AZ ANYA SZERELME • 1877 (29. kötet)

Teljes szövegű keresés

AZ ANYA SZERELME •
1877
(29. kötet)
Beszélyke
Imádkozzatok! Nagy veszedelem fenyeget. A legrettenetesebb ellenség a kolera. A halál fekete álarcban. Ne fussatok! Maradjatok veszteg; itt nincs menekülés. A halál ez egyszer fölülmúlta önmagát leleményességben, midőn fegyvert választott. Egy fegyver, mely önmagától hatol be a testbe, mely elől ki nem térhetsz, melyet felkeresel, melyre minden szempillanatban vágyol, melyért magad nyúlsz esengve, pedig tudod, hogy megölőd; egy fegyver, melyet csókolsz és miközben csókolád, meghalsz a csókjától. A halál fegyvere most a levegő.
A jóltevő elem megtagadja magát, megbánja nemes életadó hivatását, s kiket eddig táplált, siet megölni az embereket. A leghatalmasabb elem, a legnagyobb úr haragszik. Reszkessetek! Mindent elborító szárnya sötéten ereszkedik alá imádkozzatok!
A lélekharang egyre szól a kis falu tornyában. Hogy még van, aki húzza! Aki hallgassa, már olyan alig van.
Koporsó koporsót követ, de nincs halotti kíséret. Nem maradt már senki kíséretnek. Pap sincs már, aki temessen: maholnap meghal az utolsó ember is, és adja isten, hogy az a sírásó legyen; legalább nem marad temetetlen a többi. Ő most a legszükségesebb tisztviselő.
Mindennap egy nagy sírt ás, s az mindennap megtelik halottakkal. Az öreg sírásó már ki is számította, hogyha ez így tart, akkor mához egy hétre éppen kész lesz az egész faluval
Talán már jobb is volna úgy. Akkor legalább meghalhat ő is. Szépen megássa a maga sírját a nyolcadik napon, aztán leteszi az ásót és kapát, magára reteszeli a temető ajtaját belülről, úgysem jön már ezután ide senki, sem új lakónak, sem rokonlátogatásba; itt lesz már akkor mához egy hétre az egész falu.
Este van, aratás ideje. A naptár így mutatja; de azért még sincs aratás. Aratók dala nem hangzik, a megért kalászokat csodálkozva lóbázza a lomhán mozduló szellő, még sose volt neki ilyen megengedve, peregteti is belőlük játszi dévajsággal az izmos búzaszemeket. Ő örökli a mezők gyümölcseit a haldokló emberektől s mutatja, hogy beválik tékozló örökösnek.
Ő az örökös, ő a gyilkos, ő hordja szét a rettenetes betegséget vidékről vidékre.
A kis falu egészen csendes, gyertyák nem gyúlnak minden ablakban. Sok háznak nincs már lakója, azért sötét; sok házban, ahol gyertyavilág látszik, a ravatal szomorú pompája az. Csak elvétve tűnik fel egy-egy megtört alak az utcán; amint a sövények mellett bújva siet. Mindenki siet. Siet meghalni.
Két ember találkozik az utcán szembe. Meg sem szólítják egymást, pedig jó barátok és már nem találkoztak napok óta. Szerették egymást, elválhatlanok voltak s most elmennek anélkül, hogy üdvözletet váltanának. A kétségbeesés megszabadít attól, hogy emlékezzünk. Ők nem emlékeznek most egymásra.
Hol jártál? kérdi, mikor már messze elhagyta az egyik a másikat.
Az előbb meggondolja, érdemes-e az embernek felnyitni a száját, s csak azután feleli tompa síri hangon:
Az asztalosnál. Hát te hova sietsz?
Az asztaloshoz.
Ne menj. Meghalt már az is tegnap.
Az ember visszafordul, és szótalanul megy a másik után. Nem kérdezik, ki miért keresé az asztalost. Tudják, hogy koporsóra van szükség. Azt sem kérdezik, kinek a számára. Hát nem mindegy az, akárkinek? Nem kíváncsi már senki.
Egy csinosabb ház előtt mennek el most. Az ablak ki van nyitva, s hangos női sírás hallik belülről.
A fiatal Bátkyné háza ez, ő sír odabent. Talán halottja van neki is. Szegény özvegyasszony, kije haldokolhat? Szegény özvegyasszony, jaj, de boldog asszony, hogy kit úgy szeretett, férje már rég meghalt, most már túlesett minden bajon.
Vajon kit sirathat!
Bátkynénak a kislánya beteg. Az a szép, mosolygó, pajkos kis Boriska, azokkal a nagy nefelejcsszín szemekkel, azokkal a hosszú aranyos fürtökkel, azokkal a bűvös kis gödröcskékkel két kövér orcáján
Ott fekszik az ágyon, homlokerei kidagadva, szemei elhomályosultan, piros rózsák helyett a gyönyörű arcon fájdalmas rángások hullámzanak. Bizony szép angyalkát választott magának most ez egyszer az isten. Mire a nap felkel, addig el is viszi már magának haza a mennybe.
Joga van hozzá.
De az anya is jogot tart. Azt hiszi, hogy az ő joga az erősebb az igazságosabb.
S amint odaborul a beteg ágyához, kinek lábait járványos görcs hasogatja, s amint a kedves, hidegülő lábakat szorongató kezeivel melengeti, forró könnyeivel megfüröszti, őrült kétségbeeséssel beszél az istenhez.
Nem igaz, nem igaz. Neked nem szabad elvinned őt. Hiszen nekem adtad. Enyim, csak az enyim. Ne tépd ki szívemből szívemnek közepét. Nem is vagy te isten, ha ilyent tehetnél
Az isten úgy felel a vitára, hogy a kis lábak egyre jobban hidegülnek, mindig följebb följebb; mikor a szívhez ér a hideg és a görcs, akkor vége lesz a vitának. A kis Boriska az övé lesz, egészen az övé.
Anyám, ne engeddj! sikolt fel a gyermek, mintha az istennek vitázó anya részére akarná dönteni ő is a mérleget. Jaj, iszonyú kínom meghalok Ne engedj, anyám, édesanyám!
És a nő kétségbeesetten felugrik.
Nem hagylak, gyermekem. Ugye enyim vagy te, ugye nálam maradsz? Nem hagylak, nem hagylak
Irtóztató hatást gyakorolt rá gyermeke ragaszkodó, édes felkiáltása: Ne engedj, anyám!
Oh, ezt csak egy anya érti. Ökleit felemeli az ég felé, most már képes megküzdeni egy istennel is.
Nem hagylak! kiált fel ismét és összerogy.
De hirtelen felugrik. Egy gondolat cikázik át agyán. Egy gondolat, melynek egyik fele őrültség, a másik fele kétségbeesés, és mégis együttvéve a szeretet és a félelem találékonysága.
Egy darab spárgát ragad kezébe, odarohan a gyermekhez s szilaj mohósággal összekötözi térden alól, ahol hidegek, a lábait, összekötözi iszonyú erővel, hogy a vér szakad ki, hogy a csontot szorítja a spárga.
A gyermek felszisszen a szorítás kínjaitól, mik a hasogató görcsöknél is nagyobbak; de a fájdalmaktól rángatódzó arcon egy megjelenő bágyadt mosoly azt mondja, hogy az anya keze még ilyenkor is puha.
Ugye meggyógyulok, édes kedves anyám?
Meg, egyetlen drágám, mert a görcs nem mehet tovább a tagjaidba a szívedig, elzártam neki az útját. Hogy képzelheted azt, hogy én hagyjalak téged?
Ilyet csak egy anya mondhat.
Így csak egy anya győzhet.
Az isten kitért az anya előtt. Azért tért ki, mert isten.
Az anya ott ült egész éjjel Boriska mellett, a lábait melengette kezeivel és szerető könnyeivel. A görcs nem ment tovább, megszűnt. A lábakba visszatért a melegség, talán az anyai kezekből és szemekből volt ez a meleg odakölcsönözve. Ez egy jégtengert is langyossá tehetne.
Másnap Borisnak nem volt semmi baja. Újra a régi kedves gyermek lett, mosolygó gödröcskékkel arcán; nyugtalan, vidám, pajkos. Az ugyan semmit sem fogott rajta, hogy már a halál pitvarából hozta vissza az édesanyja.
De hát nem soká lehetett sem vidám, sem pajkos, sem mosolygó. Nehány nap múlva Bátkyné lett beteg. Ő kapta meg a kolerát émelygő hányással, ami a legveszedelmesebb.
Szép liliom arca fekete lett, szemei ólomszínben játsztak s kísértetiesen fordultak be az üregeik felé. Istenem, azok a szerető, gyöngéd, kedves szemek
Egy szempillanat műve volt az egész. Reggel még egészségesen kelt fel, ruhát vasalt Boriskának, délben meg már ott haldokolt az ágyon
Boriska odafeküdt mellé, átkulcsolta a nyakát kezeivel, és ott tartotta erősen, közben szünet nélkül összecsókolta az egyre feketedő arcot, és nézte folyton, nézte kétségbeesetten, mint változik át annak minden színe, hogy tűnik el arról lassankint minden ismerős vonás, csak egyetlenegy nem, amit talán a halál sem bír onnan letörülni, az anyai szeretet kinyomata. Az, mint egy valami bűvfény, most is glóriával önti el az arcot, és nem engedi még rútságában sem rútnak lenni.
Meghalok hörgi az asszony Itt hagylak. Csókolj meg, csókolj meg, én egyetlen árvám. Jaj, hogy itt kell téged hagynom! Csókolj, csókolj, ez enyhíti csak az én égető kínjaimat
Boriska még szorosabban átkulcsolja a haldokló nyakát.
Sohasem fogsz te engem itt hagyni.
E pillanatban megnyílik az ajtó és belép az elöljárókkal az orvos. Házról házra járnak, mert tudják, hogy nincs mindenütt rendelkezésre álló ember, aki orvosért, segítségért szaladjon. Itt jó helyen járnak.
Az orvos odalép az ágyhoz. Ránéz Bátkynéra, arra a Bátkynéra, akit tegnap szép asszonynak neveztek, ha ugyan lenne most a szépségnek valami értéke, s aztán szomorúan int a kezével.
Itt már későn jöttünk. Ez már meghalt. Épp e percben leheli ki lelkét szegény.
S azzal egykedvűen újra zsebébe csúsztatta a koleracseppes üveget
Egy kolera-árvával megint több nehezedik a községre, bíró uram. Hja, már ez bizony nem lehet másképp. Sajnálom, nagyon sajnálom, már tudniillik a községet. De nini, az a poronty hogy odatapad a hullához, hogy szorítja. Ejnye, mégysz le onnan az ágyról nyomban! Ilyen a paraszt! Hogyne kapná meg aztán a kolerát! Tudja, hogy a járvány némely esetben ragadós, s mégis maga mellé veszi haldoklás közben a gyermekét. Takarodj le onnan, kisleány!
Az orvos még közelebb ment a magas, tornyos ágyhoz s le akarta Boriskát venni.
A gyermek nem is hallotta fájdalmában az orvos szavait, tán azt sem tudta, hogy emberek vannak bent a szobában, csak ösztönszerűleg simult szorosabban anyjához.
Az orvos izmos marka e pillanatban megragadta, hogy elszakítsa onnan.
Boriska felriadt s egy rémes sikoltással ragadta meg anyja kezét.
Anyám, édesanyám, ne engedj magadtól.
Erre a hangra, erre a velőt hasító fájdalmas szeretetteli sikításra, vagy talán a belekapaszkodás következtében fölrázva, az orvos által halottnak hitt édesanya másik keze megmozdult és gyengén átfogta a gyermeket, feje közelebb csúszott a párnán a leánykáéhoz, úgyhogy annak szőke haja édes szemfödőül egészen beárnyalta; a melléből halk hörgéssel vegyült sóhaj emelkedett, ajkait kínosan kinyitotta, mondani akart volna valamit kislányának. De semmit sem mondott, csak rálehelt
Ki tudja mi lehetett az a lehelet!
Valami olyan fekete ónszínű volt, mint egy lehulló levélnek az árnyéka, s mint a kés pengéjén, ha fogy, úgy terjedett az arcán mindig tovább tovább egészen addig, míg kis szíve megszűnt dobogni.
Az anya nem engedte őt magától, együtt mentek el, s a jó isten, ki eleinte másképp próbálta, ilyen kerülő úton vihette csak el azt, kit magához angyalul kiszemelt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages