A SZALMAÖZVEGY • 1881 (31. kötet)
A SZALMAÖZVEGY •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Rajz
Üres a nagy kastély: csak itt-ott lézeng benne egy-egy cseléd. Ha ajtó nyílik valahol, az már nagy zaj itt, s összerezzen rá mindenki.
A zsaluk le vannak eresztve egész nap, mind a tizennyolc ablakon. A pajkos napsugár végigtáncol néha a zsaluk zöld bordácskáin, abban a mindennapi csalódásban, hogy talán élő falevelek, mert sohasem hatolhat odább.
Enyelgő napfény nem kell annak, aki ott benn lakik egyedül. Az már kivette osztályrészét: az örök felhőt.
Néha egy-egy cserebogár koppantja meg a léc-páncélzatot, s ez a koppanás is olyan kísértetiesen hangzik odabenn…
Mindenütt mindenen az elhagyottság látszik. Mintha valami nyomasztó lehelet vonná be fűnek, virágnak, lombnak a színét, s az attól bágyadt lenne és szomorú.
A park sűrű fáin keresztül a legforróbb nyári délben is valami sajátságos hideg légáramlat suhan el.
A galagonyabokron fejletlen bogyók között egy félig rakott madárfészek himbálózik. Vajon miért nem rakta meg egészen a madár? Miért hagyta el idő előtt, hogy másba kezdjen egyebütt.
A nagy jegenyefák komoran nézik lerajzolt árnyékukat a selyem gyepen. Mintha az az árnyék is csak árnyék fölé lenne terítve.
A kapu küszöbét beverte a gyom, paraj és laboda. Kocsi ide nem jön, kocsi innen nem megy esztendők során át.
Kihalt, csendes minden. A két nagy fehér komondor unatkozva őgyeleg az udvaron. Roppant egyhangú a hivataloskodásuk; hónapok elmúlnak, míg valami megugatni való kerül.
Még a galambdúc lakói is olyan csendesek, olyan némák, turbékoló szavakat alig hallani, s a színük meg többnyire fekete. Ki öltözteti föl ezeket ide illő gyászruhába?
Vagy már mindennek mutatnia kell, hogy köröskörül mindaz, ami itt van, egy szomorú koporsó, amibe egy szép asszony van temetve.
Özvegyasszony házatája.
Itt lakik már évek óta, lemondva a világról, amelyik a földön van, elvesztve azt, amelyik ott fönn van, s nem bírva azzal, amely odalenn van. Nem viszi az emlék a sírokhoz, ahol megpihenne lelke, mint más özvegyasszonyoké.
Mert ő csak szalmaözvegy.
S nincs a természetben szúróbb tövis, mint a szalma, amelyből az ő koszorúját fonják.
Csak azt tudja, hogy szeretett, s hogy szeret még most is, csak azt tudja, hogy volt férje, s csak azt tudja, hogy nincs férje. Ami e két nagy tény között fekszik, egy rettenetes üresség, egy ködgomoly, melybe belemerül az elme.
A gondolat, mely nem talál alakot, a fájdalom, melynek nincsen jogcíme, a remény, melynek nincsen neve: ez az ő élete.
S ezt az életet hurcolja itt, mint rab a láncát, napról napra, évről évre, ezekben a tágas nagy szobákban, hol megszólítják az emlékek, s meghorzsolják minden nyomon a nyitott sebeket.
Sírna. De hát kit sirasson? Föltenné özvegyi fátyolát, kiért? Él a férje.
Hiszen ha csak meghalt volna, milyen »közel« lenne hozzá. Tengerek se választhatnák el olyan nagyon, mint az a »szalma« állapot.
A törvény nem választotta el, csak asztaltól, ágytól. Azt mondta: nem öllek meg, csak beleteszlek a koporsóba.
S az aztán egészen mindegy, virágos-e a koporsó, aranyozott arabeszkekkel van-e cifrázva, vagy csak gyalulatlan egyszerű négy deszka.
Egyhanguan folynak a napok, a szalmaözvegy nem megy sehova, nem fogad senkit. Egyik napja olyan, mint a másik s ebben az örökös egyformaságban nem változik semmi… semmi, csak ő maga.
Arca rózsái elhullnak egyenkint, nagy kék szemei elvesztik fényüket, a büszke márványhomlok ráncokat vet, a piciny kezek elsoványodnak, a ruganyos délceg termet összeesik.
Nem ő az már; nem ő.
De a megtagadott örömöket, az elvesztett életet visszakéri a szív. Az nem számít a Gregorianus naptár szerint, az nem feled, de emlékezik, annak csak »tegnap« volt, amikor a férj elment, hogy vissza ne térjen; a szív nem számít, nem kombinál, követeli a »tegnap« után mindennap a »holnapot«.
»Itt ült ő ezen a széken…« A szegény szalmaözvegy odaborul reá, mintha még most is meleg lenne az a hely. Pedig már tíz hosszú éve annak!…
Igen, ott ült utoljára. S a »kis feleség« feje ott pihent domború, erős vállán; fekete hajfürtei, jól emlékszik, beleakadtak az arany inggombba, alig bírták kioldozni mind a ketten. Milyen boldogság volt az akkor! El is tréfálóztak rajta: »Most vagyunk még csak igazán összekötve.«
S másnap már el voltak szakítva örökre.
»Boldogtalan éj! Igen igen, úgy kellett történnie. Az az őrült fiú eljött éjszaka idején, kétségbeesett szenvedélye hajtotta utánam. Átkozott legyen az a kéz, mely levelét átvette, hogy hálószobámba behozza… Oh, minek is engedtem a kísértésnek, a hiúságnak? Minek is mentem ki a parkba? Őrült voltam, tehetetlen voltam. Tudom is én, mit tettem. Meghatott a levél, megijesztett a fenyegetés, hogy ablakom alatt lövi főbe magát, féltem a botránytól. Le akartam beszélni. Tudtam, ha nyájasan távozásra kérem, engedni fog szelíden. Minek is mentem ki? Hisz úgyse szerettem… soha nem szerettem.
Igen, úgy kellett történnie. Észrevette, hogy fölkeltem, hiszen a szomszédban volt a hálószobája. Utánam jött a kertbe s meglátott mindent. Oh, ha már meglátta, miért nem avatkozott bele, miért nem büntetett meg… miért ment szó nélkül, panasztalan, hogy soha vissza ne térjen.«
Elment, hogy a híre sem jött évekig. Mikor aztán a kis Péter öt éves lett, egyszerre csak egy ember jelent meg, aki elvitte a fiút fél évre az atyjához, mert úgy ítélt a törvény, hogy a fiú közös legyen. A szalma-asszony meg a szalma-férj ügyvédei úgy egyeztek meg erre a pontra: hat hónapig lakjon évente az apjánál, másik hat hónapig az anyjánál.
Egyik sem engedi a maga hat hónapját, s a szegény szöszke fiú olyan, mint a mesék bolygó embere, ki az egyik plánétából a másikba jut, s sehol sem bír átmelegedni.
Milyen hat hónap az, mikor az a fiú távol van!
És milyen másik hat hónap az, mikor az a fiú az apáról cseveg esténkint az anyjának.
Föl van találva az a mesterség, hogy lehet egy egész életet alaposan keserűvé tenni.
»Édes kis Péterkém! Hát láttad? De mit is beszélek, hát hogyne láttad volna, mikor együtt voltatok! Szeret-e? csokólt-e sokszor? Őszül-e már a haja? Milyen ruhát visel? Milyen házban lakik? Ott vannak-e még azok a nénik? Te okos fiú vagy, Péterkém, jól vigyázz, amit kérdezek, te olyan cukros vagy, és olyan szépen tudsz felelni. Mik azok a papának? Nem hallottad a cselédektől, vagy valahol? Szépek-e? No, ne mondd, hogy tudod is te. Nézz jól rám, szebbek-e, mint én? Oh, te kis bolond. Hogy én vagyok a legszebb? Az ám neked, te édes apróságom. Felelj, kis porontyom, de emlékezz vissza mindenre, mindenre… emlegetett engem valaha a papa, említette-e úgy a nevemet valamikor, mondott-e neked rólam valamit, mikor haragos volt, vagy amikor víg volt?… Vagy semmit sem mondott, hogy nem emlékszel. Eredj, kis cudar, te kiállhatatlan vagy…«
Ezer meg ezer kérdés. Egy szomorú szívnek, egy egész életnek apró kérdésekre szétszedett fájó titka.
De a kis Péter nem tud felelni azokra a kérdésekre. Ostobán bámul a »petite maman«-ra s mindig csak az olyan dolgokat hajtja, amik azt nem érdeklik.
Oh, ha ő csak egyszer egy percre láthatná. Oh, ha neki olyan bűvös tükre lenne, amibe ha belenéz, látná, hogy ott mi történik, egyszerre kitalálna mindent, amit még tudni akar ezen a világon.
De nincs olyan tükre.
Ha írna, ha üzenne. Nem, nem, azt nem teszi. Levelét visszaküldené nyitatlan, üzenetét kikacagná.
Hanem ha majd ez a gyerek nagyobb lesz. Akkor talán…
S ez a talán az, amiből él. Ezt szívja be a levegőben. Erdő, lugas ezt hajtja, onnan jövő felhők ezt beszélik… szegény szalmaözvegy, ezekkel beszélgess!
