AKI NEM AKAR ÚR LENNI • 1876 (28. kötet)
AKI NEM AKAR ÚR LENNI •
1876
(28. kötet)
1876
(28. kötet)
Kit a gyilkos végzet oda sodor abba a nemes vármegyébe, hol e sorok írója született, azon kezdi: megbetegszik unalmában, heringgé soványodik éhen, megegresedik szomjan, és azon végzi, hogy cikket ír az »Allgemeine Zeitung«-ba: hogy ilyen barbár darab földről nem volt fogalma; ki kell vágni a civilizált Európa mappájából. Hanem bezzeg másképp vélekedik a bennszülött. Annak ez az eldorádója, világ közepe, paradicsoma.
Az utazó csak a sallangos dohányzacskós segédszolgabírót látja, ki olyan kevélyen feszeng, ficánkol, mintha legalábbis tőle függne a »keleti kérdés«; a piszkos vendéglőben csak a rossz és drága ételt nézi, melyet immel-ámmal hord fel a pirospozsgás arcú kocsmáros, szinte érezteti a boldogtalan utassal, hogy az milyen hálával tartozik neki; ami pedig az italt illeti, köszönje meg, ha kap valamilyen elpancsolt vinkót, melyről nyomban az a gyanúja támad, hogy ecet lehetett ennek az édes szülője.
Ám a bennszülött nem unatkozik; annak »Muki pajtás« a kevély szolgabíró-segéd, ki már messziről nyújtja eléje a szűzdohánnyal viselős acskót, a vendéglő pedig édes otthona, hol jóízű a kozmás lencse is, a »drapák« bor pedig olyan elementuma, mint a tavi békának az ő gazos állott vize.
A bennszülöttnek kedves emlék ott a vendéglőben minden zig-zug, melyen andalogva pihen szeme. A kicsorbult pohár egy nagy »muri« egyedül élő nyoma, a tört szék egy még nagyobbé, nemkülönben a beütött cserépkályha is. Hanem hogy a Kossuth Lajos arcképén micsoda gazember törte be az üveget, azt már ő is szeretné tudni.
Még a falnak is története van. Az a lehullt vakolat ott az ajtó mellett, annak a palacknak a helye, melyet a Pista gyerek vágott tavaly a Krámer zsidó fejéhez, de szerencsétlenül dobott, a falat találta; amott meg az a rajz a tükör alatt a Niki pingálása. Egy összetöpörödött apró emberke, ki bámészkodva áll egy deli uracs előtt. A Niki gyerek jól rajzol: a tubákoló uracson szinte meglátszik, hogy no, most mindjárt prüsszenteni fog. A bennszülött azonnal ráismer a megörökített egyéniségekre. A bizony a kis Kapross Miska, a járásbírósági végrehajtó; a deli uracs pedig, ki burnótszelencét tart a kezében, senki más, mint Kerecsy Aladár.
A karikatúra alatt ott olvasható ez a két sor, a Niki elmeszüleménye:
»Íme, lássátok a kilencedik csodát,
Kapross Kerecsynél ezüst pikszist talált.«
Kapross Kerecsynél ezüst pikszist talált.«
Ez a kilencedik csoda pedig igazán csoda volt, mert könnyebbnek látszott a léghajó kormányozhatását vagy a »perpetuum mobilét« fölfedezni, mint Kerecsynél még lefoglalható értéktárgyat; mert úgy állottak a dolgok, hogy mondva sem lehetett volna olyan zsidót találni a kontinensen, kitől Kerecsy pénzt ne szedett volna föl kölcsön, olyat meg lámpással sem, kinek a kölcsönt vissza is fizette. Évek előtt, mindjárt nagykorúsága után, egész légió kereset indult meg ellene; de természetesen ott, hol a vagyon csak nyolcvanezer forint, nem futja ki belőle négyszázezer forintnyi adósság, s ott, hol semmi sem marad, nemcsak az isten, de még a zsidó sem vehet el semmit. Így történt aztán, hogy akik előbb jöttek, kielégíttettek, a sero venientibus pedig megmaradt az a remény, hogy hiszen az öreg Kerecsy János (Aladár nőtlen nagybátyja) is majd csak behunyja egyszer azt a ravasz, kapzsi szemeit, s akkor, ha sietnek, pénzökhez juthatnak; addig azonban meddő fáradság és haszontalan költségeskedés mindennemű pörös lépés Aladár ellen.
Csak egy-egy, a viszonyokkal ismeretlen firma megy odáig néha, hogy keresztülhajtja Aladár ellen a pört valamennyi fázison; a vége persze mindig egy: teljes vagyontalanságot konstatálnak a végrehajtási jegyzőkönyvben.
De mindezek dacára Kerecsy Aladár közszeretetben és tiszteletben élő fiatalember, ki előtt tárva-nyitva a jó barátok tárcája, a legelőbbkelő szalonok ajtaja és a legszebb nők szíve.
Az, hogy ötforintos hónapos szobában lakik, s hogy soha sincs több egyetlen kabátjánál, nem von le becséből semmit. Mert hiszen mindenki tudja, hogy édesapja, néhai Kerecsi Kerecsy Dénes főispán, zászlósúr volt a vármegyében, mely tisztet most nagybátyja: méltóságos Kerecsy János úr viseli. Azt is tudja mindenki, hogy Aladár egyike a legképzettebb fiatalembereknek, ki tisztességesen elvégzé az egyetemet, letette a jogtudori szigorlatot, beutazta a mívelt külföldet, beszél angolul, franciául, olaszul, és lehet belőle még miniszter is, ha az isten akarja. Nagybátyja, a főispán, gyermektelen öregember, kinek vagyonát, mintegy háromszázezer forintot, Aladár fogja örökölni. Az ugyan csak arra lesz elég, hogy a hitelezőkkel végezhet; hanem hát mire való az életfilozófia az a része, mely minden eladósodott gavallér háta mögé gazdag hozományú menyasszonyt állít életcélul?…
Jóakaratú mosoly derűje öntötte el tehát a székváros társadalmi köreit, midőn egy napon a törpe Kapross Miska a lejött bécsi ügyvéddel beállítván Aladárhoz foglalni, az udvariasan fogadva vendégeit, reggeli ideje lévén, sonkával és szilvóriummal kínálta meg a bécsi doktort; borzalommal utasítva el a kínáltakat az, a végrehajtást szenvedő fél, hogy a hagyományos magyar vendégszeretetnek mindenáron elég legyen téve, egy szelencét keresett elő fiókjából, jóféle burnóttal megrakottat; a doktor elfogadta, egy édeset szippantott, azután folyton lekötelezőleg mosolyogva Aladárra, odaszól a végrehajtási jegyzőkönyvet tákoló Kaprosshoz:
– Akár mindjárt ezen kezdhetjük. Tessék beírni első tételnek. Egy ezüst szelence, domborvésettel.
Bizony érdemes volt ezt az eseményt megörökíteni az »Arany Cérna« falazatán. Maga Aladár nevetett rajta legjobban. Legalább megvolt az a satisfactiója, hogy az első tétel után nem következhetett második.
És most már számon adván az olvasónak az »Arany Cérna« egyetlen freskó-rajzának keletkezési történetét, nem bánom, ha présbe csavarnak is s ha sosem lesz is belőlem még megyei hajdú sem emiatt, de el kell mondanom, hogy ennek a szegény Aladárnak nagybátyja kvalifikált komisz ember.
Fösvény, szívtelen, goromba és gőgös arisztokrata. E négy főtulajdon jellemzi, melyekhez a kisebb rossz tulajdonságok csatlakoznak, mint kísérő udvara a négynek. Mondhatom, nagy udvartartást visz belőlük!
Mint hazafi, ő vezette be negyvennyolcban a muszkát hazája szabadságharcát elnyomni. Megállj, vén Kerecsy János, majd meglakolsz ezért, ha még valaha magyar világ lesz!
Magyar világ lett: kinevezték főispánnak.
Elérte vágyai magaslatát. Széke van a méltsás főrendek között és »per tu« a miniszterekkel. Hatalmas embernek tartják alul-felül. Pedig nem az sehol. A nép gyűlöli, de mert azt hiszi, hogy a »magas régiók«-ban kegyelik, hozzá folyamodik minden bajában, őt választja szószólójának mindenütt. A miniszterek is megvetik szívökben, de azon hitben, hogy rengeteg befolyásának kell lennie az »alsó rétegek«-ben, egyike ama mindenható oszlopoknak, melyeket a kormányok ott szeretnek látni piros székeik mögött, mert azok a székek nagyon guruló természetűek.
Nos, az öreg Kerecsy bizony elég hűséges támaszték volt. Nem lehetett panasz ellene. Igaz, hogy nagyon alkalmatlan ember volt, mert örökké ott ácsorgott a miniszteri termekben, hol hivatalt, hol adófizetési halasztást, hol rendjeleket kérve védenceinek; de hát ha meggondoljuk, hogy éppen ez a sok alkalmatlankodás táplálta és nevelte mesterségesen befolyását, nem lehet tőle rossz néven venni.
Aztán az idők is egészen »olyanok voltak«.
Mint mikor tavasszal egyszerre megelevenedik egy nagy darab rög s ezer és ezer hangya jő ki belőle a napfényre sütkérezni, a Bach-rendszer nyomása alatt alélt szittyafaj ezrei egyszerre úgy ébredtek föl mint szakemberek, s mint a krónika megjegyzi: ős Budavárába taligákon kellett tolni a rengeteg hivatal-kérő folyamodást.
Emlékszem, hogy az egész vármegyében egyetlen ember maradt, ki nem folyamodott semmiért: az »Arany Cérna« vendéglőse. (Minek is tette volna? Hiszen valamennyinek a fizetése ott akad meg az ő kezében.)
Ezekben a bolondos időkben történt az a különös eset, hogy midőn a főispán úr lerándult a fővárosból megyéjébe, egy unalmas közgyűlés alatt odahajolt az alispán füléhez, és talán először életében öccse felől méltóztatott kérdezősködni:
– Hát az az Aladár gyerek él-e még? Hol van, mit csinál? Hallani-e róla valamit?
– Biz az nem a legjobban van szegény. Egy egészségtelen, szűk hónapos szobában lakik, a harmadévi ruhájában jár és egy szabómesternél van koszton.
– Hm, a nervus rerum gerendarum… – vélekedék őméltósága közönyösen – sokat tesz.
– Múltkor találkoztam vele – fűzé odább a tárgyat az alispán, Csató Ferenc uram, kit – mellesleg legyen itt mondva – négy darab hajadon szólít »papá«-nak – s higgye el méltóságod, megesett rajta a szívem. Egy kapu alá hívtam s mondám neki: »nincs szükséged, öcsém, egy kis kisegítő kölcsönre? Szívesen adnék.«
A főispán a kalpagjával játszék és azt mondta: »hüm« magában pedig azt gondolta: »szeretnéd ugye, ha Kerecsyné lenne valamelyik leányod? Hanem abból nem eszel.«
– Nojszen megjártam vele. A fiú büszke, nagyon büszke; azt mondta, hogy csak a zsidótól szokott pénzt kérni, kamatra, az meg nem ad már; köszöni barátságomat, de nem fogadja el. Aztán ebédre próbáltam meghíni, de arra meg azt felelte, hogy nincs tisztességes ruhája, amiben megjelenjen, ebédje pedig van otthon.
– Fi donc! A szabónál? Hát azt vajon miből fizeti?
– Alkalmasint a méltóságod kegyes gráciája,… mert hiszen unokaöccse, és quod deus avertat, halálával örököse.
– Egy fityinget sem kap tőlem, nem szeretem a tékozlókat. Egyszer nálam volt Budapesten, mikor a vagyonát elárverezték, s négyezer forint évi járulékot kért. Éppen haragos voltam, megtagadtam; azóta felém sem jő.
– Akkor alkalmasint a hírlapba beküldözött cikkeit fizetik.
– Azzal foglalkozik napközben. Vékony kereset és unalmas.
– Említette, hogy a legújabban egy kis hivatalért folyamodott; reménye van megkaphatni.
– Ah! – mondá a főispán élénken. – Hivatalért? Az én tudtom nélkül!
– Egy olyan csekély állomás az, olyan bagatell, amiért valóban kár lenne a méltóságod nagyobb dolgokra kiható szívességét kizsákmányolni.
– Nos?
– Aladár úr írnok akar lenni a királyi ügyészségnél.
Az öreg főispán haragosan csapott tenyerével az előtte keresztben fekvő díszkardra. A lent jobbra-balra dikciózó karok és rendek álmélkodva tekintének fel a tiszti emelvényre. El nem tudták gondolni, hogy az a kardcsörrenés mi az ördögöt jelenthet most, mikor Mády Károly éppen arról a tárgyról perorál, hogy a szerbtövis megyeszerte elrendelt kiirtása nem foganatosíttatik kellő eréllyel.
– Megbolondult! – sziszegé a zászlósúr, villámló szemekkel.
– A szegénység előfutárja a szerénységnek – vélé az alispán úr.
– Ez mégis sok – dörmögé a főúr, haragosan rángatva mentéje szárnyát –, messze mentem: vallá be önkéntelenül hangosan önmagának.
– Bizony magam sem helyeslem a fiatalúr eljárását. Nevetséges, hogy írnok legyen oly talpig mívelt ember… pláne doktor juris.
– Patvarba a míveltségével meg a doktori diplomájával! De egy Kerecsy, barátom uram, egy Kerecsy!…
– Ki azonfelül csinos fiú is – toldozgatá Csapó Ferenc úr –, s bizony nem kosaraznák ki egy úri háznál sem. Fülig szerelmes bele az egész vármegye hölgykoszorúja…
– Barátomuram figyelme csodálatos részletességgel terjed ki mindenre, ami a megye területén történik.
– Oh, kérem szeretettel… az ilyen pletyka-csemege valóságos fülbemászó, nem kell utána rendőrséget szalasztani. Aztán magamnak is vannak leánykáim. Oh, ilyesmit megtud az ember. A Minka lányom különösen is jóbarátságban van Aladárral.
– Igen, igen – jegyzé meg a vén Kerecsy mogorván, s homlokán kidagadtak az erek.
Méltóságosan emelkedett föl székéről, hóna alá fogta a nyusztprémes, bogláros kalpagot és eltávozott belső termeibe. Az elnökséget átadta az alispánnak.
– Talán hirtelen rosszul lett méltóságod? – kérdé a távozót hosszúra nyúló ábrázattal az alispán.
Kerecsy szuverén gőggel nézett rá:
-- Hogyan gondolhatja azt ön?
Mintha az lehetetlen is lenne, hogy egy akkora vármegye főispánja csak úgy, minden előleges megkérdeztetése nélkül egyszerre kólikát vagy egyéb nyavalyát kaphasson.
A tanácskozás tovább folyt a főispán úr eltávoztával is. Keresztbe fektetett kardja ott maradt hatalmi jelvényül, s Csató Ferenc úr egész önérzettel nyugasztá rajta nagy, kövér kezét, melynek egyik ujján vastag aranygyűrű csillogott a belevésett friss címerrel. (Csató Ferenc úr ugyanis csak a múlt évben kapta nemességét Kerecsy protekciója folytán.)
Az öregúr ezalatt zsöllyeszékébe dőlt s szeme önkéntelenül odatévedett elődje, Kerecsy Dénes arcképére.
A testvér alakja megelevenedni látszék, és szemrehányólag tekintett le az élőre, ki halottnak tűnt fel merev mozdulatlanságában. »Elhanyagoltam azt a fiút, akit Kerecsynek neveznek. Utolsó sarja a családnak. Egy írnok koporsóján legyen megfordítva a Kerecsy-címer? Ez a Csató, a háladatlan! A Kerecsy-családba kívánja magát becsempészni. Milyen idők! Mi lesz ebből az erkölcstelen országból?«
A testvér szíve nem mozdult meg a meghalt testvér gyermekéért, a szánalomnak nem volt parányi hely szívében, de a büszkeség, gőg nyomban egy Vezúvvá változtatta azt, mely zúgva, morogva tört ki.
Majd megmutatja a vén Kerecsy a világnak – hogy milyen szemekkel merjen végigmérni egy másik Kerecsyt.
A gőgös főúr arca lángolt. Megtapogatta magát, a tükör elé állott, ő-e ő valóban? Ő-e az a Kerecsy János, aki a párizsi köztárlaton a megye megbízásából járt Mády Károly hivatalos jelentésében előforduló ékes szavaira, ott, hol ünnepélyes pátosszal megemlékezik, miszerint látta a világ legnagyobb urát, ő császári felségét III. Napóleont fejedelmi díszornátusban, meg nem állhatta, hogy elfelejtkezve főispáni állásáról, fitymálva közbe ne kiáltson: »Volt-e rajta ködmön?«
Nézhette magát. Ő volt. Az alabástrom-fehér arc rideg, színtelen szemeivel, magas, szigorú homlokával, mogorván összevont szemeivel, gőgösen összeszorított fagyos ajakkal.
Csengetett.
A belépő szolgának megparancsolta, hogy siessen a távírda-hivatalba, nehány sort írt. A miniszternek szólt.
– Visszajövet fel fogja kend keresni őnagyságát, Kerecsy Aladár urat, és tudtára adja, hogy látogatását várom.
Egy óra múlva visszatért az öreg huszár, jelentve, hogy a sürgönyt feladta, őnagysága Kerecsy Aladár úr azonban azt üzente, hogy most nem szokott látogatásokat tenni sehol.
– Egy Kerecsy üzente másik Kerecsynek. Keresse kend meg a botomat és kísérjen.
– Talán csak nem megyünk oda? – kérdé a huszár ijedten.
– Hova?
– A Bjelik szabóhoz?
– Éppen oda.
A vén huszár megsodorintá ősz bajszát, fejet csóvált, tiszteletteljesen fölemelte szemeit őméltóságára, ha vajon nem tréfál-e az, aztán még egyszer megpróbálkozott parírozni:
– Nagy sár van ott, meg rossz kutya az udvaron. Jobb volna talán…
– Mi volna jobb? – riadt rá a főispán.
– Úgy gondoltam, kérem alássan, hogy mégis netalántán jobb sorja volna a dolog rendinek, ha a nagyságos Aladár úr jönne át.
– Vén szamár! hiszen kend mondta, hogy nem akar eljönni – rivallt rá mérgesebben az öregúr.
Gábor huszárnak zokon esett ez a titulus. Próbálta is kiköszörülni az elmebeli tehetségein ejtett csorbát.
– Nem is úgy értettem, könyörgöm alássan, csak a nyelvem bicsaklott el.
– Hogyan értette hát? – engesztelődék a hatalmas úr.
– Hogyan is csak… hogy is, no… biz én annak a mondója akartam lenni, hogy talán netalán hozassuk el inkább ide az egész épületet fundamendumostól mindenestől, akkor aztán benne lesz Bjelik szabó is, a nagyságos úr is, meg a szabó lánya is.
Kerecsy mosolygott régi vén cselédjén, ki szentül hitte, hogy ha őméltósága megparancsolná, miszerint a Bjelik háza nyomban ott teremjen »cakumpakk« a megyeház udvarán, ez nem merne nem engedelmeskedni.
– Hát lánya is van a Bjeliknek? – kérdé útközben.
– Hüh! De milyen!
– Szép?
– Ha ezer baka összeállna s hetvenkét esztendeig fundálná a formáját, mégsem gondolhatná ki olyan szépnek, mert ha olyannak gondolná, megvakulna a saját gondolatától.
– No, no, öreg… – mondá őméltósága nevetve.
– Kegyeskedjék elhinni. Már az én szemem, ha öreg is, mégis csak huszár szeme, de parolámra mondom, odavan tőle. No, de iszen majd megláthatja méltóságod nyomban: éppen ez a ház az!
Alacsony, sárgára festett, zöldzsalus épület volt, nagy, kék, szétnyitott ollóval a kapu fölött, mely nem éppen remek festmény körül e szavak állottak: »Bjelik Mátyás szabóművész.«
A főispán belépett az alacsony kapun és egyenesen a pitvarnak tartott, hol a majszterné asszony a rántást csinálta. Amint felösmeré a mindenható nagy úr alakját, mindjárt kiesett kezéből a főzőkanál, s azt sem tudván: fiú-e vagy lány, köszöntésképp hirtelen lerántá fejéről piros pántlikás főkötőjét s úgy állott ott némán, szétszórt hajjal, mint a boszorka.
– Itthon van őnagysága? – kérdé a főispán.
– Őnagysága? Ahá, a téns úr. Odabent bolondoznak a Sárikával, könyörgöm alássan.
Az ajtó félig nyitva volt. A főispánnak kopogni sem kellett, beláthatott úgy is. Azoknak, kik az alsó rétegekben mozognak, nincs szükségök zárt ajtókra; nincs semmi titkolni valójuk.
Aladár ott ült a kopott bőrdíványon, egy nagy messzelyes borospohár volt az egyik kezében és a másik kezében egy harmadik kéz: a mellette ülő szép leány keze, kinek szőke aranyfürtös feje lágyan hajolt az Aladár vállára. Művészecset arannyal fizetné ezt a bűbájos mintát.
– Bon jour mon cher Aladár! – kiáltá a belépő főispán.
– Isten hozta, kedves János bácsi! – ugrott fel élénken az ifjú. – Mily meglepetés! Itt nálam?
– Kun László udvarában – jegyzi meg finom gúnnyal őméltósága.
– Uram! – mondá indignálódva Aladár.
– Sose nehezteljen nagyságod. Én sem voltam jobb fiatal koromban. Aztán az ízlése, az kitűnő. Nos, egyébkint mint érzi magát?
– Köszönöm. Foglaljon helyet, János bácsi.
Őméltósága még egyszer végignézett a szegényes bútorzaton, hogy hova üljön, és csodálkozva vette észre, hogy a szép Sári már azalatt evaporált a szobából. Csak fiatal lányok tudnak oly észrevétlen eltűnni, mint a virágillat.
– Bizalmasan akarok veled beszélni – szólt a nagybátya a díványra ülve –, nem jöttél hozzám, én látogatlak meg; igazad volt, ha nem jöttél, viseletem egyszer sértő volt irányodban, de most jóváteszem. Négyezer forintot kértél tőlem évenkint, nyolcezret adok; azt akarom, hogy úr légy.
– Az vagyok én most is. Köszönöm a János bácsi jóakaratját és elfogadom.
– Hanem egy kikötésem van, öcsém. Miféle viszonyban vagy az alispán leányával?
– Semminőben.
– Az ő leányát nem szabad nőül venned.
– Eszem ágában sincs.
– Egészen helyes. Egy Kerecsynek nem szabad mésalliance-ot kötni.
– A Kerecsyek is emberek, János bácsi.
– A Kerecsyek is csak emberek voltak, édes öcsém, most azonban magyar zászlósurak.
– Amint parancsolja, bátyám.
– Nekem megvannak a terveim reád vonatkozólag. Mai tervek, de szilárdak. Amit akarok, azt ki is viszem. E hét folytán ki fogsz neveztetni az itteni törvényszék elnökévé.
– Én? A törvényszék elnökévé? – kiáltá álmélkodva. – Az lehetetlen! Nem fogadhatom el.
– Miért?
– Mert én írnoknak folyamodtam az ügyészséghez, s mert nekem, ha miniszterré tesznek, sem lehet több fizetésem háromszáz forintnál; a többit lefoglalják az uraságok.
– Bolond logika! Legalább az adósságod’ fogy.
– Mit ér a Dunából két icce vizet kiszivattyúzni? Én nem dolgozom az uzsorásoknak. Írnok leszek, punktum. Deliberatum est.
– De ha úr lehetsz, te szerenesétlen!
– Nem akarok úr lenni, mert először nem is lehetek; mint elnök arra volnék utalva, hogy bátyám tartson ki, ha állásomhoz képest akarok élni; másodszor pedig nem akarok úr lenni azért, mert most én ezerszerte nagyobb úr vagyok a világ valamennyi uralkodójánál: vőlegény vagyok, boldog ember vagyok.
– Ah! – kiáltá a főispán kacagva – azért beszélsz hát oly könnyen! Nagy kópé vagy, öcsém, nagy diplomata: igazi Kerecsy! Eredeti feneket kanyarítasz mindennek! Hát mért nem mondtad mindjárt, hogy míg a te öreg nagybátyád azon töpreng: mint tegyen emberré, te már addig beleházasodtál egypár uradalomba. Csitt, no… hadd találjam ki. Oh, hogy le lesz főzve az a nagyralátó Csató! Hüm, hüm… meglásd, hogy kitalálom. Vettem szelét. Ugye az a szép barna mókus, aki annyira szerelmes beléd: a Clementine comtesse.
– Istennyila, kedves János bácsi, nem comtesse – kiáltá a fiatalember harsányan kacagva, s egy élénk ugrással az ajtónál teremve s kikiáltva: »Sárika!«
– Talán vizet ihatnál? Mit zavartatod beszélgetésünket?
– A tárgyra tartozik…
– Micsoda? A víz?
– Dehogy! A Sárika.
A szép fiatal leány belépett szerény pironkodással, köténye csücskével játszva. Nagy, okos, nefelejcs-szín szemeit lesütve félénken közeledik.
– Teringette! – dörmögé az öregúr elbűvölve ennyi szépségtől.
Aladár eléje lépett, kezén fogta és odavezeté a vármegye hatalmas urához.
– Ez az én menyasszonyom. Bjelik Sarolta.
Az öreg férfiú hirtelen behunyta szemeit, egy-két percig így maradt helyén, aztán lassan fölemelkedett, meghajtotta magát Aladár előtt hidegen és azt mondta neki:
– Jó éjszakát, Kerecsy Aladár úr, volt szerencsém.
Azzal méltóságos, lassú léptekkel kiment a füstös szobából egész a kapuig, hol már Gábor huszár várta a hintóval.
Ez a jelenet egészen kimerítette. Beteg lett. Még aznap ágyba feküdt s azontúl mindig alább-alább hanyatlott egészsége.
Ötödnapra az egész város elkacagta magát, amint megjelent a hivatalos lapban Kerecsy Aladár kineveztetése írnokká.
Ennek a kacagásnak nesze a beteg ágyához is eljutott.
»Csak nevessetek!« hörgé a beteg nagy úr. »Ez a sors dolga, ki bele mert kötni a Kerecsyekbe. Hanem olvassátok csak azt a lapot holnap, holnapután, ott majd az én dolgom fog következni; aki azt mondom a sorsnak: hátrább az agarakkal, még én is itt vagyok.«
Harmadnap aztán meg is jelent ugyanabban a hivatalos lapban, hogy Kerecsy Aladár kineveztetik a törvényszék elnökévé.
No, de már erre hangosan tört ki az álmélkodás. Ilyen két szélsőségen esni keresztül a tekintetes vármegyének egy rövid hét alatt sok volt egyszerre. Aladár, a volt főispán fia, az előkelő Kerecsy-család végsarja írnokká lesz és aztán harmadnapra ugyanaz az Aladár, ez a huszonnyolc éves, pelyhedző szakállú ifjonc, elnöke a törvényszéknek! Ha még ez is alkotmány! Hát az ember is olyan, mint a börze-papír, annyit növekszik két nap alatt!
De mi volt még ez ahhoz a csodálkozáshoz képest, mikor híre futott, hogy a fiatal Kerecsy a két állás közül az írnokit fogadta el s az elnökségről benyújtotta lemondását. Jajveszéklő hitelezők futották be a vármegyét a hírrel, melynek hallatára fülig tátva maradt minden emberi száj. A kaszinóban egész éjjel erről beszéltek. A legtöbb urambátyám egész éjeket álmatlanul töprengett azon a gondolaton, hogy ugyan mit fog az a miniszter gondolni, mikor meghallja ezt a bolond dolgot. Biz azt bajos volt megtudni, hogy a miniszter mit gondolt akkor. Talán nem is kérdezte még eddig meg senki az urambátyámék közül, kik számos átvirrasztott éj után valószínűleg végre mégiscsak el tudtak aludni abban az édes büszke hitben, hogy ilyesmi is csak az ő vármegyéjökben eshetik meg. Másutt nincs olyan!
Aladár pedig mosolygott és boldog volt. Tetszett magának ezzel a juksszal, minőt nem mutatnak fel az annálisok, s valahányszor egy-egy megsavanyodott képű hitelezője eljött rá veszekedni, amiért őt tönkretette ezzel a bolond lépéssel, mindig lekapta az arcképét az albumába. Nagy gyűjteménye volt már belőlük.
Az öreg Kerecsy pedig ezalatt nehéz beteg lett; öt-hat orvos járt hozzá. A konzílium ki is mondta, hogy meg fog halni.
Aladár egyszer meg akarta látogatni betegségében. Nem bocsátotta maga elé. Azontúl aztán nem alkalmatlankodott többé, nem is kérdezősködött felőle. Hanem a szép Sárika minden nap kötött egy virágbokrétát és elvitte a Gábor huszár bácsinak, hogy tegye a méltóságos úr poharába.
A betegek szokott kíváncsiságával egyszer megkérdezte az öregtől, hogy »honnan szedi kend azt a sok bazsalikumot?« amire Gábor előadá a maga mivoltában a dolgot.
– Ha még egyszer eljő az a leány – jöjjön be hozzám.
Sárika eljött másnap. A városban már széltében beszélték, hogy a főispán haldoklik. Az öreg Gábor szomorú arccal vette át a bokrétát; meglehet, hogy már a ravatalra lesz.
– Aztán, leányasszony, maga most itt marad.
– Jaj istenem, mi végett? Nem tettem én semmi rosszat!
– A méltóságos úr megparancsolta, hogy bevezessem. Most még nem lehet, most urak, asszonyságok vannak ott, tanácskoznak. Itt üljön és várjon az előszobában.
Mint a félénk gerle húzódott egy sarokba. Szíve hangosan dobogott félelmében. Mi fog vele történni? Minek is tette azt, hogy virágot hordott? Legalább Aladárnak mondta volna meg! Oh, minek is tette!
Remegve figyelt minden szóra, minden hangra, mely belülről jött. Minek is figyelt, minek kellett neki meghallani mindent?
Arról tanácskoztak odabent, hogyan kellene Aladár számára megmenteni a méltóságos úr vagyonát. Egyik ezt, másik azt mondta, utoljára abban állapodtak meg, hogy Aladár vegye el azonnal a Clementine comtesse-t, a halacsi gróf leányát diszpenzációval, és a vagyon nyomban írassék a nevére.
Így aztán meg lesz mentve a Kerecsyek uradalma; de mi lesz a szegény, boldogtalan Sárikából? Annak isten legyen könyörületes.
A szegény leány szívére szorítá kezét, hogy meg ne repedjen kíntól, fájdalomtól. Oh, istenem, mi fog itt minden történni! Aladár bizonyosan rááll. De hogyisne állna rá? Egy grófnő és uradalmak az egyik serpenyőben, másikban pedig egy senki, egy szerencsétlen senki, egy nagyon-nagyon boldogtalan kis teremtés.
Stofi ügyvéd kijött a belső termekből, és hallani lehetett, amint künn a folyosón megparancsolá, hogy hintó menjen sebes vágtatva Kerecsy Aladárért.
Negyedóra múlva Aladár megérkezett. Sárika egy almárium mögé vonult, míg átmegy, és behunyta szemeit, nehogy valami ruhadarabját megpillantsa, mert akkor ő mindjárt ott meg fog halni. Oh, hogy az előszobán átmenőt meg nem állította az a hangos szívdobogás!
Teremtő istenem, mi fog most történni odabenn?
Ott pedig az történt, hogy a főispán haldokolt, de még eszméletnél volt. Aladárt megismerte és kezét nyújtotta feléje, melyet az megcsókolt.
– Beszélj az ügyvéddel! – mondá halk, fojtott hangon.
Az ügyvéd, Stofi úr, egy mellékterembe vezette Aladárt és előadá neki az ott lévő alispán és Mády Károly jelenlétében az »aranyos tervet«, melyet lángagyából előkotorászott.
– Nem fogadom el – mondá Aladár szilárdan. – Én már le vagyok kötve. Menyasszonyom van.
E percben megnyílt a szomszéd fülke ajtaja és Clementine grófné lépett ki rajta.
– Mindent tudok, Aladár. Ön úgy cselekszik, mint egy férfi. Én azonban úgy akarok cselekedni, mint egy nő. Az öreg ide hívatott, bennem bízik; akarom hát, hogy nyugodtan haljon meg. Egyezzen ön bele formalitásból mindenbe. Jegyezzük el egymást. A birtok rám fog íratni, de öné lesz az, viszonbiztosítást kap tőlem. Az öregúr halálával pedig egyszerűen összekoccanunk valamiért s visszaküldöm a gyűrűjét; adja annak, akinek szánta. Még csak az a vád sem érheti önt, hogy provokálta köztünk a meghasonlást, mert én fogom provokálni, s így kettős célt érünk el, önnek vagyona lesz, s az öreg nyugodtan hal meg.
– Nem, grófnő – viszonzá az ifjú büszkén. – A tervet nem fogadom el szinte kettős okból. Először: ne csaljunk meg egy haldokló embert, és másodszor, mert nagy szomorúságot kellene okoznom menyasszonyomnak, ki nem lehetne beavatva a tervbe, s ki ha be lenne avatva, sem hinné egészen, hogy az csak egy haldokló kijátszására irányul.
– De, uram – jegyzé meg a grófné némi gúnnyal –, háromszázezer forint nagy vagyon, s még talán azt is megérdemli, hogy egy pár szem, akármilyen szép is, könnybe legyen érte lábadva néhány napig.
– Bocsánat, grófnő, de én nem osztom véleményét. Ha csak az az utóbbi ok lenne is egyedül, nem fogadhatnám el a tervet. Azok a szemek nekem sokkal drágábbak!
Ha ezt hallotta volna az a kis boldogtalan teremtés, aki abban a másik serpenyőben hitte magát fölbillenve, hol nem volt sem rang, sem uradalom.
Gábor huszár rontott be e pillanatban. A beteg bekívánja szobájába az urakat és a grófnőt.
Aladár hátratántorodék meglepetésében. Sárika ott állott a beteg ágyánál.
– Mit akarsz te itt? – kérdé bosszúsan.
– Én kívántam be – nyögé a beteg. – Jöjj közelebb, Aladár. Meggondoltam a dolgot. Az elébb félre voltam vezetve.
Stofi fiskális kényelmetlenül fészkelődött a grófnő háta mögött.
– Az a terv nem méltó a Kerecsyekhez. A dolgon nem lehet segíteni sehogy. Ha egy Kerecsy megígéri valakinek, hogy nőül veszi, az szentírás, az meg nem másítható. A Kerecsyek gavallérok.
– Köszönöm, János bácsi – mondá Aladár könnyes szemmel.
– Semmit se köszönj, öcsém,… elmehetsz, nem kívánok tőled semmit, még köszönetet sem… én nem adok neked semmit. A menyasszonyod tíz bokrétát küldött, mindenikért kap ötven aranyat; ha fölveszi: jó, ha föl nem veszi: marad; te pedig a pipa-gyűjteményemből megkapod a Rákóczi-pipát, nem a hosszú-szárút, a rövidet, hogy a belső zsebedben hordhasd, nehogy lefoglalják nálad, mint az ezüst szelencét. Most pedig elmehettek, édes fiam, sajnálom, hogy ide fárasztottalak.
– Adja ránk az áldását, bátyám… egyébre nincs szükségünk – esengett Aladár.
– De már azt a bolondot nem teszem.
Nem is tette meg, hanem midőn Aladár s menyasszonya távoztak, egészen könnyedén emelkedett félkönyökre. Ereje látszott visszatérni: tintát, papirost kért.
– Megírom a végrendeletemet. Akarom!…
És azután szilárd kezekkel, régi szabályos betűivel írt. A körülállók még a lélegzetüket is elfojtották. A toll kísértetiesen percegett a papiroson; a halál mozgatta már azt oly sebesen, mintha mondaná: »siess, öreg! végezd el utolsó bolondságodat; azután viszlek magammal a – főispáni széked nélkül.«
A végrendelet, melyet a megyei archívumból másoltam le, szórul szóra a következő:
»Összes ingó és ingatlan vagyonomat hagyom a tekintetes vármegyének, az alábbi föltételekkel.
Pro primo: Ezen vármegye mindennemű libériás cselédségének, hajdúinak és huszárjainak kötelessége lészen Kerecsy Aladárnak holtáig köszönni, ha a megyeháza előtt elmegy, vagy a megyeházba belép; a kapuőrség teljes módon, fegyverrel neki tisztelegni tartozik, legyen ő bármely állapotban és rangban. Mire szigorú felügyelet tartassék.
Pro secundo: Minden, a megye által netán rendezett díszebédeken, ünnepélyeken Kerecsy Aladárnak, ha azokon megjelennék, az ő helye a főispán mellett, annak jobbján legyen, kivévén, ha valamely püspök volna jelen, mely esetben a főispán baloldalán foglal helyet.
Pro tertio: Ha netán Kerecsy Aladárnak házasságából gyermekei lennének, azoknak fejenkint húszezer forintot fizessen a vármegye azon kikötéssel, hogy nevöket megváltoztassák.
Ha ezen pontok valamelyikének elég nem tétetnék, a tekintetes vármegye minden hagyatékomra formálható igénytől rögtön elesik s vagyonom átszáll azon egyénre vagy családra, mely a megye területén lakozván, legrégibb nemességet bír okmányilag kimutatni. Kelt s a t. … Kerecsy János de eadem m. p. Előttünk: Csató Ferenc s. k. Stofi s. k., Mády Károly s. k.«
Bizony igazán az archívumba való végrendelet!
…De már nagyon sokat is beszéltem az »Arany Cérna« freskójáról.
