II. FEJEZET
II. FEJEZET
– Végire kell jutnom ennek a dolognak – gondolta magában Kupcsik. – Adatokat! adatokat!
Azt a fáradságot vette magának, pedig roppant lusta ember volt, hogy lement a házmesternéhez, Frau Lénihez, és három egész hatost nyomott a markába.
– Maga nagyon okos asszony, házmesterné! – mondá Kupcsik Nepomuk János lehető nyájasan.
Frau Léni hunyorított a savószín szemeivel, s a három hatost egy megelégedett mosollyal csúsztatta ruhája zsebébe.
– Parancsol valamit a teens úr?
– Csak kérni akarom valamire. Ösmeri kegyed ott átellenben, az első emeleti szögletlakásban azt a házaspárt?
Frau Lénit konvulzív köhögési rohamok fogták el. Előkereste fiókjából a pápaszemét, föltette az orrára s azon keresztül nézte meg figyelmesen érdemes lakóját, mintha le akarná róla olvasni a szándékot.
– Azt a családot?… Nos, úgy fölületesen. Hanem a néném odafönn a padlásszobában, az bizonyosan ösmeri, mert éppen az átellenes házban volt házmesternő.
Frau Léni nézett ki már vagy hetven évesnek. És ő még mindig húga valakinek? Brr! Milyen lehet még az idősebb testvér!
– Igen, ő ott volt házmesterné – folytatá elnyújtott, álmos hangon –, addig, míg jobb üzlete nem akadt.
– És milyen üzlete van most?
– Mármint őneki? Hát tetszik tudni, ő a fiatalság barátja…
– Hüm! Pedig azt hinné az ember, hogy mivel olyan messze van tőle…
– Éppen azért. De nem parancsol a teens úr egy kis tubákot?
– Köszönöm, nem élek vele. Nos, tehát a fiatalság barátja? És mennyiben?
– Elősegíti örömeiket.
– Igen, igen! Például?
– Ejnye, be nagyon kíváncsi ön! Pedig jól tudom ám, hogy okosabbak vagyunk, mintsem ne tudnók, miről van szó. A ténsúr csak kötekedik velem, hogy examinál, mint egy gyereket. A ténsúr nagyon jól tudja, hogy ha valami szép virágot lát meg és a kerítésen nem bír átmenni, hogy letéphesse, jól esik akkor, hogy van valaki, aki be tud menni és el tudja hozni azt a virágot, hehehe!
Ördögies mosolyra torzultak ajkai, miközben hajdani fogainak elpusztult helyei láthatók lettek.
– Jól esik ugye, ha van valaki, aki gondoskodik a gomblyukakról is? Hogy ne maradjanak üresen.
– Tehát a padlásszobában lakik becses nénje?
– Igen, a legfelül. Ő, tudom, fog adni felvilágosítást. Most éppen otthon van. Csak tessék fölmenni bátran. Vizit van nála, de az nem baj, mert a vizit belevág az üzletbe: a Babók Rézi van nála, akiben több tálentum van, uram, mint egy püspökben.
– Ah, ah! Mindenesetre érdekes személy lehet!
– Meghiszem azt, uram! Ha az ördög szoknyában járna, már azt is rég elcsábította volna.
– Rendkívüli tálentum!
– Annyit mondhatok uraságodnak, hogy nem bánja meg, ha megismerkedik vele. Hasznára lehet még az életben.
– Igen… valóban… még lehet… Úgy van, asszonyom, érzem, hogy lehet még.
Azután sötét arckifejezéssel dünnyögé Kupcsik úr, mialatt a lépcsőkön felment:
– Pedig a rossz világ, a gyalázatos világ azt fogta rám, hogy már én megöregedtem…
A Frau Léni nénjénél csakugyan vizit volt. Kedélyes és tanulságos diskurzus folyt az uzsonna mellett, persze szakmájukba vágó.
Babók Rézi éppen egy kitűnő gsäftjének történetét mondta el, melyből kétszáz forint haszna volt.
A háziasszony összecsapta kezeit:
– Kétszáz forint ezekben a szűk időkben! Ez igazán bámulatos. Oh, ezek a férfiak… ezek a férfiak! Uram én istenem! Kétszáz forint! Hiszen annyit a paradicsom sem ér! Vajon ki volt, he?
– Itt nem annyira a szállítmány becse forog szóban… hanem inkább a szállító személyisége… A szállító, az ám az ember!… Ne volna csak lakat a számon!…
– De nekem csak megsúgod?
– Isten ments! A világért sem. Éppen a titoktartásért fizették.
– Oh, oh, gyermekem!
– Már eddig is majd bajba keveredtünk, Mutter. Az a bolond portéka egy százast váltott másnap egy boltban. A dolog gyanús volt, szegényes öltözetét tekintve, a kereskedő konstablerért küldött, aki bekísérte. Ott aztán be kellett vallania, hogy egy úrtól kapta a pénzt itt és ott. Nyomozták a dolgot s odáig mentek a megkezdett fonalon, hogy egyszer csak elsápadtak az eredménytől.
– Én uram, istenem! Mi történt?
– Eljutottak a legmagasabb személyig. S ha már ott voltak, előadták a legalázatosabban, hogy a gyanús perszóna azt hazudja: őtőle kapta a száz forintot.
»Hagyjátok futni!« mondotta a legmagasabb személyiség. Pszt! De ne is beszéljünk róla.
E pillanatban halk kopogás hallatszott, s Kupcsik János úr lépett be.
Miután leültették s műértőleg megvizsgálták vastag óraláncát, mely elárulta, hogy nem a high life jól fizető emberei közül való, a háziasszony fanyarul kérdé:
– Mi tetszik?
Kupcsik úr előadta kívánságát a szemközti családra vonatkozólag. Szeretne némi felvilágosítást kapni.
– Igen? A szögletlakásban? Azok a Kapocsyék. No, ezeket én nem ösmerem, csak úgy futólag. Az asszony igen csinos asszony. Echt barna. Csakhogy az ilyenek most nemigen vannak divatban. Most a vörös hajúak a keresettebbek.
Rézi helybenhagyóan bólingatott fejével. Akárcsak Pulszky Ferencet látnók, mikor Pulszky Károly beszél.
– Futólag ismerem csak… de azért tudom, hogy egy kicsit szűkecskén élnek, az asszony sehova sem megy.
– Szegény asszony! – sóhajtott fel Kupcsik úr.
– A férje hivatalnok, tisztességes fizetése van, de nem olyan nagy, hogy kényelemben élhetnének.
– Hogyan? – dünnyögé magában – hivatalnok az ipsze? No, mondhatom, gyönyörű hivatalnok, az egész napot otthon tölti a felesége szoknyája mellett. Ilyesmi is csak Magyarországon lehetséges! Ezek az urak csak a fizetést fölvenni jók! Aztán ne legyen itt az ember ellenzéki?
– Különben igen tisztességes, szolid ember. Nem jár sehova.
(Nem ám, még a hivatalba sem, gondolta magában Kupcsik.)
– No, nem is olyan nagy csoda, hogy nem jár – tette hozzá aztán hangosan –, a mézeshetekben nem virtus otthon lenni.
– Miféle mézeshetekben? – kérdé a vén banya, apró fürkésző szemeit látogatójára szegezve. – Hiszen már hét éves házasok!
– Lehetetlen.
– Becsületemre mondom. Még ma is emlékszem a lakodalmukra. Bizony hét esztendeje már annak. Hogy múlik az idő, Rézi fiam! Biz istók, kezdünk már öregedni, Rézi fiam.
(Az ám! Kezdünk már vagy harminc esztendő óta.)
De ezt nem Kupcsik gondolta, csupán mi mondjuk, mert Kupcsik nagy ámulatában egyébre még gondolni sem tudott, mint azon rettenetes csodadologra, hogy ezek hét esztendeje csókolóznak folytonosan: reggel, délben, délután, és este.
No, ha ezek nem érdemelnek meg szobrot a holtuk után, akkor nincs elismerés a földön, s csapja el a vésőjét Huszár Adolf.
Ezek az emberek még a huszonötéves jubileumok alkalmával is el fognak pirulni, ha kezeik érintkeznek.
Ez az erény elszédítette Kupcsikot: hirtelen ajánlotta magát, azt hozván okul, hogy majd eljön még, valami fontos beszélnivalója leszen az asszonysággal, de csak négyszemközt.
És ezentúl még figyelmesebben vizsgálta a házaspár életét, szemlélődött, fürkészett, s megösmervén a Kapocsyék cselédjét (no, ezt ugyan nehéz volt, mert minden héten változtatták), attól is kérdezősködött: mióta vannak a Kapocsyék házasságban?
– Hét vagy nyolc esztendeje, úgy hallottam.
– Jó-e kegyedhez az asszonyság?
– Én csak takarítónő vagyok; reggel és este megyek oda, és az ételt viszem el délben, napközben nem vagyok ott.
– Tehát a vendéglőből élnek.
– Egy kifőzőnétől viszem az ételt. Azt mondják, így kevesebbe kerül.
– Tehát takarékosak? Most mit visz a kezében?
– Cirkuszjegyeket! Az urak a cirkuszba mennek ma.
– Kapocsy úrék?
– Igen, ők.
– Milyen helyre váltotta a jegyeket? Drágák?
– Nem pénzért vettem. Úgy adták a kasszánál.
– Hogyan? Ingyen? És mit mondott kegyed a kasszánál?
– Hogy a Kapocsy úrék részére. Már félre voltak téve, a kasszánál lévő úr azonnal a kezembe nyomta.
A takarítónő kivette a jegyeket kebléből: két zártszékjegy volt balra.
– No, no, hát magam is elmegyek a cirkuszba – gondolta magában Kupcsik úr, s minthogy igen szép délutáni idő volt, kiment egy hosszabb sétát tenni a Hatvani utcába.
Jó szerencséje volt. Látta ideálját is, de csak messziről s akkor is csak hátulról.
Karonfogva ment a férjével, ámbátor a férjet nem vehette ki, pedig szerette volna már közelről is látni ez Alcibiadest, kit hét évig szeretnek s ki hét évig éli a mézesheteket. Kapocsynét is csak úgy ismerte meg, hogy az hátra pillantott, és úgy rémlett neki, mintha reá kacsintott volna tüzes szemeivel.
De hát ez csak a képzelet játéka és bizonyára semmi más. Lehet-e még föltenni is a megtestesült erényről valami rosszat?
Utánuk sietett, de a kanyarodónál a sétáló tömeg közt teljesen elvesztek szemei elől.
Sebaj az, majd meglátja estére a Renz cirkuszban.
Aminthogy úgy is volt.
A Renz cirkusz teljes fényében úszott, mikor oda egynegyed nyolcra belépett, s a publikum éppen Beppót, az ügyes clownt tapsolta, ki a fogánál fogva lógázza magát egy trapézen.
A habituék mind ott ültek a páholyaikban s többnyire ásítozva nézték Beppót. Hányszor látták ők már ezeket a bolondságokat! A kedvenc pedig még messze van a programon! Az csak úgy kilenc óra felé jön ki – hogy meghódítson mindenkit. Hiába, a »canaille«-nak is kell valami mulatság! Az övé a clownok, a haute-crčme-é a Ritterek és kivált a Ritternők.
Kupcsik úr oda sem ügyelt a bohócra, hanem keresgélni kezdte a vis-ŕ-vis-ját. Éppen átellenben ült itt a cirkuszban is, nem messze az istállók felőli bejárattól.
Hanem nini, micsoda idegen ember az ott mellette balról, jobbról pedig egy kövér asszonyság, talán valami nőrokonával jött a férje nélkül.
Gukkerjéhez nyúlt és vizsgálni kezdte.
– Ah, ah! Hiszen az az ember ott az én fiatalkori pajtásom, Bróner Jancsi, az az asszony meg… seregeknek ura, ne vigy a kísértetbe, a Frau Léni nénje, akinél vizitben járt. No, hogy ez micsoda összefüggés itt, annak csak az isten a megmondhatója.
Ez a kérdés foglalta el Kupcsikot s nem is vigyázott az előadásra, hanem bámészan tekintett végig az óriási nézőtéren, hol nem egy helyütt látszottak üres hézagok.
Bizony-bizony az öreg Renz arca is panaszkodó egy idő óta. A legnagyobb reklámok sem segítenek már. A publikum okoskodni kezd. Eljárnak még a Nemzeti Színházba is. Sose volt még ilyen felfordult világ ebben az országban.
Más években még szűk is lett volna ez a cirkusz, most pedig ha a habituék nem volnának, még a páholyokban is nagy lenne az üresség.
Minden ominózus dolog összejött. A tábornok orbáncban fekszik, pedig annak a kedvéért is sokan jártak. Aztán ezek a meiningeniek is idejönnek.
És te is, fiam, Brutus… vagy hogy Evva! Egy karácsonyos látványossággal agyontiprod Julius Caesart!
De ezen fontos kérdések, melyek a fecsegésre alkalmas tárgyat hajhászó közönséget foglalkoztatták, mind nem érdekelték Kupcsikot egy csöppet sem, bármiként igyekezett is elszóródni egyebütt, szeme önkéntelenül visszatért a szép asszonyhoz.
Nini, most a Bróner Jancsival beszélget. Szerencsés fickó ez a Bróner Jancsi! Az iskolákban is mindig ilyen szerencsés volt. A professzorok mindig azt kérdezték tőle, amit – nem tudott. Ezért nem lett belőle tudós ember, minélfogva alkalmasint boldogult is.
Ámbár már évtizedek óta nem beszélt vele, de tekintve a vastag aranyláncát, majdnem bizonyos az a föltevés.
És amint folyton az asszonykát nézte volna gukkerjén, egyszerre észreveszi, hogy annak az arca lángba borul, szemei csillognak s mereven tapad oda a lovagra, ki Beppót váltotta fel a porondon.
Ebben a nézésben volt valami sajátszerű, az ijedelemnek és meglepetésnek vegyüléke. A féltékeny ember gyanúját azonnal felköltötte, Kupcsik úr pedig féltékeny volt, s úgy tekinté a szép menyecskét, mint egy őáltala fölfedezett kincset. Egészen beleélte magát abba a gondolatba, hogy az az asszony egykor az övé lesz. S minél erényesebb, annál nagyobb diadal a meghódítása. Igen, ő a nagy diadalt szomjúhozza már annyi csatavesztések után. Csak azzal vághatja ki becsületét.
Oh, hogy fog tombolni mámorában a lelke azon a dicső napon, melyről nem bánja különben, ha este lesz is.
Figyelmesen kezdte nézni ő is a lovagot, ki méltóságteljesen lovagolt körben, s lova taktusra táncolta a rezgőpolkát.
Ejnye ni, de ismerős ennek is az arca valahonnan! Sokáig törte rajta fejét, hogy honnan, de csak nem találhatta ki. Lássa, mennyire gyengül az embernek a memóriája, ha már a negyvenes évek felé evezget!
A közönség élénk tapsokkal jutalmazta a tanulékony lovat, miután elvégezte kevély táncát s lovasával együtt elvágtatott; tíz percnyi szünet következett, mely alatt a közönség egy része elszéled az istállókba Renzék lovait megbámulni, a másik része pedig a büfébe siet.
Kupcsik jól látta, hogy Bróner Jancsi is megmozdul, valamit mond a menyecskének s a büfé felé indul.
Ez éppen jó pillanat lesz megszólítani Bróner Jancsit, s megkérdezni tőle, hogy jutott az érdekes ismeretséghez.
Bróner vidám arccal furakodott keresztül a tömegen azon nemes szándékkal, hogy egy sóskiflit vegyen meg, mert valljuk meg, habár nem illik is az éhség egy erős férfiúhoz, ő nagyon éhes volt, s az üres gyomor annyira dominálta őnála a többi érzékeket, hogy nem volt képes élvezni semmit.
Éppen a kiflit ette hát visszatérőben, midőn egyszerre csak egy régen ismerős hang megszólítja:
– Szervusz, Jancsi!
– Ah, szervusz. Kihez van, kérem, szerencsém?
– Hát nem ösmersz? Régi cimborád vagyok, a Kupcsik Jancsi.
Minden okos ember tudja, hogy itt egy érzékeny ölelés következett.
– No, pajtás, te ugyan átkozottul megváltoztál.
– Mondhatom, te is…
– No, de azért még mindig csinos fickó vagy…
– Hát tudod, imponálni tudok az időnek. No, de te is jól nézel ki.
– Ad vocem, jó kinézés! Nagyon csinos szomszédnőd van, úgy látom…
– Hol? Melyik?
– Az, aki melletted ül, itt a cirkuszban.
– Elég csinos… – mondá Bróner Jancsi sugárzó arccal.
– Csak egy nagy hibája ne lenne – Kupcsik sóhajtva.
– Micsoda hibája?
– Nem modern asszony. Bolondul szereti a férjét, örökké nyalja-falja, mint egy macska.
– Honnan tudod te, hogy szereti?
– Hát iszen mindennap látom.
– Kit? Az asszonyt?
– Meg a férjet is. Mondhatom, szép mákvirág.
– Kicsoda? Az asszony?
– Nem, a férj.
– Mért mondod azt? – kérdi a régi iskolapajtás mosolyogva.
– No, mert mióta csak ott lakom velök átellenben a Nagymező utcában, még nem volt hivatalban, egész délelőtt otthon csókolózik – a feleségével. Mégis csak szemtelenség egy hivatalnoktól. Én, aki az ablakon át látom mindennap, megbotránkozom ezen.
A Bróner Jancsi arca elsötétedett, homlokerei kidagadtak, szemei vérben forogtak s dühösen ragadta vállon fiatalkori barátját:
– Ember! Jöjj, mutasd meg, melyik asszonyról beszélsz.
– Ej, hát kiről beszélnék, ha nem a Kapocsy Jánosnéról? Hiszen vis-ŕ-vis-m. De mit érdekel az téged?
Azután gúnyosan hozzátette:
– Remélem, nem akarsz konkurrálni? Ilyen mítoszi szerelem mellett!
Kupcsik barátjára nézett, de az kiszabadítva magát, úgy futott el onnan, mint egy őrült, öt-hat embernek a tyúkszemére hágva útközben.
Ugyan mi az ördög baja lehet ennek a Bróner Jancsinak?
Hát már ez is szerelmes abba a menyecskébe?
Többet nem tudott Kupcsik úr. Ez a csodálatos homály nem hagyta azonban nyugodni, hozzákombinált hát mindenféle részleteket, de egyik sem passzolt tökéletesen. Mindig maradt még valami fatális hézag.
Nem is fogja ezt kideríteni, csak a jövő. Mert az idő mindent a felszínre vet s nem hagy eltemetve semmit.
A cirkuszi estétől kezdve sohasem látta többé kinyílni azokat az ablakokat. Vajon mi történhetett? Mintha kihalt volna az egész ház!
Elköltöztek-e innen? Vagy talán beteg lett a szépasszony? Ki tudhatná azt?
Hetek múlva egy nap azonban betévedett Kupcsik úr a Ment-féle sörházba és leült egy asztalhoz. Egy krigli sört kért és egy fél tormás virslit rendelt, mert ennyi erejéig volt a gyomra alkotva.
Mikor leült és végignézett az elhízott, pohos embereken, kik az asztalokat körülülték s vidám nyelvcsettentgetéssel ízlelgették az árpa andalító levét, nem gondolta volna távolról sem, hogy itt fog megoldódni az ő regénye, mely éjjel-nappal elfoglalá egész lelkét.
Egyszerre azonban nyílt az ajtó és belépett a szép asszony férje. Nem látta még közelről. De azonnal megösmerte. Az irígységnek éles szeme van.
Mégpedig egy ismerősével jött, egy silentianus ügyvéddel, Pörgey Istvánnal.
A szomszéd asztalnál foglaltak helyet. Pörgey köszönt, Kupcsik viszonozta.
Ez jó alkalom lenne megösmerkedni a férjjel, gondolta magában hősünk, de még habozott egy ideig. A gyűlölség vett rajta erőt egy pillanatig, mert valóban érezte azt ezen ember iránt.
De végre is a szerelem győzött, mely ha még a kíváncsisággal egyesül, erősebb a poklok kapujánál.
Hirtelen Pörgey mellé szemtelenkedett hát Kupcsik és megindult a diskurzus először kettőjök közt.
– Kérlek, mutass be! – mondá Kupcsik úr, mihelyt az első apropos kínálkozott.
– Comball úr, a cirkusztól – szólt Pörgey –, Kupcsik János gazdag magányzó.
A kölcsönös meghajlás után is tátva maradt a Kupcsik szája s szemét bámészkodva mereszté Comball úrra.
– Nos, mit bámulsz? Talán már ösmerik egymást?
– Nem! oh, nem… Bizonyára nem – dadogá Kupcsik –, de oly meglepő a hasonlatosság… olyannyira… hogy meg mertem volna esküdni.
– Igen? Pedig Comball barátomnak nincsenek hétköznapi vonásai – jegyzé meg a hízelgő exügyvéd.
– Annak dacára. Soha olyat te még nem láttál. Éppen egy ilyen úr lakik velem vis-ŕ-vis a Nagymező utcában: Kapocsy Jánosnak hívják.
– Mit? Kapocsy János? Hát ’iszen ösmerem én a Jancsit. Komisz fukar ember, nincs benne semmi gavalléros. No, de meg vagy te bolondulva, hogy azt az aszott gilisztát Comball úrhoz hasonlítod?
– No, én úgy néztem… az igaz, hogy csak távolról láttam mindössze néhányszor életemben.
– Mondom, hogy nem vagy eszednél. Azt mondod, hogy csak távolról láttad… Hát nem egy padban ültetek az iskolában és azután is együtt laktatok a Jancsival?
– Micsoda Jancsival?
– Ejnye, hát a Bróner, akarom mondani a Kapocsy Jancsival. Hát kiről másról beszélünk?
– No, én meg azt mondom, hogy te bolondultál meg! Mi köze Kapocsynak Bróner Jancsival?… Igaz ugyan, hogy ott láttam ólálkodni a minap a vén medvét Kapocsyné mellett.
Pörgeyt kacagási roham fogta elő, mialatt Comball úr a cirkusztól, kényelmetlenül feszengett székén és a kellnernek csengetett, háromszor is visszhangoztatva a dallamos »Zahlen« szót.
– De hát mondd meg már, mit hahotázol? Idegessé teszel a vigyorgásoddal! – méltatlankodik Kupcsik János.
– Ugyan, hogyne nevetnék ezen a komikus tévedésen? Hiszen Bróner Jancsi változtatta meg a nevét Kapocsyra. Oh, oh, hát mért nem olvasod a »Budapesti Közlönyt«-t?
Kupcsik a homlokára ütött. Nagy világosság támadt egyszerre sötét agyvelejében.
– De hát akkor ki csókolózott Kapocsynéval minden reggel?
– Pszt. Nem tudsz a szájadra vigyázni? – mond Pörgey vállat vonva.
– Oh, én bolond! – tépelődött magában Kupcsik. – Most értek már mindent. Én… Én árultam el a dolgot ostobaságból. De hát ki hihette? Azaz, hogy tudnom kellett volna, miszerint a házaséletben nem létezhetik hosszú szerelem.
.......
Eképp esett ez az eset. De azért a világ mégse fordult ki a sarkából.
Az asszonyok ki tudják magyarázni magukat; még Kapocsy úr is megbocsátott a nejének.
Most megint minden rendén van.
Kapocsy úr végzi a napi dolgait, várja a remunerációt és a Ferenc József-rend kiskeresztjét.
Eljár a »Kék hering«-be barátaival, de a feleségéről nem beszél többet. Nem mondja többé kevélyen, hogy kivétel az asszonyok között.
Ott ül jámborul, megöregedve, megnyúlt orral a székén, s ha valaki őnagysága után kérdezősködik, zavartan hebegi:
– Köszönöm, egészséges.
