Az első ebéd
Az első ebéd
Maky István előkelő földbirtokossal ösmerkedtem meg e nyáron egy cseh fürdőben. Az öregúr a leányával, özvegy Maky Máriával volt ott. A férj is Maky volt. A Makyak a felvidéken nagyon elterjedt familia, mely nagyra tartja magát. Verses közmondás zengi felőlük a Vág mentén:
Mihelyt Maky,
Mindjárt valaki.
Mindjárt valaki.
Lőn, hogy az öreg Maky, aki nagyon megszeretett időközben, egy reggel így szólt hozzám:
– Sürgönyt kaptam az este, egypár napra Bécsbe kell utaznom; addig magára bízom a leányomat, uramöcsém.
– Nagyon meg vagyok tisztelve.
– Hiszen tudja, hogy ezek a fehérnépek mily gyámoltalanok egyedül! Hadd ebédeljen uramöcsémékkel.
Ezek az »uramöcsémék« két barátom volt: egy kormánypárti képviselő és egy szolgabíró. A képviselő jó víg ember, aminők a képviselők szoktak lenni, a szolgabíró pedig egy szellemes, tanult fiú, aminők a szolgabírák nem szoktak lenni.
Az öregúr elutazott, és Mária csakugyan a mi kezünkre került. A kompánia lázas örömben úszott. Hogyne! Leendő asztaltársunk volt a legszebb az egész fürdőn. Hajlékony nádtermet, koromfekete haj, nagy, nedves kék szemek, melyek szemérmetesen lesütve is ragyogtak, villogtak. Hát még azok a duzzadt, élveteg ajkak, a barackvirágszín arc, gödrösen. Ugyan, hogy volt kedve meghalni annak a bolond Makynak!
– No, ez nagy fogás, gyerekek! – mondom a pajtásoknak.
– Becses kis kutya, hagyta rá a képviselő. Erős meggyőződésem, hogy jól fogja magát érezni köztünk.
Szavajárása volt az »erős meggyőződésem«. Erős meggyőződésem, hogy ma eső lesz. Erős meggyőződésem, hogy az éjjel jól fogok aludni. Erős meggyőződésem, hogy ez a tej meg van keresztelve stb. (A képviselő sok erős meggyőződésen ment át naponkint.)
– Kívánatos is, hogy a menyecske hozzánk szokjék és megszeressen bennünket. Igyekezzünk minél mulatságosabbak lenni.
*
Az első ebédnél a közönséges illemkérdések és a köznapi »hogy érzi magát«, »mit álmodott«, »hol sétált« után, melyekre Mária kimérten, feszesen válaszolt, a képviselő kezdte mulattatni.
– Pompás időnk van. A fenyvesillat szinte mámorító. Én egy kilóval híztam nyolc nap óta. És maga hogy érzi magát?
– Én csak ötszáz grammal vagyok jobban – felelte Mária, szende tekintetét felemelve a tányérjáról.
S aztán, hogy a párbeszéd meg ne törjön, ő is az időhöz nyúlt. Ez az ős forrás, amelyből az a nagy »semmi« táplálkozik, amit etikett-diskurzusnak neveznek.
– Ma valószínűleg vihar lesz!
– Miből gondolja?
– A sötétlő felhőkből.
– Mégsem olyan sötétlők, mint a szemei…
– Ugyan ne mondja! Hát azt hiszi, hogy nem lesz ma vihar?
– Merek is én magának ellentmondani. Elhiszek mindent, de persze elvárom, hogy aztán maga is higgyen nekem.
– Önző!
– Csak számító. Az embernek előrelátónak kell lennie. Minden dologgal jár valami, mindennek megvannak a természetes következményei. Ha ma, hogy egy közelfekvő példát mondjak, vihar lesz, holnap akkor valószínűleg almásrétest eszünk.
– Miért ennénk mi azért holnap almásrétest?
– Mert a vihar le fogja verni ma a fákról az éretlen almákat s az összes vendéglősök étlapjain ott lesznek hasznosítva holnap a rétesekben.
Mária mosolygott, s az ő mosolya olyan volt, mintha a napfény szaladgálna az abroszon.
Majd felém fordult, s anélkül, hogy rám nézne, kérdé:
– Tegnap láttam magát a tombolánál, nyert-e valamit?
– Ah, igen! Egy csont-órát s tetejébe egy érdekes kalandot.
– Ej, ej! – dünnyögte gépiesen.
– Az asztalok mind el voltak foglalva – hát egy szőke angol nő mellé ültem.
– Én »angolná«-nak mondom az angol nőket – elméskedett a szolgabíró.
– A nőt természetesen nem ösmertem, de ez a tomboláknál nem tesz semmit, mert itt a »hozzá való ülés« joggal minősíthető az etikett szubtilitásai szerint »mellette való állásnak«.
– Mindenekelőtt szép volt-e? – kíváncsiskodék a mameluk.
– Igen szép volt és szórakozott. Néhányszor vettem észre, hogy a kikiáltott számokat nem hasította fel finom vékony ujjacskáival a billetáiból. Meg nem állhattam, hogy több ízben ne figyelmeztessem: »A 47 már kijött, mylady.« »No, most megint nem tetszett észrevenni a 83-at!« Ezen a réven kezdtünk beszélgetni. Dicsértem a kijátszandó tárgyakat, hogy igen szépek, mire megjegyzé: »Valóban, de nekem legkivált egy kis csont-óra tetszik a tárgyak közt, azt szeretném megnyerni.«
– Az a csont-óra csakugyan csinos volt – jegyzé meg Mária élénken.
– A véletlen azt akarta, hogy én nyerjem meg – folytatám –, de a szerencse nem volt udvariatlan a mylady iránt sem, ő is nyert egy fa-legyezőt és egy bronz gyufatartót. Mindamellett sóvárogva, majdnem búsan nézegette órámat, szinte megsajnáltam s önkénytelenül szaladt ki a szájamon: »Ha tetszik, mylady, cseréljünk.« Mosolygott, nem bírt ellentállni a kísértésnek. »Jó – szólt röstelkedve –, odaadom mind a két tárgyamat.« »Egyik se kell« – feleltem nevetve. »Egyik se? De hát akkor mit adjak én a csont-óráért?« Hozzá hajoltam kissé s vakmerően súgtam: »Óráért órát csont-óráért pásztorórát.«…
Csrrm!… csörömpölt közbe mérgesen egy leejtett kés és villa a tányéron.
Mária csapta le indulattal s elvörösödött arccal, villámló szemekkel pattant fel:
– Uram! kíméljen meg az ilyen pikantériáktól…
Hangja bántón, lesújtón süvített a levegőben. Mindnyájan összenéztünk. Én ajkaimba haraptam, rendkívül bántott a dolog. Kínos, megtörhetlen csönd támadt, csak a szolgabíró motyogta néha, hogy »hüm«, mire a képviselő csendesen visszasóhajtotta: »hja«.
Egy árva hangot sem ejtettem ki többé az egész ebéd alatt, mérgemet magamba fojtva. Mária lesütött szemekkel ült az asztalnál és szintén hallgatott.
Ilyen rosszul végződött az első ebéd. Hanem iszen megállj, szemérmetes asszony, ezt nem viszed el szárazon.
*
Délután bizalmas konferenciát tartottunk, milyen rendszabályokat kellene foganatosítani Mária ellen. Reménylem, e konferencia részletei nem fognak kiszivárogni. (Hiszen csak egy képviselő volt jelen.) Az összeredmény úgyis nyilvánosságra jön a beszélyke végén.
