A VÁSÁRHELYI ASSZONY • 1881 (33. kötet)
A VÁSÁRHELYI ASSZONY •
1881
(33. kötet)
1881
(33. kötet)
Nem való biz ez tárcának, ha úgy vesszük mint történetet, de ha már száz meg száz cikkben fölhoztuk és soha el nem hallgattuk mindazt, ami a rendőrség léhasága mellett bizonyít – tegyük meg most az ellenségeinek is megbocsátó Krisztus születése emlékére, hogy egy enyhítő körülményt is hozzunk föl a rendőrség mellett. Hátha olyan hasznára válik, mint a Hugo Viktor emberének, ki sok vétket követ el, de mert egy haldokló disznó nyakába mélyebben döfi be a kést, hogy kevesebb kínnal múljon ki, a tisztelt disznó azután odafönn az égben olyan súlyossá válik a jótettek serpenyőjében, hogy a gonosztevő összes bűneit lenyomja.
A választások előtt történt meg ez a dolog, – amit különben felesleges elmondani, mert az olvasó kitalálhatja magától is, hogy nem történhetett a választások után. A »lélektani motívumot« nélkülözné ez esetben történetünk, amit pedig nem nélkülözhet, mert szórul szóra megtörtént dolog.
Igenis, azokban az időkben esett, mikor még folyt a bor a választók gégéjén, s folyt az édes szó a jelöltek ajkain, mikor még Emmer Kornél peckesebben járt, s mikor még számtalan libával több liba volt Magyarországon, mikor még Szende Béla magyar nadrágot viselt, s Kemény miniszter a ferencvárosi burgerekhez járt vizitekre.
Egy ilyen bejelentett vizit alkalmával a családfő a minisztert várván, megparancsolta a családtagoknak, óvakodjanak valahogy említésbe hozni a társalgás alatt az »időt«, nehogy sértve érezze magát őexcellenciája. De azért a család kis leánykája csak nem állhatta meg, hogy arra a megjegyzésre: »Eljönnek-e nagysádtok megnézni a holnaputáni választást?« meg ne kérdje: »Mit gondol, bácsi, lesz-e jó idő? Mert a papa azt mondja, hogy csak úgy megyünk, ha jó idő lesz.«
Hát ezekben az időkben történt, hogy Hódmezővásárhely volt képviselőjéhez beállított egy mesteremberféle öregasszony.
– Jó reggelt kívánok, nagyságos uram. Hogy-mint szolgált az éjjeli nyugodalma? Ejnye, de friss színben van nagyságod, hála legyen érte az Úrnak…
A »nagyságos demokrata« bámészan nézte a magyaros arcú asszonynénit. Látott már százat, tán ezret is ilyenformát, de hogy ezt az egyet látta volna valaha, nem emlékezett rá.
– Ejnye, talán bizony nem is ösmer, lelkem, nagyságos uram? Nem-e? Ugye nem? Oh, oh! Hát én vagyok a Tóth Máténé Hódmezővásárhelyről. Ejnye, ejnye, galambom, nagyságos uram, hát nem is tudja, hogy az uram szokta a zászlóját hordani?… Hogy feledkezhetett meg rólunk annyira? Dehogy, dehogy is… Már hogyisne emlékeznék, ott a templommal átellenben lakunk, abban a sárga kőházban… eperfa van a házunk előtt… No, ugye, ugye…
A jelölt úr mit tegyen, ráhagyja, hogy emlékezik. Sőt tán képzeli is, hiszi is, hogy emlékezik.
– Csizmadia az uram. A jómódú Tóth Máté. Nagy kortese nagyságodnak. Haragusznak is rá sokan emiatt… De csak hadd verje ki őket az irigység szeplője, nagyságos uram…
– Fog kedves Tóthné asszonyom. Miben szolgálhatok kegyelmednek?
– Hát egy kis bajunk esett, kérem alásan. Eljöttem az urammal. Mikor már összevettük a sok bőrt s hazakészültünk, az uram elcsúszott a lóvasúton, kificamította a lábát, hát már négy napja vagyunk tovább, mint ahogy számítottuk a költségét… Azért jöttem be én, galambom, nagyságos uram, hogy vagy harminc forintocskát kérjek kölcsön, míg hazaérünk. Azon nyomban tesszük postára.
– Tudom, kedves Tóthné asszonyom. Szívesen teszem. Aztán nem olyan nagyon sietős.
Elment Tóthné asszonyom a harminc forinttal, s alighogy betette maga után az ajtót, benyitott a vásárhelyi polgármester, A. K. uram.
– Akárcsak Vásárhelyen volnék. Egyitek megy, a másik jön – mondja mosolyogva a képviselő.
– Ki volt itt tőlünk?
– Az az asszony, akivel a lépcsőn találkozhattál.
– Az? Nem ösmerem. Sohasem láttam.
– Már hogyne ösmernéd? Tóth Máténé. Csizmadia a férje. A templommal szemben lakik.
– No, ott ugyan nem lakik. Tóth Máté csizmadia nincs is Vásárhelyen.
– Tyű! Akkor hát engem meglopott az az asszony harminc forintig.
– Jegyezd a »Választási költségek« című rubrikába.
Oda is jegyezte az érdemes képviselő. Hanem nagy szerencséje volt ebben a szerencsétlenségben, hogy harmadnapra, amint a Kerepesi úton sétál, egyszer csak megpillantja Tóth Máténét.
– Tóth Máténé! Álljon csak meg egy szóra.
Az asszony elsápadt és reszketni kezdett.
– Maga nagy tolvaj, Tóth Máténé.
– Könyörüljön rajtam, nagyságos uram! A kényszerűség, a nyomor…
– Jól van, jól… megbocsátok egy föltétel alatt. Sőt még kapni fog tőlem tíz forintot.
– Mit kell cselekednem, kezét-lábát csókolom?
– Lakik itt a Vas utcában egy N. nevezetű képviselő. Erdélyből való. Rettenetesen fösvény ember… ha azt is lefőzi úgy, mint engem harminc forint erejéig… akkor éntőlem megvan még a tíz forint jutalma.
– Megpróbálom a nagyságod kedvéért, isten nevében.
Meg is próbálta.
Aznap este N. F. azzal a panasszal ült le a tarokkhoz a klubban, hogy mennyi mindenféle kiadása van az embernek… Ma is ötven forintot kellett kölcsönözni egy kerületebeli asszonynak.
– No, de – mondá – az ilyesmi mindig hasznos befektetés. A jó emberek pontosan megküldik… s a szívesség jó íze a szájukban marad.
– Persze, persze… – szólt a vásárhelyi követ hamis szemhunyorgatással. – Az okos ember sok bolondot tesz meg a választói kedvéért.
Másnap reggel Tóth Máténé megjelent a tíz forint jutalomért.
– Itt van öt forint – mondá a tréfás öregúr –, a többiért pöröljön be.
S ezzel felölté kabátját s hihetőleg valami pártgyűlésre ment dörgedelmes dikciókat tartani a rendőrség, a korrupció és mindenféle társadalmi botrányok és kinövések ellen – amiket a Tisza-éra meghonosított és terjedni enged.
