A TOLDI-LEGENDA ALSÓ-TOLDON • 1882 (33. kötet)
A TOLDI-LEGENDA ALSÓ-TOLDON •
1882
(33. kötet)
1882
(33. kötet)
Kicsiny falu Alsó-Told: mert ha nagyobb volna, már régen várossá tette volna az odavaló nagyszámú nemesség. Privilégiumokról álmodoznak a bocskorosok, benne van a vérükben, mindent maguknak szeretnének a jövőben s minden dicsőség az övék a múltból. Még az erős Toldi Miklós is odavaló ember volt.
A falu neve alkalmas rá, hogy ezt higgyék. Néhány krónika is beszéli azonfelül. Az illúziót pedig teljesen emelik valami hajdan nagy épületnek a fundámentumai. Egy-egy mélyen leérő falat ásnak ki néha a harangláb környékén; ott kellett állania valaha – természetesen kacsalábon – a Toldyak ős fészkének. Ha nem vár volt, hát legalábbis egy óriási erős kastély.
Ezer mesét tudnak az aggastyánok a híres Toldy Miklós vitézi dolgairól. Némelyiket már hallottuk sokszor, csakhogy másokkal történt. Új is van egy-kettő, de ez meg sehogy se passzol a Toldy szelleméhez. Semmit se hagynak meg rajta, csak a nagy erejét, még azt a virtusát is elveszik, hogy felesége nem volt.
Legalább a legérdekesebb Toldy-legenda úgy mutatja be, mint család-apát, aki nem a bajvívásaival imponál a hallgatónak, hanem az okosságával.
Mert úgy történt, hogy Mátyás király nagyon megharagudott Toldy Miklósra, amiért az nehány vitézét agyonverte, mivel a feleségét rágalmazták, s lecsapván őt ezért összes méltóságairól és hivatalairól a király száműzte udvarából, mondván, hogy oda többé a lábát be ne tegye, mert mindjárt feje vétetik.
Hazament Miklós, elbúsulva Alsó-Toldra, de addig mesterkedett rokonai közbenjárása mellett, hogy a király szívét meglágyította.
Egy napon fáradt vitéz érkezett Alsó-Toldra tajtékos lovon. A király csatlósa volt. Levelet hozott a királytól, melyben Mátyás tudtára adja, hogy visszajöhet az udvarába, de csak a következő föltételek mellett s ezeket jól megvigyázza:
»Ne jöjjön gyalog s mégis gyalog jöjjön. Hozza el magával a legjobb barátját, a legnagyobb kincsét és a legnagyobb ellenségét.«
Töri a fejét ezen híres Toldy Miklós. Hiszen lehetetlen dolgokat kíván tőle a király! Ha a legjobb barátját elő tudná is keresni, hogy vele menjen, de honnan vegye elő a legnagyobb ellenségét s miképp kényszerítse a vele jövetelre?
Mialatt a királyi csatlóst egy belső szobába fekteti, bemegyen a maga kamrájába, hol töprengve okoskodik vala a királynak az ő izenetén; ha netalán valamely titkos értelme lenne annak.
Már körülbelül éjfélt harangoztak, mire bemégyen az ő hites társához, Laczfy Magdolnához s felkölti őt, ekképpen kérdezősködve:
– Láttad-e azt a vitézt, Magdolna, aki ma énhozzám jött?
– Láttam, kedves férjem. Magát király cselédének lenni mondotta.
– Az ő valóban. Drága ajándékokkal, láncokkal, gyűrűkkel mégyen király szeretőjéhez, Forgách Máriához Gácsra. Régi ismerősöm lévén, nálunk meghált.
– Nyugodjon békében szegény fáradt vitéz – mondá Laczfy Magdolna.
– De nem addig van az, gerlice párom! Tudod-e milyen eszmém támadt? Drága kövű ékszerek jobban illenének a te hó nyakadra, patyolat karodra, mint a Forgách Mária szeplős csuklójára.
Magdolna szemei felcsillogtak.
– Én megölöm azt a vitézt, Magdolna – szólt Toldy. – És neked adom a drágaságokat.
Az asszony ellenkezett, de olyan módon, hogy még csak jobban tüzelte a tett elkövetésére férjét.
Toldy el is ment s egy óra múlva bejött az ékszerekkel s egy zsákot cipelt hátán, mely roppant véres volt.
– Itt az ékszerek, Magdolna. És itt van a vitéz holtteste is. Mit gondolsz, hová rejtsem?
Az asszony egy üres fülkét mutatott ki, oda tették a holttestet, melyből a vér még most is csepegett a zsákon át.
– Most pedig miénk a drágaságok! Hanem fussunk innen! Menjünk Budára. Hogy a királynak, ha szolgáját keresné, eszébe se juthasson, hogy nálunk veszett el. Ott lásson bennünket Budavárban.
Rögtön készülni kezdtek az útra.
– Mit vigyünk az útra a társzekereken? – kérdé Magdolna.
– Semmit, csak a kis fiamat, Gábort hozzuk magunkkal, meg a vadászkutyámat.
Így mentek el Budára. Mikor a palota elé értek, Toldy Miklós megfogta a kutyát s üzent a királynak egy szolgával, hogy immár jön azonképpen, ahogy a király rendelé.
A király visszaüzent, hogy egész udvarával várja és a tornácról nézi.
Miklós ekkor karjára vette kis Gábor fiacskáját, felesége balról ment mellette, a kutyáját pedig egy madzagon vezette, jobbról rajta tartván a jobbik lábát az eb hátán… miközben a másik lábával egyet-egyet ugrott a kutya mellett.
Az udvari főurak hangos nevetésre fakadának a jeleneten. Nini, a vitéz Toldy Miklós megbolondult, beállott szárazdajkának. Gyereket hordoz.
Egy másik főúr azon nevetett, hogy miért ugrándozik komoly ember létére a kutya mellett, tán bizony oda van nőve a lába a hátához.
Csak a király nem nevetett, s homlokát komoly ráncokba szedve szólott:
– Ne bántsátok ti Toldy Miklóst. Úgy látom én, okosan cselekszik őkegyelme. Nem bolondult az meg, – hanem az esze jött meg. Különben majd kikérdezem még.
Midőn közel jött Miklós a királyhoz, meghajtva magát, egy korbácsot vett ki a mentéje alul s azzal a kutyát megütötte.
A szegény eb vonítva futott el előle.
– Nos, Toldy Miklós. Hol a legjobb barátod?
Toldy nem felelt hirtelen, hanem hízelgő szavakkal hívni kezdte magához a kutyát:
»Bodri, kedves Bodrim, gyere ide… siess ide hozzám. «
Az vissza is jött nyájas farkcsóválgatással.
– Íme, itt a legjobb barátom, felséges uram!
– Valóban ez ő – mondá a király. – Aztán az urakhoz fordult s halkan mondá: »Megütötte s mégis visszajött a hívására.«
Ekkor Toldy a feleségéhez fordult s ekképp feddé meg:
– Miért nézel olyan szemtelenül a királyra? Talán bizony szeretőd a király!
Az asszony lángba borult arccal kiáltá:
– Hogy mersz gyanúsítani, te gyilkos!
Erre a szóra Toldy megütötte a korbáccsal, mire az asszony jajveszékelni kezdett:
– Fogjátok el a gazembert, a gyilkost. Tegnap ölte meg a király szolgáját, szemem láttára!
– Íme, a legnagyobb ellenségem – szólt ekkor Toldy nyugodtan. – Ez asszony, kiért életemet áldoztam sokszor, kiért cselédeidet megöltem, most olyan bűnt kiált ki reám, amit el nem követtem.
– Hogyan? – mondják a főurak. – Hát nem ölted meg a király szolgáját?
– Már hogy is öltem volna meg? Csak őneki mondtam. Egy megölt borjút gyömöszöltem a zsákba s a magam szekrényéből kincseket tettem az asszony elé, mintha a szolgától vettem volna el.
A király helyeslőleg bólintott a fejével, s egy intésére megjelent a megöltnek hitt szolga s tanúságot tett Toldy furfangos eljárásáról.
– Hát a legdrágább kincsedet elhoztad-e nekem? – kérdé a király ezután.
– Elhoztam, fölség: itt van a karomon, a Gábor fiam.
– Ember vagy a talpadon, Toldy Miklós. Nem jöttél gyalog se s mégis gyalog. Mindeneknek megfeleltél. Okosabb vagy az esztergomi prímásnál is. Ha nős ember nem volnál, mindjárt annak a helyére tennélek. Így azonban elég lesz neked az is, ha országbírónak teszlek.
Meg is tette aztán, s mint ahogy fa-kalodája van a falusi bírónak, arany-kalodát adtak az országbírónak.
Gyönyörű arany-kaloda volt… Az öregapámnak a szépapja még ült is benne.
Már t. i. az alsó-toldi ember öregapjának a szépapja. Mert hát még az is dicsőség.
