A RÓZSÁK HERVADÁSA • 1880 (31. kötet)
A RÓZSÁK HERVADÁSA •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
Flóra legszebb leányai: a rózsák, most voltak virulóban. Láttuk a pici teremtéseket, amint a haragoszöld levelek között a rügy támadt isten csókjától fogamzott talán , a rügyből bimbó lett, mely egyszerre szétnyitotta keblét a napsugár tüzétől, a selyemlágy tündérszárnyacskák szétereszkedtek s titkos rétegen a legszebb virág kelyhének szerelmet látszottak lehelni. Reggelenkint egy-egy fényes csillogó harmatcsöppnek jutott az a boldogság, hogy lemossa róluk a nap porát, salakját.
Oh, hogy ilyen üde csöpp csak a Flóra leányainak jut s az Éva leányainak nem.
És nem lehet teljesen boldog senki. A tavasznak várni kellett a rózsákra: megkapta későn. A nyár büszkélkedhetett velök: de elvesztette őket korán.
Láttuk születni, fesleni, láttuk teljes díszben (nagyon is láttuk, kivált a nőegyleti bazáron, hol hetven forintot jövedelmeztek, s hova különösen Konstantin Györgyné úrhölgy küldött igazi szép példányokat Hódmezővásárhelyről) és láttuk elhullásukat.
Milyen szomorú halál az!
Tavasz, napsugár, madárdal, zöld lombok itt maradnak. A nyár teljes királyi pompájában tartja bevonulását alább, s útközben egyszerre elvesznek a legszebb ékszerei. Lehullanak a rózsák.
Rózsák hullása, elhullása, mulandóság sorvasztó lehelete!
A napsugár, mely megszerette, mely a nyílásra csábította, melynek sóhajtva engedének, megperzseli tüzes nyelvecskéivel a vágyó szirmok széleit, szél, mely illatukat fölcsókolá, fölszívá, kéjelegve, megzörögteti hajladozó ágaikon, s ketten végzik a gyilkos munkát. A szirmok elhullanak, a mulandóság úgy tesz velök, mintha egy könyvet olvasna, s mindennap magával vinne belőle egy levelet. Elfogy a könyv, s nem marad ott, csak a rideg tábla, a rózsa zöld tartója, a szár, s a száron a tövisek.
Letarolva a kert, mint piros kagylócskák elborítják a rózsaszirmok, még halálukban is széppé, költőivé téve a földet, mely nekik életet adott.
Mintha szőnyeg volna, mintha tündérek picike lábai alá lenne megterítve; ők fognak itt táncolni harmatos csendes éjjelen.
És másnap, harmadnapra virradóra csakugyan le van gázolva a puha szőnyeg, a levelek, mik a tő nélkül is éltek még egy darabig, rothadásba mentek át, a föld párája alulról rohasztotta-e el őket, vagy az ég harmatja fölülről, vagy egyik sem a kettő közül, hanem hogy igazán eljöttek a fantáziák tündér kisasszonyai, s pergő, fürge táncban legázolták, színüket saját arcukra kenték, őket pedig odaadták a földnek, harasztnak… sárnak… pornak… semminek.
Szegény rózsák! Hiába keres másnap a pillangó. Nem talál meg soha többé. Habozva röpködi körül a helyet, a ravatalt… a sírt.
Nem vagytok sehol.
Szárnyai hímporát nem homályosítjátok el. Most már nem féltékeny semmire, de nincsen is kit szeretnie.
S amint tovaszáll, ősz dermesztő szelét nem várva, sejtve, talán arról gondolkodik: milyen rövid ideig él a rózsa!
Hát ő?
De azért a rózsa és pillangó mégis boldogabbak az embereknél.
Ők elenyésznek hamar, de nem tudják, hogy elenyésznek.
Mi maradunk sokáig, de tudjuk, hogy el fogunk enyészni.
Az idő új rózsákat hoz nekünk minden tavaszra.
S ugyancsak az idő új embereket hoz a rózsáknak, de lassabban.
Ha egyszer el találná téveszteni az idő s az embereket vinné el egyszerre, s a rózsákat hozná vissza lassan!!…
Pedig az is megtörténhetik…
Igaz-e, jó Gül Baba, ki a budai mecsetben álmodol háromszázados hosszú álmot Schirasz suttogó rózsaberkeiről?
