AZ ALKONYAT • 1891 (40. kötet)
AZ ALKONYAT •
1891
(40. kötet)
1891
(40. kötet)
Ösmertem az öregurat, mikor még ragyogott. Mikor a dicsőség teljes verőfénnyel öntötte el alakját. Akkor is képviselő volt, nagy szónoklatokat tartott, amikre »öt percnyi szünet« szokott következni. A kirakatokban látható volt az arcképe, a folyosókon orákulum gyanánt adták szájról szájra az elejtett mondásait. A lapok minduntalan belekeverték mindenféle kombinációkba s addig-addig jelölgették, hogy végre miniszter lett; excellenciás úr.
Ott ült egy darabig, két vagy három évig a piros székben. Sok okos dolgot csinált, de a tettek nem tetszenek annyira, mint a szavak. A népszerűség kezdte elhagyni az öreget; ő pedig még azokból a népszerűség édes emlőin nőtt régi emberekből való volt, akik nem tudnak megélni a ringató dajkájuk nélkül.
Megesett vele az a hallatlan eset, hogy beleunt a miniszterségbe, leköszönt és újra beállott nagy embernek.
Sehol sem olyan nehéz dolog az, mint éppen minálunk. Mert egyebütt az ellenzék padjaira ül a visszalépő államférfi; az elvesztett népszerűségi tőkéjét azoknál szerzi vissza, akik apródonkint elszedegették.
De itt nem lehet; egész múltját meg kellene tagadnia, ha oda ülne: nincs más választása, mint gyalog tovább tolni a kollégák szekerét, amelyen ő is rajta ült előbb. (Azért is ritka az olyan, aki a szekérről szívesen lelépne.)
Az öregúr azért még »nagy« volt. Hiszen megmaradt a »kegyelmes« címe és a nagy múltja. De a nagysága egyre halványult.
Beszédjei még olyan impozánsak, mint azelőtt, csak a hatás nem olyan impozáns többé.
Az első döfést az elnök adja meg neki: a legközelebbi nagy beszédje után nem függeszti fel az ülést öt percre.
Az első időkben még tíz-húsz ember kíséri haza az ülésből. Boldog, akinek a karját nyújtja a nevezetes aggastyán, s végigmehet vele az utcákon, apró öreges járásával gyöngéden lépést tartva. Sógora, öccse, akik szintén képviselők, alig juthatnak hozzá.
Az utcákon még visszanéznek utána a járókelők és suttogják egymásnak:
– A volt miniszter!
Később már csak a sógora és az öccse kísérgetik.
Egyszer azután ezek is kezdenek elmaradozni.
Pedig most már igazán rászorulna, hogy kísérjék; szemei meggyöngültek, nem lát jól; hallását elvesztette, nem hallja a kocsizörgést a háta mögött; hangja is elgyengült, elvesz a Ház-beli zajban, ha felszólal. De minek is beszél! mi az ördögöt akar még az öreg?
Ami előbb a dicsőségben való sütkérezés volt, az most kellemetlen kötelességévé válik. Sógor és unokaöcs egymásra hagyogatják:
– Ma te kísérd kérlek haza az öregurat. Én nem érek rá.
Egy évig eltart még ez a felosztása a hazakísérgetésnek, de egy év múlva aztán egyik sem ér rá.
Még egy darabig akad jó ember, de azt már keresni kell.
– Kérjük meg Chorint vagy Bossányi Lacit, hogy kísérje haza az öreget.
Néha senki sem akad, s ilyenkor kedvetlenül morogják:
– De minek is jön már az öreg a Házba? Mit keres itt? Nem tud otthon ülni?
A legfiatalabb képviselők, kiket a kegyelet még könnyebben melegít át; e naiv lelkek, kikről minden hímpor még nincs lereszelve, még néha-néha együtt kullognak az öregúrral, de a leggyakrabban egyes-egyedül ballag az utcákon, botjára támaszkodva, tévedező szemekkel bámulva lába elé, hogy valamibe el ne botoljék s szorosan meglapulva a házak falainál, hogy valami szekér agyon ne gázolja.
A lealkonyodott napnak ilyen szomorú az útja.
