világ juhbőr. Itthon van a nagyságos papa úr? Bizonyomra mondom, nagyságos kisasszonyka, hogy a juhbőrt maholnap már arra fogják használni, hogy az országutat kövezik vele. Tessék csak felnézni az égre, ni, még a felhők is úgy fityegnek, mintha megannyi kiterített juhbőr lenne. Kell a pokolnak a mai világban.
De azért csak mégis az udvarra sompolygott a juhbőrök lelkes ócsárlója, nem törődve a rámorduló kutyák keresztényies s élénken nyilatkozó ellenséges érzelmeivel, miket Ilonka ezúttal lehetőleg csillapítani igyekezett.
Az udvarra érve, a nagyságos urat éppen az ambituson találta, amint nagy zsöllyeszékében ülve s rengeteg füstöket eregetve, ősi magyar szokás szerint arról gondolkozék, hogy ugyan miről is kellene hát gondolkozni.
Nagy alázatossággal hirtelen lekapta fejéről zsidónk kopott bársony sapkáját, amint méltatlan tekintete a tekintetes alakra esett, s még egyszer elejéről elmondá föntebbi észrevételeit a juhbőrről.
– Szervusz, zsidó! – szólt a szolgabíró úr – jó, hogy jössz, de azt már nem jól cselekszed, hogy a juhbőrt annyira lebecsmérled. Akkor nem csinálunk vásárt.
– Tőlünk fog függni, kérem alássan. Aztán tetszik ismerni az öreg Salamont, ha csak lehet, megszabadítom a nagyságos urat tőlük, ne szemeteljenek itt úri portáján. Hiszen, kérem alássan, csak kellenének valakinek.
– Ne locsogj annyit. Menj, nézd meg, aztán számold ki, mit adhatsz értök és küldd be a pénzt az inasomtól. Magad ne alkalmatlankodj a szobámban, mert nagyon fokhagymásszagú vagy. Ha elégnek találom a pénzedet, viheted őket pokolba, ha pedig keveset adsz, visszaküldöm s tetejébe hajdúm rád húz tizenkettőt szemtelenségedért. Már én így szoktam végezni adásvételi ügyleteimet. Egészen becsületességedre bízom magam.
Ezzel tekintetes Tarka István uram felkelt, és mint egy olyan ember, aki egy szövevényes gordiusi csomót oldott meg bölcsességével, egész megelégedetten sétált be szobáiba.
A döglött juhok halandóbb részeinek fennmaradt hüvelyeit vásárló zsidó mély meghajlásokkal és nyájas kézdörzsöléssel fogadta a tekintetes úr szíves bizalmát és sietett valakit elfogni a cselédek közül, aki megmutassa a »hitvány« portékát, miért a mai világban már csak olyan bolond ember veszteget pénzt, mint ő, ki szántszándékkal saját veszteségére dolgozik.
– Majd elvezetem én a bőrökhöz – mondá Ilonka, fürgén szökellve előre, nem kevés feszültséggel várva, sikerül-e a csíny.
– Jaj bizony leesik a kisasszonyka a létráról.
– Ne féljen attól. Hanem maga mért nem köti le a batyuját, minek cipeli azt a nagy terhet fel a padlásra?
– Olyan az már nekem, mintha édes gyermekem volna; nem is érzem; ha nem volna a hátamon, azt hinném, hogy nem is én vagyok a Blau Salamon, s egy tapodtat sem tudnék menni; ha meghalok, talán még akkor is meghagyom, hogy a nyakamban hagyják: édesebb lesz a nyugodalmam, kérem alássan, ha a másvilágon is együtt leszek az üzletemmel.
– De csak mégis letehette volna, míg lejövünk.
– Már csak megvallom az igazat. Rosszak a cselédek, kérem alássan, pajkosak. Szegény batyus zsidó nem nagy úr, sok esik meg rajta, ami az üzlet kárára van. A múltkor is, amint lent hagytam a batyumat, mikor az ócska tollut néztem a magtár-padláson, két eleven patkányt csempésztek bele, s majd a nehéz nyavalya jött rám, mikor egyszer az úton megéreztem, hogy batyum megelevenedik a hátamon s elkezdi a hátamat kaparászni. Hát a két patkány volt. Képzelheti a kisasszonyka, milyen károm lett! Azokat a finom bőröket úgy átlyukasztották a semmirevalók, mintha ki akarták volna »slingelni«.
Ilonka alig bírta elfojtani előtörő kacagását. Édesdeden és büszkén emlékezett vissza rá, hogy a két patkányt ő csempészte be annak idejében a bőrökkel megrakott batyuba.
Eközben felértek a padlásra s már csak néhány lépés választá el a zsidót a végzetes helytől.
Az előre menő Ilonka óvatosan kikerülte a jól megfigyelt helyet s a különben is már gyengén látó öreget gonosz ravaszsággal vezette és igazgatta, merre jöjjön, hova lépjen.
A zsidó tekintete különben is sóvárogva a feketedő bőrökre tapadt, látván a nagy birkahalandóságot, nagyobb nyereség reménye dagasztá szívét, midőn egyszerre nagyot reccsen lába alatt az összetört gally-talaj, s birkabőr, biztos nyereség egyszerre eltűnik a láthatárról, s ő a mélységbe, a bizonytalanságba látszik zuhanni.
– Oh, vaj mir! – ordít torkaszakadtából, melyre viszhangként Ilonka kacagva felelt.
De e kacagás iszonyattá válva halt el a vásott gyermek ajkán, amint a zsidó melléből tompa hörgés, fuldokló csuklás síri nyöszörgése váltja fel az előbbi kiáltást.
Ilonka, ki a kacagástól előbb mit sem vett észre, odatekint s borzadva látja, hogy a szegény zsidót nagy batyuja, mely a lyukon ki nem fért, nem engedé a puhára hevenyészett szénatartóba leesni, hanem föltartá függve, fölakasztva a levegőben.
Irtóztató poézis! A batyu, az édes batyu, életének társa, melynek csak az imént esküdött hűséget még a síron túlra is, melyet olyan híven, zúgolódás nélkül cipelt egy hosszú emberéleten keresztül, most az a batyu, mely eddig őt és családját eltartotta hűségesen ruhával, élelemmel, azt mondja: »megöllek, megfojtlak téged, meg fogsz halni, akasztófaköteleddé lettem… el nem eresztem a torkodat…«
Nyelve kiöltve, arca már kékül, melle már csak alig hallható nyöszörgést küld fel, a költöző lélek szárnyvergődését.
Ilonkát kimondhatlan rémület fogja el, szíve nagyot, fájdalmasat dobban, csattanó-piros arca holthalvánnyá válik.
– Teremtő istenem! Mit tettem? – kiált fel térdre esve – könyörülő isten, ölj meg engemet is!
Aztán mint akit láthatatlan lángpallosú angyal kínos, szemrehányó tekintete üldöz, mint akit egy szívbe belőtt mérges nyíl őrült fájdalmat okozó kínja hajtanak, rohant le a borzasztó helyről az udvarra, s ki az angolkerten a mezőre, az erdőbe…
Mért, hogy a bűnt elkövetőket magához vonzza az erdő, némán vádoló komoly, méltóságos fáival, miknek lombjai azt susogják: »gyilkos!«
Oh, a természet magánya, csendje nagyon kegyetlen, szigorú a gonosztevőkhöz, kegyetlenebb, mint a bíró, mint a sújtó törvény. Sohasem bírom felfogni, miért hogy mégis az erdőt keresik a gonosztevők.
Az úri gyermek futott, sebesen, kétségbeesve, a lerogyásig. Hova? Tudta is ő: hova? Egy lépés és mindenét elveszté. Az égre nem mert felnézni, onnan szemrehányólag néznének rá a felhők, és talán az a nagy égető szem is, mely mindent lát és tud, az a szem, melyre eddig nem is gondolt, de mely most egyszerre kinyílt és ránéz. Oh, érzi, érzi, hogy rá néz. Hova legyen, hova bújjon előle? Legjobb lesz beleugrani a Marosba. Igen, ez volt első gondolata. Lélegzetfogyva is futott, egyre futott, míg a folyót elérte.
Megállt a parton.
A habok locsogva, haragosan csapkodták a part szélét, mintha mondanák: »gyilkos, gyilkos!«
Hideg borzongás futott keresztül tagjain s irtózva és remegve fordult ismét a falu felé.
Oh, minek is fordult arra!
Ott néz le mogorván az ősi kastély, hova ő többé nem fog visszatérni, a megfúlt ember ott lóg még most is… irtóztató,… mintha csak látná… Szemét hirtelen lehunyja, térde megcsuklik s a földre roskad: de a kiöltött nyelvű embert folyton látja rámeredt rémletes szemekkel, vonagló ajkkal… E pillanatban megkondul a faluból az esti harangszó. Oh, milyen irtóztató, velőt hasító hang, tompán dübörgi: »látlak, gyilkos!«
E hangra felugrik. Oh, merre, merre fusson, merre szabaduljon? Összeszedi minden csepp erejét, s neki az erdőnek, a néma rengetegnek: az még tán nem tud semmit, az még nem tudhat semmit…
Hiú remény! A néma erdő már mindent tud; cserfa, bükkfa mogorván, fenyegetőn néz rá sötét árnyat vetve, galagonyabokor, csipkehajtás megtépi ruháját, megcsapdossa arcát; harkály, bagoly, rigó rákiáltja: »gyilkos!« Mindnyájan vádolják.
A gyermek ereje kimerült, eszméletvesztve rogyott egy fa alá.
Ott találták meg fáklyás emberek a bekövetkező éjjel, kik mindenütt keresték a leánykát. A megrémült Tarka István az egész falut kirendelte s ő maga is kétségbeesve futkosta be a határt s halásztatta az egész folyam menetét.
Elképzelhető tehát a tekintetes úr atyai öröme, midőn Ilonkát életben megtalálta a kalacsai erdő szélén.
– Édes, kedves, egyetlen gyémántom! – kiáltá karjaiba zárva.
A gyermek föleszmélt s fölsikoltott:
– Jaj, elfogtak! Börtönbe visznek! Istenem, istenem! Mit tettem, mit tettem!
A tekintetes úr közbevágott:
– Ne búsulj, én aranyos galambom! Nem lett az öreg Salamonnak semmi baja. A batyunak volt annyi esze, hogy kioldódzott, mikor már kenyértörésre került volna a dolog; nyilván megunta tartani a nagy terhet, mert akármi legyek, ha nincs kétmázsás a vén Salamon. Bizony nehéz elhinni, hogy a vereshagymától is ekkorára lehet meghízni.
– Oh, csakhogy él – mondá a leányka, s talán először életében önkénytelenül imára tette össze kis kezeit: »Köszönöm neked, oh, én istenem!« rebegé hangosan.
– Bezzeg Salamon is köszöni. Az akasztófáravalónak jó napja volt: ingyen adtam oda neki a bőröket.
Mikor hazaértek, az udvaron a vén Salamon fogadta s kezet csókolt Ilonkának. Az félénken húzta azt vissza.
– Hát még itt vagy, zsidó? – kérdé a szolgabíró úr.
– Meg akartam köszönni, kérem alássan, a kisasszonykának az irántam való szívességét, meg aztán kérem alássan, a tekintetes úr egy kancsó borocskát tetszett adni, azt iszogatom itt az ambituson.
– No, csak igyál hát, amennyi beléd fér. Mi pedig menjünk, feküdjünk le, kis Ilonkám. De mi bajod, milyen komoly vagy, verd ki már a fejedből az egészet…
– Soha, apám, soha, soha… ez örökké eszemben marad.
Ilonka bement kis hálószobájába, mely éppen az ambitusra nyílt, levetkőzött, fejét a fehér selyem párnára hajtotta, de nem tudott elaludni.
Soká, soká gondolkozott azon a mondaton, amit egyszer magáról hallott: hogy az apró hibák szülik a nagyokat, s a nagy hibák szülik a bűnöket.
– Istenem! – kiáltá – de nagyon nagy vagy te!
És ebben az egy önkénytelen felkiáltásban benne volt minden, minden…
Egy lecke, amit az isten adott a rossz úton tévelygő gyermeknek, egy intés, amit kitörülhetlen betűkkel belevésett a még romlatlan szívbe: és a gyermek megértette, megtanulta…
Felemelkedett ágyában és lassan kinyitá a folyosóra nyíló ablakot.
– Salamon bácsi – suttogá lassú, gyöngédséget lehelő hangon –, itt van még?
– Szolgálatjára, nagyságos kisasszonyka, tessék parancsolni.
– Van-e magának kislánya, Salamon bácsi, olyan, mint én?
– Hányat parancsol a kisasszonyka? Mind előszámítsam?
– Nem szükséges – mondá Ilonka, ragyogó fekete szemeit, mik a sötétségben is villogtak, gyöngéden emelve a vén zsidóra –, nyújtsa be a kezét, Salamon bácsi!
– Jaj, vaj mir, megint valami tréfát csinál, kis nagysága, a szegény Salamonnal, de azért csak benyojtom kérem alássan, magas szolgálatára.
– Nem, sohasem bántok többé senkit sem szóval, sem tettel. Íme, itt vannak, s fogja ezeket az arany kösöntyűket, adja oda annak a lányának, amelyik olyan nagy, mint én, s mondja meg neki, hogy egy nagyon, nagyon rossz lányka küldi, aki ezentúl jó akar lenni mindig.
– Óvé! – kiáltá Salamon – nem is kellene egyéb, reggel meg majd szépen elmondaná a kisasszonyka a nagyságos papának, hogy a karperecei elvesztek, s rám gyanakoszik, engem aztán elfognának, nálam találnák, s a vármegye kosztjára fognának.
Ilonka fájdalmasan sóhajtott…
– Igaz, igaz. Hiszen nem bízhat bennem senki. Ily gonosz teremtéstől ilyesmi is kitelhet. Jól van, Salamon bácsi, elküldöm magának postán. Most pedig isten áldja meg. Mondja, hogy ugye megbocsát a mai gonoszságomért?
– Jó üzlet volt, nem panaszkodom, kedves kis nagysága…
– Mégis, mégis nyújtsa be még egyszer a kezét!
Ilonka hirtelen megragadta a sötétben feléje nyúló piszkos, ráncos kezet s egy csókot nyomott rá, s fuldokló zokogásra fakadva rebegé: »Bocsásson meg, bocsásson meg!«
…Így zokogva találta az álom, mely fáradt pilláit lefogta.
Az öreg zsidó keveset értett ebből a jelenetből. Mit tudta ő, hogy egy lélek nagy küzdelme folyt le ez ünnepélyes percben: a »Jó« megütközött a »Rossz«-szal és legyűrte azt, mert segítségére jött az »égi intés«. Ő csak annyit tudott, hogy ma jó üzletet csinált, s hogy a szép kis kisasszony azt az úri bolondságot követte el, hogy a kezét megcsókolta. Mennyivel többet ért volna, ha teszem azt inkább ahelyett elharapta volna tövig a kisujját, mit a gavallér uraság reggel bizonyosan illendően kipótolt volna a vén Blau Salamonnak.
*
Nem folytatom tovább e történetet, melynek tanúsága önként leválik. Kis folyókból lesz a tenger, kis hibákból lesz a bűn, mert akiben a hibák gyökeret vernek, nehéz annak azoktól elszakadni, viszik áldozatjukat lassan, lassan az örvény felé.
Az erős akarat azonban mégis legyőzi, mint az Ilonkánál is történt, ki azon végzetes naptól kezdve egészen megjavult s nemének dísze és büszkesége lett.
Még ma is él, s sokszor látom még mindig nyájas, bár már ősz hajfürtökkel, angyali arcával, melyről a jóság és szelídség mindent felülmúló édessége és szépsége mosolyog le. Egy jótékony célú egyletnek elnöknője, s bizonyára ti is, a fiatalabb nemzedék, sokszor láttátok arcképét a hazai képeslapokban, s kegyelettel gondoltatok rá, nem képzelve, hogy neki is voltak hibái, s egy hajszál különbség az élet meredékén, s ő ma nem a társadalom élén, hanem annak alján állana. De azért e kegyelet nem csökkenhet azon okból, hogy hibái és gyarlóságai voltak, mert diadalmasan legyőzte azokat: s e küzdelem, melyből jelleme kiemelkedett, mutatja éppen legjobban, hogy e jellem nem mesterkélt, gonddal ültetett, törékeny, gyönge növény, hanem az erő hatalmas tölgyfája, melyet a vihar ültetett, s az őserő nevelt izmosra, magasra.
