AESKULAP AZ ALFÖLDÖN • 1890 (40. kötet)
AESKULAP AZ ALFÖLDÖN •
1890
(40. kötet)
1890
(40. kötet)
Szegény nagybátyám a hetvenes években praktizált a hajdúvárosok egyikében (mondjuk álnéven Hajdú-Lucaszéknek). Orvos volt s engem is orvosnak taníttatott. »Ez a legjobb pálya, kedves öcsém, mert a haláltól mindenki fél, márpedig ritka ember, ki a halált elkerüli.«
Ő maga se tartozott e ritka emberek közé, meghalt mintegy tizenkét év előtt a karjaim közt. Nehány nappal halála előtt így szólt hozzám:
– Érzem, hogy meghalok, mindössze három-négy napom lehet még hátra. A halál gondolata nem fáj, mert ritka ember, ki a halált elkerüli (ez volt a szavajárása); az bánt csak, hogy ezt a nehány napot nem oszthatom fel úgy, amint akarnám.
– Miért ne? Hátha megpróbálná a nagybácsi. Nem lehetnék benne segítségére?
– Szamár vagy. Én úgy szeretném felosztani a hátralevő napjaimat, hogy minden száz évben fölkeljek a síromból egy napra, és átröpüljek hazám fölött. Mert vágyom ugyan már a pihenésre, de az örökös elmúlás nem lenne oly kellemetlen, ha apróbb »dózisokra« osztaná a gondviselés. Egyszerre megsemmisülni borzadályos, részletekben ellenben mulatságos lenne.
– Van benne valami.
– Terringette! Milyen érdekes út lenne az, végigröpülni az Alföld felett például háromszáz év múlva. Kecskemét Versailles-já dagad, Szeged már akkora, mint Párizs, Debrecen a London ábrázatját veszi fel. Mekkora fény, milyen haladás, minő csodák!
– Mit érne vele, kedves bátyám! Csupa idegen városokat látna elterülni maga előtt.
Az öreg elsárgult, ajka körül bágyadt mosoly jelent meg.
– Ne hidd azt, gyerek. Fogadjunk öt forintba, hogy Debrecent elhagyva, legott felkiáltanék: »Nini, hisz ezek a hajdúvárosok!« Mert a hajdúvárosok sohasem változnak meg.
Nagybátyám utolsó ötlete (mert az öreg elmés ember volt, s mint a maró lúg, úgy csepegett szájából néha a gúny) fel se tűnt akkor, de most kezdem már valójában átérteni. Most, mikor már én is odacseppentem a hajdúvárosokba.
De hisz éppen ennek akarom elmondani a történetét. Úgy volt a dolog, hogy mindjárt a nagybátyám temetése után felhívatott a polgármester a városházára, tudtomra adván az egész szenátus előtt, hogy »minekutána az eddigi orvosdoktor ezután már senkit se gyógyíthat, ő maga minden néven nevezendő földi nyavalyájából kigyógyulván, annakutána a városi hatóság atyailag gondoskodni akarván a göthösökről és a patikáriusról: mindezeknek következtében engem szemelt ki nagybátyám utódjának«.
– De hisz az lehetetlen – dadogtam elfogódva.
A polgármester rám se hallgatott, a szenátorok felé fordulva, humorizált.
– Mert, hogy Havran Alajos uram (a patikárius) élhessen, ahhoz főképpen az szükséges, hogy mi haljunk. Hm… hogy mit? Mit is tetszett kérem mondani?
– Hogy az egész dolog rám nézve megtisztelő, de merőben lehetetlen.
– Nem akarja elfogadni? Harmincezer lélek és egy doktor! Gondolja meg, doktor úr!
– Sőt inkább el akarnám fogadni, de akadály van…
– Nem értem. Ha maga akarja és mi is akarjuk? Hajdú-Lucaszék nem ismer akadályokat. (És a polgármester úr kevélyen ütött a mellére.)
– Az a baj kérem, hogy én még csak tanuló vagyok, negyedéves orvosnövendék. Még egy évem van hátra az egyetemen a diplomáig.
– Ez már más – pattant fel a polgármester –, ezen kellett volna kezdeni, de lássuk csak – tette hozzá jóakaratúlag –, hátha kigondolhatnánk valamit. Mit szólnak hozzá kegyelmetek?
A szenátorok összenéztek. Koltai Mihály közbeszólt nyersen:
– A polgármester úr nyakára kötöttük a kolompot, hát kolompoljon. Kegyelmed adjon hangot!
– Én azt hiszem, hogy csak két mód van, amennyiben ugyanis ragaszkodnánk a doktor uramöcsém derék személyéhez.
– Nevezetesen…
– Vagy mi várunk., vagy az egyetem siessen.
Faragó János uram megtörülgette a nagy tömött bajuszát és bölcsen imígy szólott:
– Nem célirányos se az egyik, se a másik mód, mivelhogy amit a gereblye négyszerre föl nem vesz, azt bizony ötödszörre is a réten hagyja. Amit négy álló évig meg nem tanult a doktor uramöcsénk, azt ugyan az ötödikben sem fogdossa ki a professzorok fejéből. Legjobb lesz hát a doktorkát most mindjárt ide ragasztani, és hogy a nemes városon ne essék méltatlanság a hiányzó ötödik esztendő miatt, az orvosi diurnumokból egy ötödrész levonandó lészen, punktum. Igaz-e vagy nem?
Annyira igaznak látszott a Faragó uram okoskodása, hogy immár a többség erre hajlott, midőn határozottan kijelentettem, hogy csak úgy fogadhatom el az állomást, ha megvárják, míg diplomával jöhetek.
Egy kis vita után elfogadták ezt a föltételt, s én egy hét múlva már mint Hajdú-Lucaszék megválasztott orvosa utaztam el egy évi szabadsággal az egyetemre, tanulmányaimat befejezni.
*
Aki tőlem szövevényes mesét, csodakalandokat vár, az keressen magának más mesélőt. Én egyszerűen praxisomat írom le, hogy háromszáz év múlva a lucaszéki doktor-utód elolvashassa s összehasonlítást tehessen: Ezer ördög! Hát már háromszáz év előtt is úgy volt!
Nem önöknek írok én, tisztelt páciensek, hanem annak a nehány kollegának, akik a posztomat öröklik.
Egy év múlva, a tél elején költözködtem be székhelyemre. A felsősoron béreltem ki egy csinos házikót évi negyven forintért. Az első napok ismerkedéssel teltek el, meglátogattam a polgármestert, a református papot, a jobbmódú embereket, egyszóval bejelentettem magamat, hogy itt vagyok; jöhetnek a betegek.
A polgármester nem a diplomámat kérdezte, ha megvan-e, hanem hogy tudok-e kalabriásozni.
– Bizony fogalmam sincs róla.
– Pedig még milyen fiatal! – dünnyögé kedvetlenül, mintha csak azt mondta volna: »Hát mit fog maga akkor csinálni egy egész életen keresztül?«
A tiszteletes úr a tarokk iránt érdeklődött. Értek-e a tarokkhoz? De én bizony ahhoz se értek.
– Hja persze, persze – szólt kedélyesen –, akinek az emberölésben van módja, az nem szorul az időölésre.
Pedig dehogynem. Már egy hét is elmúlt, s még nem jelentkezett páciens.
Bosszankodva lógáztam a lábamat délutánonkint a patikában, hova sokan járnak fecsegni, s mikor egyszer egyedül maradtunk a gyógyszerésszel, meg nem állhattam panasz nélkül:
– Mondja csak, Havran úr, hát nem szoktak ezek a hajdúk betegek lenni?
– Türelem, fiatalember, türelem. Bizonyára ők is alá vagynak vetve az emberi porhüvely romlandósági törvényeinek, de csoportosan, mint a ludak, s az év bizonyos szakaiban. Egyenkint nemigen teszik.
– Hogy értsem én azt?
– Hát kétszer egy évben. Farsangkor és a gyümölcsérés, vagyis inkább az éretlen gyümölcsök idején. Farsangkor a bevert fejeket és bordákat kell reparálni, nyáron pedig a gyümölcstől megromlott gyomrokat. Ilyenkor az egész város beteg. Nyugodjék meg, domine spektábilis, mert mi kétszer szüretelünk egy évben.
Csakhogy mind a két szüret jó messze volt még. Éppen a tél elején jártunk. A hó leesett volt már, s a végtelen róna szemvakítón fehérlett, csak a város közelében néz ki úgy a mező, mint egy iromba macskának a kiterített bőre; fekete foltok elcseppentetve a havon; disznópörkölések nyomai.
Minden fehér volt, az ég, a föld; s az ég- és a földnek egyforma ruhája mintegy testvérekké teszi őket; közelebb hozza egymáshoz, mint a csillagászok teleszkópja. A kigyúló csillagról esténkint szinte találgatni kell, hogy nem-e a gulyás akasztott valami lámpát a kútgémre? Télen a természet megteríti fönséges fehér abroszával azt a végtelenségig nyúló asztalt, nyáron azután rátálalja a tömérdek ennivalót.
A nagy fehérségből csak a tó vize válik ki, az is fehér, de olyan színben, mint az olvasztott ólom. Ezt a tavat hívják »Ballag«-nak. Évről évre nagyobb, – tehát ballag: csakis éppen ő teszi; minden egyéb mozdulatlanul áll Hajdú-Lucaszéken.
De bent a városban bezzeg nem fehér semmi; lucsokká keverődött össze a hó a sárral, s olyan dagasztótésztája lett belőle az ördögöknek, hogy pokol abban járni. Az utcák csak helyenkint vannak kövezve, de ez még rosszabb, a kiálló hegyes kövek miatt; a fuvaros gazda ijedten inti a felső küllőkig sárban hurutyoló kocsin az ostoros gyereket: »Vigyázz, kölyök, az isten szerelmeért rá ne hajts valahogy a kövezetre.« Emberi lábaknak valamivel szilárdabbra kinyomkodott helye csak a sövények és házereszek alatt van, ahol bagaria-csizmákban a kerítés-lécekhez kapaszkodva át lehet istenkísértésből hatolni. Az az idő ez az Alföldön, míg a komoly fagy be nem áll, amelyet azzal fest a paraszt-ecset: »ölbe viszik ki ugatni a kutyákat.«
Az egész város csöndes aluszékony ilyenkor. A »Bika« előtt (mert a Hajdúságban nem a sas és oroszlán az ideális állat, de a bika; méltóbb, hogy róla kereszteljék el a fogadót) egy-két furmányos szekér ácsorog; a róluk lehullott szénamorzsákon vígan kaparásznak a vendéglősné tyúkjai.
Bent az ivóban nehány szál ember fogyasztja a »buckai vinkót«. Ha nem csalódunk, a helybeli borbély, Gyurkovics János neve napja van, azt tartják most. Nemes Nagy András csizmadiamester felköszönti szépen:
– Az isten éltesse, komámuram, az…
Itt megakad s keresi hihetőleg »az emberi kor legvégsőbb határát«, de sehogy sem tud ezen bölcs kifejezésre ráakadni, minélfogva pótolja ilyképpen:
– Éltesse addiglan, míg a nap, hold és a csillagok világítanak.
Mire visszavág az elmés borbély:
– Hagyja el kegyelmed. Hogy fog aztán halálom után a Marci fiam sötétben borotválni.
– Ne búsuljon, sógor – biztatja az alsóvárosi kántor, a »fülemile-torkú« –, akkorra be lesz már vezetve a gáz az officinába.
Gáz Hajdú-Lucaszéken! Hahaha! Ez már olyan ötlet, hogy érdemes utána mindjárt most megtartani a jövő évi János-napot is.
Ami kis élet van még a Bikán kívül, az részben a »Népkör«-be szorul, hol a kaputosok az újságlapokat búvják; a cukrászdában a fiatalabb tintanyalók lógázkodnak naphosszat, míg ellenben a kovácsműhely a józanabb politikusok kaszinója. Itt a hatalmas pörölycsattogás zajában pöfékölnek a lucaszéki Deák Ferencek, távol az újságok hazudozásaitól, a tiszta forrásból merítenek. Akármit fecsegnek a menkő nagy budapesti papírlepedők, mégis csak innen lehet az igazságot leszűrni.
Fuvarosember messzeföldről jövő, megáll patkoltatni, vagy igazítani valamit a szerszámon. Biz azt nem eresztik kikérdezetlenül:
– Hová való, földi?
Vagy ide, vagy oda! valamit csak mindig mond. Megesik, hogy néha a Dunántúlt mondja; vagy Erdélyországot.
– Ej no, hát mi újság, arra maguk felé?
Míg a vas vörösödik, addigra rendszerint megered a szó az atyafiban s fel van hordva a pipázó »pógárok« elé a másik országrész sok nevezetes dolga. Itt esett, ott esett egy rettentő rablás, hajmeresztő gyilkosság. Ez már csak jobban tudhatja, mint a pesti újságíró, mikor egyenesen onnét jön.
A gyilkosságok és a különös esetek, a »Napi hírek« helyettesei. Most aztán a közgazdasági rovatra kerül a sor:
– Milyen ott a termés?
Végre következik a politikai »entrefilet«:
– Hány forinton veszik kendteknél a zabot?
A »zab« a növények Bismarckja. Ő mondja meg, lesz-e háború vagy nem.
Ha olcsó a zab, az a békét jelenti, a drága zab hadikészülődést. Huszárok lovának vásárolják össze. (Fecseghet az újság, nem kell rá hederíteni.)
A kovácsműhely még azért is mulatságos, mert minden helyi pletyka idejön a legelőbb. Ki verte meg a feleségét, ki jár jegyben, kinek van pöre és kivel, ki jött haza tegnap részegen stb. Itt minden ember talál olyat, ami érdekli. Még az orvos is.
Ott hallottam egy nap délutánján, hogy Szomorné asszonyom kiejtette kezéből a csecsemő gyerekét. Talán bele is hal a korpásfejű. Annak a hírét is meghozták, hogy Kótyi Mihály uram nagy beteg. A sírásó beszélte, aki a szétrepedt kapáját járt összeforrasztani. Mosolygott a gazember, sürgetve a kovácsot: »Még ma szükségem lehet a kapára.«
Helyes, nagyon helyes. Íme, hát közeledik az igéző pillanat, melyről annyit álmodik öt évig az orvosnövendék: az első páciens, az első recept, az első honorárium…
Szívem dobogni kezdett. Hazasiettem. Éreztem, hogy hívatni fognak. Két beteg egyszerre! Milyen szerencse! Ha a tulajdon feleségem volna a gondviselés, sem kívánhatnék tőle többet egyszerre, mint hogy ikreket szüljön.
De hiába vártam otthon egész estig, nem jött senki. Türelmetlenségemben elküldtem a szolgámat puhatolózni.
Gyuri kedvetlen arccal tért vissza késő este.
– Nos, mi van a betegekkel?
– Beszéltem a Szomorné pesztonkájával.
– Csakugyan leesett a gyerek?
– Csakugyan, de azt mondja a pesztonka, hogy a gyerek nem akar orvost.
– Hogy akarhatna, te szamár, ha nem tud még beszélni. Hát a másik?
– Kótyiékról azt hallottam félfüllel, hogy bevárják, míg a természet segít az öregen.
– Mit a természet! Hát mért nem mondtad, bikfic, hogy a természetnek nincs diplomája. Hogy mer a természet beleavatkozni a praxisomba? Micsoda szemtelenség az tőle?
Sok sületlenséget fecseghettem össze bosszankodásomban, mert Gyuri legény alázatosan vonogatta a vállát, szidtam a várost és a tavalyi »szerencsét«, mely ide juttatott.
Éjszaka vízióm volt; megjelent szegény nagybátyám. Egy felhőn ülve röpült el felettem és rám kiáltott:
– Hogy érzed magad, fráter, a hajdúk között?
Kevéssel a virradat után felköltöttek. A mindenes jött értem Kótyiéktól. Hát mégis… mégis.
Sietve rángattam magamra a retyerutyámat. Esernyő is kellett, mert szakadt az eső.
– Menjünk – mondám az ott künn didergő, zömök termetű, kerekképű, süket aggastyánnak. – Nagyon rosszul van a gazda?
– Alighanem közel jár már őkelme Földvárhoz.
– Miféle Földvárhoz? – kiáltám az öreg fülébe
– Ahova mindnyájan eljutunk, én is, más is, még talán a tekintetes doktor úr is, deszkát árulni.
– Ahá értem már, az öreg eszerint nehéz állapotban van?
– Egyet szólt már annak a kakukk a tavalyi évben, fogadni mernék rá.
– No, hát csak siessünk. Messze van a ház?
– Hiszen ha lehetne sietni ebben a szutyokban. Csak imitt van egy hajításnyira.
Csakugyan nem lehetett sietni. A bagariacsizma le-lemaradozott a lábamról, mikor ki akartam húzni a térdig érő sárból, mely már sűrűsödni kezdett, mint a harmadnapos lekvár; még szerencse a visszajövetre, hogy egy kicsit meghígítja a zuhogó eső. Az ernyőmmel a szél birkózott, kapkodta, tolta visszafelé.
Már egy félóráig mentünk, mikor türelmetlenkedni kezdtem:
– Hát mégse vagyunk ott?
– Odább van, kérem alássan.
– Messze?
– Nem messze.
Befordultunk jobbra egy hosszú utcának, abból balra egy ákácfánál, másik hosszú utcának. Mindez igen soká tartott s véghetlenül unalmas és fárasztó volt. Ruhám teljesen tönkre volt téve.
– Ej, öreg, maga bolondít engem. Mondja meg, hol van az a ház?
– Odább van, kérem alásan.
– Odább! Mit ért az »odább« alatt? Nem evett nadragulyát? Egy hajításnyira mondta először a Kótyi-portát, s íme már egy órája megyünk, vagy mászunk inkább, a lábam átfázott, kezeim összedermedtek, nem bírok velük a kerítésekbe megkapaszkodni. Hát mondja meg nekem most már, ki tud akkorát hajítani.
– Ki? Hogy ki? – tűnődött az öreg pipáját szürtyögtetve. – Hát az óriások talán tudtak, akik az emberek előtt laktak itt.
– Ne fecsegjen bolondokat – feleltem bosszankodva. – Az óriásoknak több eszük volt, hogysem itt Hajdú-Lucaszéken lakjanak. Hanem mondja meg tüstént, merre van a Kótyi-ház, mert én egy tapodtat sem megyek addig.
– Szemben van a Szabóék pajtájával.
– Hát a Szabóék pajtája hol van?
– Srét a Kovácsék granáriuma mellett.
– Nekem az utcát mondja és a házszámot. Végre is tudni akarom. Mit makacskodik kend?
– Nincs itt az utcáknak, uram, semmi nevük, úgy híjjuk azt a tájékot, hogy »kutyogató« és a házakon sincsen numerus.
– No, már az más. Akkor csakugyan nem mondhatja meg.
Sok viszontagság után (miután egyszer el is estem s manupropriámat odanyomtam az anyaföld kovászába) végre megérkeztünk egy kis fehérre meszelt házhoz.
– Ez az – mondá az öreg. – Itt vagyunk, tensuram.
– No, valahára!
Amint beléptem az utcaajtón, négy nagy komondor kutya ugrott rám, talpaikkal besározva, ami még talán tisztán maradt öltönyömből. Az egyik beleharapott az újdonatúj köpönyegembe és leszakította az egyik végét, a másik is félelmetesen vicsorgatta a fogát.
– Segítség! – kiáltám. – Segítség! Hej emberek, senki sem jön ezeket a kutyákat elkergetni? Hát maga, vén gazember, mért nem mozdul?
– Csintalanok egy kicsit, ugyebár? – szólt a nagyothalló apóka, egykedvűen tömögetve a kiégett pipát.
A pokoli ugatásra és kiáltozásaimra egy fiatal, pirospozsgás menyecske jelent meg a pitvarajtóban.
– Csiba te! Ne te! Huh, huh! Ne bántsátok a doktort! Hozzá ne merjetek nyúlni, ne bántsátok! Hej, Bodri! Ej. Cifra!
Az ajtóbul nem mozdult, karcsú derekát meggörbíté kissé, kékes kötényét fölfelé hajtogatva lóbázta feléjök, amit a kutyák tetszés szerint vehettek vagy csillapításnak, vagy uszításnak.
Hanem a szöveg ellen nem emelhetek kifogást, mert az határozottan pártomat fogta.
– Eltakarodtok, zsiványok! Karikába essék a nyakatok. Nézze meg az ember ezeket a veszett állatokat. Ne adjon rájok semmit, doktor úr, jöjjön be lelkem, ne féljen. Nem rosszból teszik ők azt! Nem tudják azok kérem alássan, hogy kicsoda.
S ezen létániát elkiabálva hátrafutott az ólak felé.
Nagy nehezen sikerült a pitvarig hatolnom, ahova beugrottam egy bátor iramodással.
Szűk és homályos zug ez, vaskos kemencével, melynek nyílása előtt halomnyi tűz pislog ki a szürke hamu alól, a belső szögletéből létra nyúlik fel a padlásra meredeken, közepütt pedig kormos, alacsony ajtó nyílik be a szobába.
Azaz, dehogy nyílik; éppen az volt a baj, hogy sehogysem tudtam kinyitni; hasztalan kotorászva kezemmel a kilincs után. Hát meg van ez az ajtó babonázva?
Az öreg, aki utánam kullogott, nevetve figyelmeztetett, kínlódásomat megsokallva:
– Azt a kis patkányfarkat rángassa meg, nagy jó uram!
Az ám ni! Csak most vettem észre a madzagot, mely belülről egy lyukon átvezetve leleményesen fityegett alá.
Az ajtó felnyílt s kitárult a várva-várt színhely: az első páciens és házanépe.
Valamivel volt csak kellemetlenebb ez a hely a pokolnál. Csuklani és prüszkölni kezdtem egyszerre. Fülledt, poshadt levegő fojtogatott; megsűrűsödve piszkos, sárgás színt játszott. A rohadt káposztától és a penésztől kezdve minden bűz képviselve volt itt. Az atmoszféra egy-egy atomja megromlott ételszagokat hömpölygetett az orrom alá, melyek gyors egymásutánban váltakoztak különböző ernyedt anyagokkal. Nem levegő ez, de a Belzebub kocsonyája. Emberi testek kigőzölgését véltem belélegzeni, majd megszárított birkabőrök nehéz, fullasztó aromája csapott meg, melyet mintegy kalmírozni látszott a terpentin átható kipárolgása…
Hja, itt sohasem szellőznek. A nyílhatatlan táblájú ablakokat ősz végén körültapasztják télire, nehogy levegő illanjon be a nyílásokon.
A beteg ott feküdt nyögve egy tarka kanavász ágyban, egy csomó öregasszonytól körülvéve, akik különböző füveket hoztak.
Rendszerint azzal kezdődik az orvosi segély, hogy »mutassa a nyelvét«, azután következik az ütér és a többi: de itt, tudtam már a nagybátyám elbeszéléseiből, egészen más az első szükséges teendő.
Odaléptem tehát az ablakhoz és a fehércsontos aeskulapi botommal kilöktem az üveget. Darabjai csörömpölve hullottak szét, s ezüstös fehér kévében ömlött be a friss levegő.
– Juj, juj, juj! Megfagy a szegény gyámoltalan – sikoltozának az asszonyok.
– Fogják be azt a lepénylesőt – förmedtem rájuk haragosan –, mert mindjárt kikergetem innen. Hiszen ebben a szobában az egészséges embernek is meg kell halnia, nemhogy a betegnek. Melyikök Kótyiné?
– Én vagyok az – szólalt meg egy koros, szikár, gránátos termetű nő, kötényével törülgetve a szemeit. Így hozza ezt magával az illedelem.
– Mióta beteg az ura?
– Egy hete múlt tegnap.
Megvizsgáltam a beteget, a nyelve tele volt fehér lerakodással, az ütere lázt mutatott.
– Mije fáj?
– Mindenem – lihegte bágyadtan.
– Mi az a minden? Fáj az orra?
– Nem.
– No, lássa. Hát a szeme?
– Az sem.
– No, lássa. Ösmerje be legalább, hogy bolondokat beszél.
Kótyi uram behunyta a szemeit és a fal felé fordult, annak a jeléül, hogy mindent beismer. Nyögött és nem felelt, többet.
– Mit gondol, Kótyiné asszonyom mitől jött ez a baj?
– Hát úgy volt az, megtisztelem alásan…
– Csak röviden.
– Hogy ennek a mi sógorunknak, Buga Domokosnak egy eladó lucernás-földje volt tavaly Szent Mihálykor a »Berkenyés« dűlőben, tán tetszik is tudni, hol van, mert szemrevaló szép darab föld….
– Nem tetszik. Csak íziben.
– Hát azt mondom az én jó uramnak, éppen künn ültünk a padkán, a ház előtt: »Te Mihály, (mert csak »te Mihálynak« szólítom, mivelhogy, akár csúfság bevallani, akár nem, ő a fiatalabb kettőnk között) vegyük meg azt a lucernást a sógortól«. Mire visszafelelte az uram. »Az ám, ha bolhával lehetne érte fizetni, mert az neked van«, mert tréfálkozó csintalan az én emberem, míg az irháját bírja. Hiába hánykolódol apjuk, mert én megmondom az igazat a doktor úrnak. Én nem veszem a lelkemre, hogy valamit eltagadtam.
– Csak a dologra, jó asszony, a dologra.
– Odább fonogattuk a beszélgetést, pénzünk az igaz, nincs, de van a Tüskés kománknak, aki tegnapelőtt adta el a kétévi termését a debreceni gabonás-zsidónak, hátha, mondom, kölcsön kérnél tőle annyit, amennyin a földecskét magunkhoz lehetne ragasztani. A pénzt apródonkint visszafizetnénk majd, s a földecske megmaradna. Vedd fel, öregem, az ünneplő mándlit s eredj át, ösmerem Tüskés uramat, megemberel, meglásd.
– Egyszóval adott pénzt…
– Adott, lelkem, adott. Mindjárt is hazahozta a szegény uram. Hát jól van, megvettük a földecskét Bugáéktól, kifizettük becsületesen, el is vetettünk benne tavaszkor, mert a lucernát azonközben kiölte belőle megkövetem alásan az aranka. Ugyan galambom, doktor úr, maga okos, tanult ember, könyveken hízott elméjű, nem tud valami szert ellene?
– Megmondtam már, hogy ne fecsegjen annyit ide nem tartozó dolgokról. Így is a guta kerülget már.
– Egy árva szót se szólnék, mert minden rendben volna, az emberem sem nyomná most az ágyat, őt meg az ágy, ha a gonosz gerjedelmek hatalmukba nem ejtik Tüskés János uramat. – Szemet vetett őkelme farsang óta a menyecske unokámra, arra a csinosra, akit odakünn tetszett látni. S még hagyján, ha csak legyeskedésnél marad a dolog. Az unokámnak persze, hogy nem kellett a vén legény, magaviseletével mindenképpen lohasztotta. De a tűz is csak mind nagyobb-nagyobb, ha a szél oltogatja… Hát a minap mi nem történt a Bilaék lakodalmán? Az történt, hogy Tüskés uram fölhevülve az italoktól, meg az unokám ragyogó szemeitől, odaszól neki önfeledten, egész hangosan a lakodalmas nép előtt: »Csókolj meg, Zsófi, csókolj meg.« Mire Zsófi nevetve mondja: »Nincs egyéb kívánsága?« Tüskés felugrik, átkarolja a derekát: »Nosza, ne vonakodj – hörgi –, elengedem apádnak egy csókért az intereseket.« Unokám ríva fakadt, énbennem is kigyulladt a méreg. Az egész városnak kikiáltja, hogy adósai vagyunk. Még csak a kidoboltatás van hátra! Mondom az uramnak: »Betelt a pohár, te ember!« (Kótyiné asszonyom csípőre vágta a kezeit, harcias ívben a könyökét, úgy illusztrálta az akkori haragját.) Forgósadta, Mihály, ez már sok! Ezt a gazember Tüskést ki kell fizetni, készülődj, de szaporán, vásár van Debrecenben, adjunk el mindent, nem bánom én, ha a viganómat is, de fizessük ki a zsiványt. Az én gyerekem fejére ne rakjon csúfságot senki sem. Úgy is lett, kivezettük az istállóból a tehenet, a Kajlát, a Fecske csikót és a tinót, Gombost. Elhajtottuk szegényeket. Záporesőt sírtam, mikor a kapun kivezették. Szegény barmocskáim sose térnek vissza. Amint nem is tértek. Ott ácsorogtunk velük szomorúan a marhapiacon, étlen-szomjan messze be a délutánig. A tehénkét, az igaz, még délelőtt megvette a penecsei takács, valami Bujdosó Ferenc nevű. Adós is maradt a gazember tíz forintunkkal, azt hallom felőle, nem valami nagyon derék ember, ami azonban a Fecskét illeti, annak jó gazdája akadt, hátas lónak vette meg a cserenyi ispán (cukrot fog a Fecske enni), hanem a tinócska ott árulta szegény a petreselymet majdnem uzsonnáig, míg végre honnan-honnan nem, előbukkant egy nagyfejű, kacskakezű mészáros és alkudni kezdett a tinóra. Ötvenre tartottuk, negyvenkettőt ígért. “Vágjuk el azt a nyolcat, legyen negyvenhat” – így az uram. “Nem adok többet negyvennégynél” – így a mészáros. “Kell a tenyerem vagy nem kell?” Intek a gazdámnak, mire belevág a markába: “Legyen hát, de áldomással.” “Jól van, de hol igyuk meg?” – feleli a mészáros. “Menjünk, mondom, az Arany-Sarlóba, az ide közel van.” De az ördög súgta a mészárosnak a lacikonyhát, oda telepedtünk hárman a sátor alá s a szegény uram megéhezve, nagy mohósággal evett meg egy tál kövér cigánypecsenyét, – hát attól jött ez a baja.
– Hála istennek, csakhogy már megjött. Féltem, hogy még legalább két óráig kell várnom a gyomorrontására. Adjon most szaporán egy kis tintát.
– Tintát, aranyom? Hol vegyem én a tintát?
– Nem írhatom meg a receptet az öklömmel. Hát nincs a háznál tinta?
– Volna iszen, volna, de azt a Palika vitte el az iskolába. Mert úgy nézzen meg engem a tekintetes úr, hogy ámbátor huszonkét fogam hiányzik a harminckettőből, és menyecske unokám van, az egyik gyerekem, a Palika, még iskolába járó.
– Küldjön el hát a tintáért!
Azalatt időm jutott megmosni a kezeimet s lekaparni a sarat ruhámról.
Éppen harangszókor megjött a Palika a kalamárissal. Zsófi, ki érte ment, már útban találta, de viszontagságteljes körülmények közt. A kalamáris és a Palika szöszke feje nem volt egész, mind a kettő be volt törve. Egy kis verekedést hevenyésztek hazajövet a hajdú-csemeték.
A Palika fejéből csepegett a vér, de a tintatartóból nem jött elé többé semmi nedv, az már kifolyt útközben.
– Jaj, szegény pulyácskám! – sikoltott fel az anyja, a vér láttára –, jaj, ki bántott? Huh, hát verekedtetek! No, semmi az, édes, megmosom, bekötöm. Katonadolog az! Úgy, a Nagy Istvánék gyerekeivel verekedtél? No, képzelem, mekkora léket ütöttél a fejükön, szívecském… Mit, hogy te voltál a gyengébb? Ejnye akasztófáravaló vakarcs, hol van az a seprő? Add csak ide, Zsófi!
– Ne a seprőt keressék, de ahelyett adjanak legalább egy ceruzát, mert a tintatartóval nem boldogulunk.
– Talán lesz a Pali zsebében. Keresd meg beste kölyke! Ha találsz, nem bántalak, megkegyelmezek.
A fiúnak tetszett a békeföltétel, addig-addig keresgélt, tapogatta magát, míg végre valahol a mellény-bélés alatt talált egy darabka – griflit.
– Jó lesz-e? – kérdé Kótyiné.
– Dehogy lesz, dehogy. Hiszen nem lehet ezzel papirosra írni.
– Akkor hát mégis ide azzal a seprővel!
– Akkor hát mégis jó lesz – vágtam közbe, a gyermeket megsajnálva –, a palatáblára írom fel a receptet.
– Úgy, úgy, édes tekintetes úr, mert ha palajbászt találtunk volna is, papírt bizonyosan nem találtunk volna a háznál… Nem lehet az embernek, lelkem, mindene.
.......
Kifáradva (mintha egész nap kubikoltam volna), ügettem hazafelé. A városháznál a polgármester úrral találkoztam, aki Faragó szenátorral beszélgetett a kapuban.
– Honnan jön, doktor úr, így átázva, mint az ürge?
– Kótyiéknál voltam.
– Nagy út ilyenkor.
– S mennyi kellemetlenség jár vele!
– No, de a honorárium.
– Mennyi is az? – kérdém. – Szabályozva van?
– Igenis szabályozva. Egy látogatásért ötven krajcár jár – mondá a polgármester.
– Lehetetlenség! – dadogtam elsápadva.
– Behajthatóság esetén – tette hozzá a város feje.
EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
1891
1891
