Ötödik ebéd
Ötödik ebéd
Mária megjelent az ebédnél, pompásan nézett ki virágos barèche ruhájában, fehér kabátban, sárga szalagos matrózkalappal a fején. De a magaviseletében volt valami durcáskodás, hangjában egy kis dac.
A társalgást a szolgabíró kezdte, szidva a lapokat, amik örökké hazudnak.
Minthogy a mai nap az én számomra volt jelölve, legott közbe kellett vágnom.
– A hazugság, barátom, relatív dolog. Akárhányszor válik igazsággá és az igazságból lesz hazugság.
– No, ennek a példáira igazán kíváncsi vagyok.
A képviselő is a fejét rázogatta.
– Én a hazugságok emlőin nőttem fel a politikában; egész életünkben azt csináljuk, hogy a farkast a bárány köntösébe öltöztetjük s farkasnak maszkírozzuk a bárányt, de azért mégsem merném állításodat aláírni.
– Igen, mert nem ösmeritek, sose tanulmányoztátok a szentek életét. Ott van például Magyarországi Szent Erzsébet, aki ételneműeket vitt egy kosárban szegényeinek. Kérdi tőle fösvény, kegyetlen férje: »Mit viszel, asszonykám, ebben a kosárban?« »Rózsákat, édes uram« füllentett zavarában Erzsébet. »Hadd lám őket!« szólt gyanakvólag Thüringiai Lajos. »Nem! Nem!« ellenkezék Erzsébet s el akart rohanni a kosárral. »Asszony, megcsalsz!« kiáltá ez vadul s felrántotta a kosárról a leplet erőszakkal – s íme rózsák voltak benne.
– Nos, mit akarsz ebből kihozni?
– Azt, hogy az égi hatalmak a hazugságot is igazsággá változtathatják. De főleg azt akarom bizonyítani, hogy a szenteknek milyen nagy hatalmuk volt. Gyönyörű pozíció. De később ezek is egyre romoltak. Ott vannak például az anachoreták, a legelső szentek, de látom, hogy ez nem érdekel benneteket…
– Dehogy nem, dehogy – mondják egyszerre a szolgabíró és képviselő –, csak beszélj kérlek.
– Ezek az anachoreták ott éltek Líbia sivatagjain és nem étlap szerint étkeztek, hanem mustár-gyökereken táplálkozának; pecsenye gyanánt pedig a sáskát ették. Keresztelő Szent János nagyon szerette ezt az ételt. Pompásan tudták készíteni, összesajtolták, mint most a sonkolyt szokás. Gourmand-ok az anachoreták között is voltak… Macarius például a tüskés levél iránt volt előszeretettel. A későbbi szentek már többet engedtek meg maguknak. Roppant érdekes dolog ez a hanyatlás; Stilita Simon már megkívánta a főtt ételt. Szeretett lenni szent is, de szeretett jóllakni is. Egy oszlopon ült és ott várta, míg az arrajárók ennie adnak. A későbbi szentek még jobban elvilágiasodtak, szomorú ez a folytonos décadence. A későbbi szentek azt mondták: »Minek éppen a gyomrot kínozni: hát nincsenek az embernek más testrészei is?«, s vesszőzni kezdték magukat. Divatba jött a flagella és cilicium.
– Mi volt az? – kérdé a képviselő élénken.
– A cilicium egy szegekkel kivert öv volt. Nem valami kellemes viselet, akadt is rá reformátor nemsokára, Assisi Szent Ferenc. Assisi Szent Ferencnek nagyon érdekes az életrajza, majd mindjárt elmondom. Assisi Szent Ferenc kitalálta, hogy elég a testnek a sanyargatására a szőrruha. Így ment ez lejjebb-lejjebb, elannyira, hogy a mai szentek már virágos barèche-ruhát viselnek, puha fehér selyem ujjaskát és sárga szalagos matróz-kalapot…
– Csrrm – csörömpölt közbe mérgesen egy leejtett kés és villa a tányéron.
Mária csapta le s félretolván tányérját, fölszisszent:
– Egy szót se többet! Nem tűröm tovább! – S indulatosan toppantott a lábával.
Mindnyájan összenéztünk.
Újra bekövetkezett az ötödnap előtti kínos csönd, de csak egy-két percig.
Makyné észrevette, hogy helytelenül cselekedett; játszi mosoly hasadt ki ajkain s békülékenyen fordult felém:
– Hát mért nem beszél?
– Assisi Szent Ferencről?
Elnevette magát.
– Ugyan ne bolondozzanak! Folytassa inkább, amit a múltkor kezdett…
– Csak nem a csont-óráról? – kérdém félénken.
– De, de – szólt halkan és lesütötte szemeit szemérmetesen a tányérjára. – Mit felelt aztán az angol asszony?
