A ZSIRÁNS-KERESŐ • 1874 (28. kötet)
A ZSIRÁNS-KERESŐ •
1874
(28. kötet)
1874
(28. kötet)
A fővárosi élethez is, mint a háborúhoz, három fődolog szükséges: pénz, pénz, pénz. Mindamellett akadnak, kik ezen hármas evezőlapát nélkül is abban a csónakban óhajtanak evezni, mely a jólét s társas örömök partjai közt siklik szakadatlanul. Vagyonbukott hajdani nagy urak, fényes történelmi neveikből élődő proletárok, gazdag nagybátyaik hosszadalmas életének keserű csapásával sújtott fiatal reményei a tejjel-mézzel patakzó hazának, melynek földéből sietnek magok alól minél előbb elkártyázni, elfiákerezni, megenni, meginni a nekik jutandó darabot. És ez a láncszem lehat a felső régiókból egész a száz esztendőre lefoglalt fizetésű hivatalnok, a semmittevő elegáns utcataposó specialitásokig. Tovább nem megy. Ami ezen alul van, az már más kvalifikáció alá esik.
A kvalifikációt azért említem – mert szigorúan tisztességes embereknek kell lenniök, vagy legalább látszaniok, miután megélhetési móduk épp e külső tisztesség. Ha az életfenntartási módozat és eszköz osztályozásánál a jogi meghatározás az írókat és királyokat helyezi a legmagasabb sorba, mint kik a nagy nemzetösszeg által tartatnak fenn, harmadikul alaposan beválnak az új kaszt emberei, kiknek ambíciója abban kulminál, hogy minél több ember kötelezze le őket azzal, – hogy kötelezze le magát értük.
Ez azon ok, melynél fogva szükségük van széles ismeretségi körre s következésképp minél több tisztességre. Vagyonuk a t.c. közönség; nem csoda tehát, ha örökké vagyonukkal foglalkoznak: ott vannak mindenütt, ismernek mindenkit, és tudnak mindent; könnyen felednek és könnyen tanulnak; arcukon az életkedv derűje, homlokukról lesugárzik az emberszeretet, mindenki iránt nyájasak, szorításra mindkét kezöket nyújtják.
Szeretetöknek azonban mégis vannak fokozatai: a kereskedőt szeretik legkevésbé, »az számító ember« s »filiszter«; a falusi úri ismerőst legjobban, »az könnyen hivő, galant s szinte hízik bele, ha nevére szorulnak«; – hiszen bagatelle… csak a neve kell, egyéb semmi.
Csakhogy nem mindig megy ilyen könnyen. A »falusi erkölcsök« rohamosan vedlenek az emberiségről s a zsiránskeresés kezd háládatlan foglalkozás lenni. Pedig fáradságos munka és kitűnő talentumot föltételez ott, hol a tökély magaslatáig emelkedik.
Vannak ugyan még mindig univerzális jótállók, a XVI-ik századból áthozott »jó szívek, egzotikus növények«, kik a XIX-ik század talajában veszni, pusztulni kezdenek a sok nyesegetéstől, melynek saját természetök teszi ki. Ezekhez könnyen fér a megszorult barát vagy ismerős. De mit ér, ha a hitelezők gyarló sajátságaikhoz azon elvetemedett logikát öröklik: olyan zsiránst kívánni, kiről meg vannak győződve, hogy senkinek sem szokott zsirálni egykönnyen. Íme, a világrendszer egy nagy hibája! Egy dilemma, mely beleütközik a teremtés észszerűségének törvényeibe!
Ezen összeütközés kiegyenlítése az a tudományos manőver: kifogástalan »forgatót« fogni a kifogásolható »elfogadónak«.
Mennyi rafinéria, milyen attak és diplomáciai tapintat szükséges egy oly megnyert ütközethez, azt csak az tudhatja, ki oroszlánszelídítéssel foglalkozott.
A zsiráns-kereső legelőbb is a kiszemelt áldozat véralkatát, egyéni sajátságait, természetét, szokásait tanulmányozza. Meglepi, mikor jó hangulatban van; délután megy hozzá, szorosan azon időpontban, midőn feketekávéját szürcsöli, a derült kedélyességet árasztó illatos latakia mellett.
A fogadtatás ilyenkor csak jó lehet.
– Szervusz! Jó hogy jössz. Iszol egy csészével?
– Köszönöm. Lehetetlen. Sietek, csak egy percre szaladtam fel. Inasodat láttam odalenn: az mondta, hogy itthon vagy. Megnézem, gondolám…
– Okosan tetted! De hát ülj le!
– Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Egy halaszthatatlan ügy, egy izé.
– Örökké sietsz, pedig látod, olyan jól esne egy kis diskurzus a régi időkről.
– Magam is pompásnak találnám. Az ördögbe is… egy csésze jó mokka, egy pipa jó dohány s hozzá még harmadikul egy szellemdús társalgó – az olyan szent háromság, barátom, mely föléleszti bennem a kultuszt, – azonban…
– Semmi azonban. Leülsz s itt maradsz.
– Nem, nem. Okvetlenül találkoznom kell X-szel még ma. Egy kis malőröm kerekedett. Bagatell… egypár forintra volna szükségem. X fogja zsirálni.
– Hüm! – morog a csibukozó áldozat – az már más… Úgy hát nem is tartóztatlak.
– Isten megáldjon! Futok, mert az ügy sürgős, becsületbeli, s félek, otthon nem érem X-et. Szervusz.
Az áldozat az ajtóig kíséri látogatóját s nyájasan rázza meg kezét.
– Apropó – kiált fel a búcsúzó bosszúsan ütve homlokára. – Milyen ostoba vagyok! Hiszen sokkal egyszerűbb lenne, ha például te magad lennél oly szíves…
Az áldozat arca egyszerre meghosszabbodik, ajka savanyú mosolyra fintorul, s kezét hidegen siet kihúzni felebarátja szorongató markából, mely kimért biztossággal közeledik zsebe felé.
– Szívesen – dadog fanyarul. – Ezer örömmel, ha X nem teljesítené… Szervusz!
Azzal visszaoson az ajtón s becsapja maga után. Újra szürcsölni kezdi kávéját s színi a csibukot. Dohány, kávé nem ízlik neki, s ő maga is kellemetlenül érzi magát otthon. Siet menekülni valahová. A balek! Azt hiszi elmenekülhet. Alighogy felhúzza felöltőjét, kesztyűit, már megszólal a csengettyű. A zsiráns-fogdosó visszatér. Természetes, hogy azonnal, amint az utcára ért, arról a »pech«-ről értesült, miszerint X huzamosabb időre elutazott, nem maradt tehát egyéb hátra, mint visszatérni, s kedves barátja iménti szíves ígérete folytán sat.
…Az áldozat meg van fogva. Darab ideig még vergődik a hálóban, okul hozva családos és szegény voltát (mit »kiparírozni« csak gyerekség már), aztán megadja magát.
De még ezzel nincs végezve a sziszifuszi munka. Ez csak az érem egyik oldala.
A váltó már alá van írva, de míg elhelyezve nincs, addig csak holt papír. Az elhelyezés pedig nem tréfadolog. A pénzemberek bizalmatlanok és gyanakodók. Annak kölcsönöznek legörömestebb, ki nem szorul kölcsönre. A bizalmatlanság és gyanakodás réme mindenütt nyomukban húzódik s a tényeket sötét színekkel satírozza ki. Fekete mezőbe rajzolt alakok a kölcsönkérők. Mi a teendője tehát az élelmes embernek? Kiradirgumizni maga körül a sötét mezőt. A jó zsiráns csak akkor válik azzá, ha el tudják hitetni, hogy jó.
Emberünk ebben is remekel; mi különben nem csoda, mert hisz az egész egy és ugyanazon tudomány, csakhogy kétfelé ágazik, mint a jog; alaki és anyagi részre. Az öt ujjában van minden csínja-bínja: az öreg uzsorásnak még a vérlüktetését is ösmeri. Kipróbált vén róka, kivel nem ma fog először »gseftet« csinálni. Régi ismerőse az már a maga formájú embereknek!
Ott ül egész nap a leglátogatottabb fiatalsági kávéházban harminc év óta, mikor a legelső ötven ftot adta ki, mely azóta százezrekre szaporodott. Az ország fiatal nemzedéke ott nőtt fel szemei előtt, s a fiatal nemzedékkel együtt tőkéje is. A tőke olyan mint a verem: minél többet vesznek ki belőle, annál nagyobb, ő maga is olyan mint a verem: aki egyszer őbele botlik, az be van esve és ki nem mászik soha többé. Pedig sokan botlanak bele. Mindennap akad »Geschäft«. Az emberiség nem okosodik: vagy ha okosodik is, a maga kárán, ha ágaiba új erkölcsöket olt is az idő, – a gyökér mégis megmarad bolondnak, s a hajtása megint csak a régi, melyről ő gyűjti a mézet. A »goldene Jugend« minden évben a – tavali.
– Jó estét, Herr von Kraxlhuber – köszönti emberünk –, kávézunk, kávézunk… Az ördögbe is, jól mennek a Gschäftek…
– Ha nem csurran, csöppen… Sok fáradozásnak gyakori vendége az isten áldása.
– Kétlem.
– A Geschäft is csak úgy ér valamit, ha isten keze köti meg.
– A poklot! Még bizony bebizonyítja, hogy a Geschäft a nyolcadik szentség.
Hősünk mintha zsebkendőt keresne, kihúzza zsebéből merő szórakozottságból a kitöltött váltót, aztán hirtelen visszadugja.
– Nos, mi az? Mutassa ide!
A váltó birtokosa felpattan:
– Hallja, Kraxlhuber, maga impertinens ember…
Kraxlhuber úr kiveszi tubákpikszisét s kedélyeset szippant.
– Kikérem magamnak.
– Mi köze magának az én váltómhoz? Mit kapkod utána?
– Azt gondoltam, hogy úgyis nekem hozta.
Emberünk gúnymosolyra vonja össze száját.
– Hogyisne! Az nem magának való.
– Ugyan, ugyan… micsoda már az? Legalább mutassa hát meg; hátha »csinálhatnánk« valamit.
– Nem ettem bolondgombát, hogy egy ilyen váltót a maga körme közé dobjak. Nem mutatom. Tudja-e, hogy Z. a zsiránsom!
– Hadd lássam csak…
– Nem adom, ha mondom. Eresszen.
Emberünk erővel ott akarja hagyni Kraxlhubert, kit egészen elfog a méltatlanság keserűsége s majdnem könnyezve érzékenykedik, hogy hozzá csak a rosszfirmájú váltókat hozzák – a jókat elviszik komisz uzsorásokhoz.
Hősünk gentleman természete végre is felülkerekedik s nagysokára és nagynehezen belenyugszik, hogy váltója Kraxlhuber úr Wertheim-kasszájában pihenje negyedéves álmát.
Aztán fütyörészve ballag el a kisrófolt összeggel a legelső fiáker-állomásig, s van hegyen-völgyön lakadalom, míg az utolsó forint is annyira le nem olvad, hogy csak éppen egy üres váltóra telik még, mellyel újra zsiráns-fogdosásra indulhasson.
…A jószerencse sokáig szereti kísérni lovagját: sokszor talál, – de egyszer mégis az a vége, hogy nem talál, s akkor nagyon könnyen megesik, hogy egy olyan váltó kerül a Kraxlhuber úr Wertheim-szekrényébe, melyen az a kéz a forgató, amelyik az elfogadó.
