AZ ELSŐ EMINENS • 1886 (38. kötet)
AZ ELSŐ EMINENS •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Az ember mindég bizonyos szeretettel emlékszik vissza iskolatársaira, azokra az arcokra, melyek a diákélet verőfényes tavaszát benépesítik. A közös padfaragás, az átélt ezer aprólékos kaland rózsaszínben tolakodik elő a múltból. Még a sötét »karcer« is nyájasan mosolyog most ránk keserű mondatokkal teleírt falaival, börtönszerű asztalkájával és a vizeskancsóval. Vankovics bácsival, a pedellussal, akit akkor hóhérnak néztem, be melegen tudnék most kezet szorítani. Egyszóval minden kedves nekem az akkori időből.
De valamennyi közt talán a legélénkebben élt emlékemben Herke János, az egykori első eminens és lakótársam, akivel egyszer együtt voltunk »szuplikálni«.
Eleven eszű, elmés fiú volt. Nagyszerűen tudott beszélni a papokkal és tanítókkal, ahol megháltunk, hát még a földesurakkal, akiktől pénzt gyűjtöttünk az iskolánkra!
Még most is emlékszem, mikor a vasúton utaztunk harmadik osztályú helyen (mert erre szólt az ingyenjegyünk), de egyik állomásnál mégis a másodosztályú étterembe mentünk be megenni egy kis gulyáshúst, amiért kérdőre vont a gonosz lelkű konduktor:
– Mi dolog az? Maguk a harmadik osztályon utaznak és a második osztályú étteremben esznek?
Én megijedtem, de Herke János megfelelt rá:
– Az onnan van bácsi, mert a gyomrunk másodosztályú.
Erre a magyarázatra megadta magát a konduktor, és nem bántott bennünket többé. A szuplikáció jól beütött. Egypár száz forintot gyűjtöttünk akkor. A tanári kar nagyon megdicsért bennünket, de különösen Herke Janit, akiről azt jósolták, hogy nagy ember lesz belőle.
A következő évben elváltunk, ő Pozsonyba ment, én Pestre. Tizenöt hosszú év folyt le azóta. Sohasem láttam Herke Janit, sem nem hallottam róla semmit. Más körbe, más viszonyok közé sodort az élet. S ha nehány iskolatársammal fölemlegettük is egyszer-másszor a régi pajtásokat, ki hol van, kiből mi lett – Herke János egészen a ködbe volt veszve. Senki sem tudott róla.
Csodálatos az! Az a fiú bizonyosan nem él már. Mert ha élne, lehetetlen, hogy ki ne vált volna! Ott ülne már az azóta vagy az Akadémiában, vagy a parlamentben. Hiszen mindig első volt köztünk!
Hát az idén ősszel, amint a Kristóf téren megyek, egyszer csak a vállamra üt egy magas, sovány, rövidre nyírt hajú alak sápadt, dúlt arccal, tétova szomorú tekintettel.
– Jó napot, öreg! Emlékszel-e rám?
Megfordulok, nézem, keresgélem emlékemben az arcát, de hasztalan.
– Én a Herke Jani vagyok.
– Te vagy? Szervusz, pajtás! Persze hogy te vagy – kiáltám kitörő örömmel. – No, ez derék dolog. Csakhogy minket is összehozott egyszer az élet. No, gyere ide a kávéházba, beszélgessünk egy kicsit a múltakról.
Beültünk, két kapucínert hozattam, János szótalan ült mellettem, s izgatottan fészkelődött helyén.
– Nos, hát beszélj valamit. Életed sorja hogy folyt azóta? Mi vagy, hol vagy?
– Semmi se vagyok, és sehol se vagyok – szólt mélabúsan.
– Hogy értsem ezt?
– Úgy, hogy tanulmányaim végeztével nevelősködni mentem vidékre egy ügyvéd családhoz. Azóta ott voltam. A gyerekek megnőttek, barátom, és én nem vagyok semmi. Most ide jöttem Pestre, és a doktorátust teszem.
– Teringette! Ugyancsak elkéstél. Van-e már terminusod?
– Terminusom már van, de pénzem már nincs.
– Általános baj. Mióta vagy már Pesten?
– Egy hónapja.
– Ej, ej, és mégsem kerestél fel.
– Sok dolgom volt – mondá szórakozottan.
– Persze készültél.
– Nem, nem. Hanem Trefort után jártam.
– Mit akarsz vele?
– Egy pompás eszmém volt, de már vége. Nem tudtam hozzá bejutni. Vége van… Pedig jó gondolat volt.
– Hadd halljam!
– Rá akartam beszélni, hogy ne nevezze ki Schlauchot nagyváradi püspöknek.
– És miért?
– Mert én olcsóbban elvállalom… De már vége van, kinevezte.
– Bolond vagy, öreg – mondám nevetve. – Legalább a jó kedved, látom, megmaradt, s ez a fő.
Ő rám sem hallgatott, hanem amint utólag visszagondolok a jelenetre, elmélázott az ablakon át a járókelők tarka csoportjain.
– Hol lakol? – kérdém.
– Sehol. Két nap óta nincs lakásom, és pénzem sincs – felelte közömbösen.
– Hát csakugyan? No, ez már nem tréfadolog. Akkor hát húzódj meg nálam. Van egy kis szobám, megosztom veled addig. Mikor van a terminus?
– A jövő kedden.
Herke Jani még aznap este hozzám hozta a kis batyuját, a dívánon ágyat vetettem neki a saját fölösleges ágyneműmből, s szépen meg voltunk együtt nehány napig. Csendesen szótlanul üldögélt az ablaknál, és olvasgatott a könyveimből vagy pedig mereven gondolkozva bámult a falra órák hosszáig. Nem is igen ügyeltem rá. Néha egy-két hatost dobtam neki, akkor elment, evett valamit és visszajött.
Némelykor diskurálni kezdtem vele, de igen kurta feleleteket adott, mintha terhére volna a beszéd.
– Hát készen vagy-e már a stúdiumokból?
– Készen.
– De mégis tán jó volna egyet-mást elolvasni?
– Minek? – szólt egykedvűen.
– Min gondolkozol annyit?
– Egy regényt komponálok, pajtás.
– Regényt? No, az derék. Mi lesz a tárgya?
– Fölséges tárgy. A címe elárulja.
– Mi lesz a címe?
– »A nők a teremtés előtt.« Ugye jó cím?
Azt hittem, tréfálódzik, de egypár nap múlva éppen a lánchídfőnél véletlenül összejövök dr. Kamuthy Lajos közös iskolatársunkkal, s előhozom neki, hogy megtaláltam már, akit olyan régóta keresgélünk, Herke Janit.
– Tudom, szegényt. Szerencsétlenül járt.
– Nagyon, nagyon szerencsétlen.
– Azt is tudod már, hogy megszökött?
– Honnan? – kérdém meglepetve.
– Hát a bolondokházából.
– A bolondokházából? – dadogtam elsápadva. – És mi volt ő ott? Csak nem pénztárnok?
– Dehogy. Egyszerű őrült. Hát nem tudod? Idejött doktorátust tenni, s eközben kitört rajta a téboly: bevitték, de néhány nap óta eltűnt onnan, anélkül, hogy kigyógyult volna.
– Teringette! Én nem vettem rajta semmit észre, azazhogy egyben-másban csakugyan feltűnő a viselete, de nem ügyeltem rá… nem is gondoltam erre. No, ez szép história!
– Hol láttad?
– Nálam lakik. Az utcán találkoztam vele, és odavettem magamhoz.
– Veled hál? És nem félsz, hogy éjjel kitör rajta a düh és megfojt? Vigyázz magadra!
Szívem összefacsarodott, és a félelem hideg verejtéke ütődött ki halántékomon. Hogyan, napok óta egy őrülttel alszom becsukakozva? Siettem haza, hogy valahogy lerázzam szép szerivel. Nem, nem, többet egy percig se mernék vele egyedül lenni. Hát még egy éjszakát tölteni együtt! Okvetlenül el kell küldenem azonnal. Most már eszembe jutott dúlt arca, tétova szemjárása, visszás feleletei, az elmezavar annyi száz jele.
Hazaszaladtam, nem volt otthon. Csak a batyuja volt ott az íróasztalom mellett a földön.
Hol lehet vajon? – kérdeztem a házmestert: nem tudta.
Végre eszembe jutott, hogy ma van a terminusa.
Rohantam az egyetemre. Éppen a vizsga folyt. De mondták, hogy már mindjárt vége lesz; várjak egy kicsit.
Kevés vártatva megnyílt az ajtó, és kilépett Herke János kimelegedve és magában motyogva valamit.
– No? – kérdem. – Mi történt?
– Letettem – szólt.
– Igazán letetted?
– Hát mi van abban? – mordult rám, és úgy látszott nekem, mintha a fogait is megvicsorogtatta volna.
– Semmi, semmi – mentegetőztem. – Éppen semmi sincs benne. Nem is csodálkozom én azon egy cseppet sem. Mindég jó tanuló voltál.
Hanem azért biz én csodálkoztam, és nem állhattam meg, hogy utána ne járjak, vajon igazán letette-e a doktoratust?
De biz az csakugyan letette – még pedig kitűnő sikerrel.
– Hát találd el, miért kerestelek meg, János?
– Tudom. A miniszter küldött el értem, ki akar nevezni »Corpus Juris«-nak. De inkább legyek kutya, mint törvénykönyv.
– Nem, nem azért jöttem, hanem egy szép leánykával volt most találkozásom az utcán… megígérte, hozzám jön ma este… hiszen érted már a többit… eljön, de nem szeretném… furcsa dolog is volna ott egy harmadik. Te is fiatalember vagy, tudod már te az efféléket. Így megy ez már… Hát nem veszed rossz néven…
Szeme megvillant. Majd lehorgasztotta a fejét.
– Jó, jó… – szólt tompán. – Ha nem kergetnél is, elmennék.
– Dehogy kergetlek, hanem végre is egy pikáns kaland elől nem lehet kitérni. Egy szép leány elsőbb mindennél.
– Szép leány – vihogott –, szép leány!
Egyszerre nekem rohant, torkon ragadt, és a falhoz szorított.
– Jaj! – szisszentem fel halálra ijedve. – Mit csinálsz?
– Valld meg – hörgé –, hogy ő az.
– Kicsoda? Ne bolondozz, János!
– Hogy ő az. A Mari.
– Miféle Mari? Hisz ez Róza… becsületemre mondom, nem Mari.
– Igaz, igaz – szólt a kezeit végig simítva homlokán, – hiszen meghalt… meghalt.
S elkacagta magát, keserű, velőt tépő kacajjal.
Azután, mintha összetört volna, csendesen megkuporodva ballagott mellettem hazáig, átvette batyuját, s vígan mondá:
– No, szervusz öreg! Ne haragudj rám, hogy elmentem, de kénytelen vagyok, hívnak.
Hogy hova hívják és kik, arról nem szólott, de negyednapra olvastam azután a »rendőri hírek«-ben, hogy egy Herke János nevű dühöngő őrültet fogtak el a Bakáts téren, hol egy budai ügyvédet fojtogatott.
Talán nem is volt egészen bolond.
