A SZÍNÉSZ NEJE (Nagyvárosi történet) • 1882 (33. kötet)
A SZÍNÉSZ NEJE
(Nagyvárosi történet) •
1882
(33. kötet)
(Nagyvárosi történet) •
1882
(33. kötet)
Kamilla bárónét meghódította a daliás színész. Minden este, ha ő játszott, a báróné elment a színházba, sápadtan, remegve könnyes szemmel nézte őt és idegesen szorongatta kezével a páholy bársony kárpitját.
De a színész csakugyan elbűvölő és nagyszerű volt; a nők bámulták legyezőik mögül, ha hatalmasan csengő szava felhangzott akár a harag, vagy a féltékenység hangján a szerelmi párbeszédekben. Ilyenkor megremegteté a kéjtől rezgő szíveket, s ha lelkes taglejtéssel beszélt az erényről és a becsületről, minden férfiú tapsolt neki, bizonyos büszkeséget, jóságot érezvén ki-ki magában felébredni.
Beszéltek több grófnőről és bárónőről, kik hírbe kevertették magukat a színész miatt, és különösen két grófnőről, akik egymást – arculütötték, mivel féltékenyek voltak egymásra. Mindegyik azt hitte, hogy a másikra mosolyog a színész.
Ezt mind tudta Kamilla báróné. Azt is tudta, hogy a színész nős, és hogy fiatal és erényes neje visszavonulva él, meglehet szomorúan, de mindenesetre belenyugodva sorsába.
*
Tihamérnak hízelgett a báróné szerelme, mert e hölgy sokkal fiatalabb és szebb volt, mint a többi magasrangú nő, kik a színház házmesterétől küldöztetik neki az epedő leveleket. Mikor a báróné beleegyezett, hogy Tihamér őt meglátogathassa, azt hitte, hogy ez csakugyan szerelmes levél.
Szép viszony volna ez, telve titokzatossággal; nem sokkal az előadás vége előtt a nő hazament s pár pillanat múlva a palota kertjének kis kapuján beeresztette Tihamért a megbízható szobaleány és fölvezette a boudoirba, hol már tálalva volt a vacsora.
Pompásan folyt a dolog. A vacsora alatt maga Kamilla szolgált s ivott a színész poharából. Azután térdeire ült, elbűvölve a kedvesnek csengő hangjától. Az órák gyorsan teltek turbékolás között.
Így tartott ez egy hónapig. A báróné, ki jól tudta, hogy a szerelem gyorsabban repül el a pillangónál, csodálkozott, hogy múlik hét hét után anélkül, hogy Tihamérnak csak eszébe jutott volna újabb hódítás. De hát tudta jól, hogy ő a legszebb a főváros szépei közt. Mért szeretett volna meg hát mást a színész?
*
Egy nap, midőn éppen öltözködött, egy névjegyet hozott be szobaleánya. Egy ismeretlen hölgy kívánt vele beszélni. A névjegyen Tihamér nejének neve állt finom betűkkel.
Kamilla elhalványult.
– Bebocsátotta azt a nőt a kis szalonba? – kérdé.
– Igen, báróné.
– Jól van, mondja meg, hogy öt perc múlva ott leszek.
Remegve végzé be öltözködését. Egészen megfeledkezett e kiállhatatlan, de mindamellett törvényes vetélytársnő létéről. Mit akar? Mindenesetre botrányt. Talán odaveti magát lábaihoz és visszakéri férjét. Pisztoly és vitriol jutottak eszébe, s már látta magát véresen eltorzítva!
De mivel bátor volt, felkiáltott: »Isten neki!« S belépett a szobába, hol Tihamérné várta.
A nő nem volt olyan ijesztő! Egészen fiatal, kedves, szőke, szende kék szemekkel, szerényen öltözve minden hivalkodás nélkül; egykedvűen maradt ülve; egész lényéből ártatlan báj és nyugodtság sugárzott. Ettől a gyermektől nem volt mit félnie.
– Szeretném tudni, asszonyom – mondá a báróné bizonyos méltósággal –, hogy mily véletlennek köszönhetem látogatását?
– Bárónő, ön egy hónap óta férjemnek szeretője! – mondá hidegen Tihamér felesége.
A bárónő tiltakozólag emelte föl jobb kezét.
– Ön hazudik! – kiáltá elfojtott hangon a báróné – féltékenysége elfelejteti önnel, hogy kivel beszél és…
– Féltékenységem? – szakítá őt félbe a fiatal asszony, bámulva emelve fel nagy szemeit. – Mi nem értjük egymást, asszonyom. Nem féltékenységről van szó: ön jól tudja, báróné, mért bátorkodtam zavarni.
– Nem értem…
– Minden hónapban számolok, rendesen vezetem könyvemet, és ha meg akarja nézni, láthatja, hogy lelkiismeretesen számoltam…
– Micsoda könyvről beszél? – Mivel tartozom én?
– Férjem egy hónapban tízszer vacsorált itt – felelt a fiatal asszony nyugodtan, – s így ön tízezer forinttal tartozik nekünk.
– Tízezer forinttal? – hebegé ijedten a báróné.
– Igen, tízezer forint, ezer forint egy estére, ez nálunk a rendes ár. Oh, Tihaméromnak sok megrendelése van, és könyveink mindig rendben vannak. De ha van valami kifogása, én bízom becsületességében, amint ön is bízhatik az enyémben: kellemetlenül esnék, ha többet kérnék, mint amivel tartozik.
– Nem, nem, asszonyom, a számítás helyes – felelt a báróné megvetőleg –; mindjárt hozom a pénzt.
Eltávozott, de pár pillanat múlva visszajött egy csomag bankjeggyel kezében, melyet odaadott a színész nejének. S egyszerre kacajban tört ki.
– Vallja meg, kedves asszonyom, nemde ez a szemtelenség netovábbja?
– Miért? – kérdé a jámbor kis teremtés – nem igazságos-e az, hogy a magasrangú hölgyek jól megfizessék a kitűnőségeket? Innen mindjárt X… hercegnőhöz megyek, ki nekünk ötezer forinttal tartozik.
A báróné pamlagra omlott, s idegesen nevetett. S midőn a látogató ártatlan arcot vágva távozni akart, így szólt hozzá:
– Bocsásson meg, asszonyom, még egy kérdést. Ön, ki oly kedves és fiatal, vajon ön szereti-e férjét?
– Báróné – felelt mosolyogva Tihamér felesége –, nem tudja ön, hogy a kereskedő nem szokott saját portékájával élni?
