A PÁRBAJRÓL • 1877 (29. kötet)
A PÁRBAJRÓL •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
Még meg sem száradt a nyomdafesték jól a Budapesti Napilap ama hasábjain, hol három halálos kimenetelű párbajról ír szomorú újdonságot, s íme már a negyedik halálesettel végződő duellum hírét vesszük ma. Egy rövid hét alatt négy mívelt, nagyreményű, lovagias érzelmű ifjú veszett el golyó által, itt e maroknyi nemzet fiai közül, hol Széchenyi szerint még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, mert kevesen vagyunk.
Négy életet oltott ki a gyilkoló ón. De hát belháború van itt, vagy mi? Megszűnt a törvény törvénynek lenni? Irtó hajszát üzentünk egymás ellen?
Hivatalos adatok (vagy legalább táviratok) bizonyítják, hogy az oroszok (kik pedig nem állanak a míveltség azon magaslatán, melyen mi, magyarok) hódító hadjáratokat viselnek s döntő világhírű csatákat vesztenek, s a szomorú síkon, hol e harcok folytak, ádáz szilajsággal csak egy halott fekszik.
Nekünk négy, fegyver által elejtett halottunk van e héten, pedig nem viselünk hadjáratot semmiféle monarchia ellen, ellenünk sem mozgatja a fülét senki: szépen meghúzódva ülünk itthon a sutban, összetett kezekkel merengve azon a csodálatos dolgon, hogy ugyan ki és hogyan kapta el az Uchatius-ágyúk titkát?
A négy halott közül az egyik magamnak is barátom volt. Csak néhány hó előtt együtt sétáltunk a Kerepesi úton. Sugár délceg ifjú volt, kedves modorral, korához képest sok és mégis oly kevés tapasztalattal. Az életnek még csak a derült [és könnyebbik] részét ismerte, de a nehezebb a .. [rés]z is számított rá és sokat[és jog-]gal. Hiszen még csak húsz [tavasz s húsz nyár múlt el] felette. Ez a mostani nyár [volt] a huszonegyedik. A legutolsó.
[Egy este színházba] készültünk. A világjelentő deszkák alakjain csüggött a legnagyobb előszeretettel. Valami csodálatos ellenállhatlan vonzalmat érzett e festett élet iránt, izgatott volt, ha valamelyik este a színházba nem mehetett, és izgatott volt, ha ott lehetett, mert együtt élt, együtt érzett, együtt szomorkodott és örül a személyesített alakokkal. Vajon innen szítta-e be a regényesség hímporát, mely csak e deszkákon járja meg, innen kölcsönözte-e a fonák állovagiasságot, melyet az életbe is ki akart vinni a színpadról?
Az előadás kezdetéig még egy jó óra hiányzott. Mit csináljunk? mondá még csak hat óra, egy egész örökkévalóság hétig.
Sétáljunk feleltem és nézzük a nőket; ez mindig szórakoztat.
De a séta teljesen kimeríté. Gyenge volt, éppen akkor lábadt fel seblázából. Seblázát párbaj okozta. Az eset igen egyszerű és sokszor szokott az életben ismétlődni. Egy fiatalember megsértette érzékenyen, vérig valamely csekélység miatt. Gondolom, azon vesztek össze, hogy a Tahir bey által hozott Corvinák belső lapján van-e a hollós címer, vagy a külső borítékon? Egyszóval a sértés igen éles (?) volt, s az én barátom, mint magát kifejezte, kénytelen volt a sértőt provokálni. Kardban állapodtak meg, s az eredmény az lett, hogy az én sértett barátom két sebet kapott.
És ezt nevezik elégtételnek!
Lassan lépkedett az aszfalton, s láttam, hogy egészen fáradt.
Üljünk le egy hirdetési padra.
Mit gondolsz? Ahol csak a csőcselék szokott ülni.
Milyen ferde nézet, barátom. Az ül, le, aki fáradt, punktum.
No, én nem ülök, nincs rá eset mondá határozottan.
Amint akarod. Valamit azonban mégis kitaláltam, ami elszórakoztat, feledteti a fáradtságot s közelebb hozza a darab kezdetét.
Ugyan mit?
Kártyázni fogunk.
Hol? Itt az utcán? kérdé csodálkozva.
Itt az utcán. Azaz, hogy inkább játszani fogunk a kék és fekete szemekre.
Hogyan?
Úgy, hogy amint végigsétálunk az aszfalton a Sz.-Rókusig, és vissza, valamennyi szembenjövő nőt megnézünk, s ha fekete szeme van, az nekem számít egy hatost, ha kék, neked. A Rókusnál mindig kifizetjük a differenciát.
Pompás, elfogadom.
Megindultunk nagy érdekkel tekintve a szerencse esélyei elé. Egyik a barnákat, másik a szőkéket leste. Tömérdek nő hullámzott e tájékon, mint mindig, de soha tán nem gyakoroltak szemeik lebilincselőbb hatást, mint ekkor. A játék valóságos szenvedéllyé fajult, s én a legangyalibb kék szemekre is bizonyos gyűlölettel tekintettem, míg barátom egy-egy trotoárról a Kerepesi út másik oldalára átcsapott nőről, kit messziről szőkének lehetett gyanítani, nemegy pikáns megjegyzést engedett meg magának, koronkint felkiáltva: No, megállj! Egy hatos erejéig károsított meg.
Már nem emlékszem, ki nyert, ki vesztett a játék végén, de ha tudnám sem képezne hiteles statisztikai adatot a kék és fekete szemek mennyiségére vonatkozólag; csak azt kívánom konstatálni, hogy különösen töltöttük ama háromnegyed órát, s barátom emlékében sokáig jó utóíze maradt ez eredeti szerencsejátéknak.
Látod mondám neki a vacsoránál, a fent említett párbaj esetén gúnyolódva. Amit ti lovagias elégtételnek neveztek, az is csak ilyen bolondos szerencsejáték. Nem elég, hogy megsértettek, de még tetejébe meg is sebesítettek. Hát igazság az? Meg vagy te most már bosszulva? Vagy hiszed, hogy akad a világon olyan bolond, aki elhiszi, hogy meg vagy.
A fejét rázta és nevetett. Azután hosszú vitába ereszkedtünk az asztalnál ülőkkel a párbajról pro és contra.
Nem valami tudományos vita volt, hanem inkább tréfás, bár azért mégis elég heves.
Mindenki elösmerte, hogy a XIX-dik században immár nevetséges a párbaj, mert elégtételnek nem elégtétel, amennyiben kimenetele az ügyességtől, a lövésbeni vagy vívásbani gyakorlottságtól és a véletlentől függ, a becsület helyreállítására is merőben alkalmatlan, mert ma már mindenki túl van azon a hiedelmen, hogy aki jó és szerencsés vívó, az eo ipso mocsoktalan becsületű ember is. A régi lovagias idők gyarló maradványa a párbaj, melyet az utódok szerencsétlen kézzel választottak ki a sok, többet érő lomból, s tartottak meg ereklyeképpen.
Csodálatos az, hogy egy oly intézmény bástyái mögé húzódik maga az ész, ha a szív háborog, melyet higgadt állapotában elítél. Papiros bástyák azok! És bizonyára meg nem védenek senkit. Azt hittük, hogy a sajtó ama finom felszólalása, mely a karclovagok-at nevetséges színben tüntette fel, fog némi eredményt szülni. A büntető kódexnek a párbajra vonatkozó szigorúsága éppúgy nem használt semmit. E veszedelmes mánia egyre harapózik odább-odább Kifejtettem, hogy talán a lanyha rendőri eljárásban fekszik a hiba. A honti párbaj győztese, ki egy fiatal ügyvédet megölt, szabadon jár-kél, és azóta még keresettebb a társaságokban. Ez oldalon meg a társadalom a hibás, hogy ki nem zárja kebeléből. Vagy nem-e szaporítja a párbajesetek számát az is, hogy a lapok hasábos híreket közölnek a duellumokról, mint valami nevezetes eseményekről, s akaratlanul is ösztökélik a nimbuszt hajhászó ifjúságot?
Lehet mondá a vacsorázó társaság egyik tagja. Szó sincs róla, hogy az itt elmondottak kisebb-nagyobb befolyással lehetnek a párbaj elszaporodására, de ha komolyan vesszük, van némi jogosultsága is, vannak esetek, amikor szükséges lehet.
Tagadom.
Nézzék önök: tegyük fel, hogy most engem valaki megsért, hát mit csináljak vele? A sértés becsületbeli s tűrhetetlen; tettlegességre menni nem illő dolog, tehát
A törvényhez fordul ön tanácsolá egyik közülünk.
Köszönöm szépen, a törvény elítéli, hosszú költséges tárgyalások, nagy ímmel-ámmal, negyven vagy száz forintra. Ha gazdag ember, nevetve vágja ki, s büntetlenül gázol ezentúl is mások becsületében.
Nos, hát mit tesz ön hasonló esetben?
Kihívni!
De hátha ő az ügyesebb, s ő győz
Mindegy. A sors határozott. Tessék jobbat kitalálni.
Az én barátom, ki eddig hallgatagon ült székén, elmosolyodott.
Én kitaláltam egy sokkal jobbat ennél, uraim. Elmondom, de előbb patentet kérek rá.
Halljuk!
Meg kell jegyeznem, hogy nagyon angolos.
Annál jobb.
Ha az a fő dolog, hogy a sors határozata emelkedjék érvényre szólott barátom a felek közt, akkor a legcélszerűbb eljárás, miszerint a két fél egy asztalhoz ül, a segédjével együtt.
Nos, aztán.
Mindenik kiteszi a vizit kártyáját, a segédek figyelő szemekkel szintén az asztalnál ülnek, és amelyiknek a névjegyére előbb ráül a légy, az
Az?
Az engedelmet kér a másiktól.
--------------
Ennek a tréfás párbaj-tervezetnek jóízűen nevettünk akkor. Még alig múlt két hónapja, s ma már az, aki kigondolta, aki legjobban nevetett fölötte, s aki akkor ünnepélyesen megígérte, hogy ezentúl ilyennemű párbajon kívül másformát nem fog ismerni, ott fekszik csendesen, mozdulatlanul, párbajgolyótól leterítve a zombori temetőben.
