AZ ELSŐ »HOSSZÚ RUHA« • 1877 (28. kötet)
AZ ELSŐ »HOSSZÚ RUHA« •
1877
(28. kötet)
1877
(28. kötet)
– Rajz –
A mama titkolózik. El-el mosolyog magában, mintha valami édes tréfás gondolaton kapná rajta magát. A Máli nénivel suttogva tanácskozik valamiről az ablakmélyedésben. Az nagyot bólint ősz fejével, s az ő tisztes ráncos arcán is szinte olyan mosolyféle szalad át. Néni aztán orrára teszi a pápaszemét, és méregetőleg nézi a kis Vilmát.
– Bizonyisten, nagy lány már! – … suttogja a mamának; eljár az idő… eljár!…
Eközben a papa is hazakerül a mezőről. Éhes, mint a farkas, neki enni adjanak, de hamar. Egyszerre felbomlik minden rendetlenség az ebédlőben. Az asztalról egy szempillanat alatt eltakarítják a szétszabott kelmedarabokat, gombolyagot, tűt, bélést, papirosformákat, szépen kikrétázott ruhaszöveteket, amikhez csak a kiszabás hiányzott már, hogy rendeltetésök céljához egy nagy lépéssel közelebb érjenek. A papa nem engedi, megakadályozza. Ő valóságos zsarnok, s mindig haragos, ha az ebéd még nem kész, mikor hazajő. De most ez egyszer, bármilyen haragos is, nyomban kiderül arca, amint a mama valamit odasúg neki.
– Oh, oh!… no, lám… csakugyan… Nos, hogy vagyunk, édes Vilma kisasszony?
Vilma kis szívébe gyanú lopózik. Megrezzenve üti fel fejét a kisasszony szóra és kérdőleg veti nagy, epedő, fekete szemeit apjára. De hasztalan, semmit sem bír megtudni; pedig kíváncsi egész a türelmetlenségig, s ha egyedül van, mérgesen dobbant lábacskájával, amiért rá nem bír jönni a titkolózás okára.
És haragját érezteti is a gonosz. Kopogós cipőiben dübörögve szalad végig a szobán, szántszándékkal megzavarni kívánván a Máli néni ebéd utáni szundítását. Ilyenkor a mama semmiféle parancsainak nem engedelmeskedik, ő, aki máskor oly szófogadó. Bosszúsan jár-kel a szobákban, a konyhában, az udvaron és kertben, de sehol semmiben sem talál szórakozást. Semmi sem érdekli. Minden oly »fád«. Fád a kis Janikával játszani, pedig máskor milyen szívesen tette, unalmas a gyerekes meséskönyveket olvasni, miket apja legközelebb hozott a könyvkereskedőtől; még a Hoffmann történetei is mind olyan egyformák, hogy lehetetlen rájok nem unni. Az elejéből nyomban ki lehet találni a végét. Háládatos, jószívű fiúk és kisleányok szerepelnek ezekben, kik sok kalandon keresztülmenve, mert jók voltak: gazdagok, boldogok lesznek, a rosszak pedig megbüntettetnek. Mindig ez az örökös történet! Oh, más, valami egészen más kellene Vilmának! Istenem, de hát mi? Hát tudja is ő? Ő csak azt tudja, hogy az egész élet úgy, amint van, olyan nagyon, nagyon »fád«.
Milyen szép elegáns szó ez a »fád«! A tiszttartó kisasszonyoktól hallotta a kis Vilma, s azóta nem győz vele betelni. Oh, be szépen, be méltóságosan csengett az ajkaikról, midőn mindenre azt mondták »ez fád dolog«, és olyan nagyúri megvető arcot vágtak ilyenkor. Aztán hogy hallgatott rájok papa és mama, mikor beszéltek! Oh, de boldogok is az olyan nagylányok!
Boldogok, – a kiállhatatlanok! Kiállhatatlanok, igen azok, mert olyan kicsinylőleg bánnak ővele, mint valami csecsemő gyerekkel; múltkor is azt kérdezték tőle: »tud-e már, kicsikém, jól olvasni?«
Ha tud-e ő olvasni? Hahaha! Mikor volt az már!
Vilmácska egészen elkeseredik, ha eszébe jut e méltatlanság, és sok más, mivel a világ őt üldözi. Íme, most is bizonyos, hogy valami történni fog, valami nagy, valami nagyon nagy dolog, ami őt érdekli, de neki nem mondja meg senki; neki mindenki ellensége, papa, mama és Máli néni egyaránt, ők csak gúnyolják mind a hárman.
Hanem jól van, jól, majd megkeserülik ők azt, neki is megvannak a maga tervei. Ezentúl ő is rossz lesz és haragos; este nem fog csókolni kezet senkinek s anélkül fekszik le, hogy jóéjt kívánjon. Nos, hogy fog tetszeni ez a dolog, majd meglássuk!…
A kis Vilma konokul el van határozva e megtorlásra, s valószínűleg végbe is vinné, ha időközben, mert még estig nagy idő, kezébe nem kerülne véletlenül a naptár, mely egyszerre felnyitja a nagy átláthatlan titok zárját.
Holnapután Vilma napja lesz.
– Oh! Oh! Nem is tudtam! – kiált fel egyszerre örömre gyúlt arccal, kezecskéivel tapsolva… – Milyen szerencse!
Most aztán minden világos! Az édespapa, a kedves Máli néni és a legkedvesebb mama ajándékkal akarják őt meglepni.
– Oh, én ostoba! – kacag fel, s üde kacagása végig hangzik a szobákon, az udvaron, a kerten, mint egy tündércsengettyű. Valóban e kacajtól egyszerre átváltozik, vidámabb lesz minden. Vilmának legalább úgy tetszik.
– Oh, én ostoba, hogy ki nem tudtam találni mindjárt! – mondja másodszor is magában, s szívecskéje csordultig telik meg hálával, meleg szeretettel azok iránt, kikre még az imént haragudott. Nyájas is, hízelgő is aztán, s ahol utoléri, ott csókolja összevissza Máli nénit és a mamát, hogy azok már meg is sokallják a nagy szeretetet, s tettetett haraggal kergetik el:
»Eredj, ne nyalakodjál már annyit!«
De bizony azért sem megy el. Még este is alig bírják a szobájába tuszkolni, mert hát ő ma sehogy sem bír elálmosodni. Olyan rövidek ezek a napok – nyáron! Ágyában sokáig hánykolódik; az örömteljes gondolat, hogy holnapután ajándékot fog kapni, elkergeti szép kék szemeiből az álmot, mert hát nagy dolog az, amin sok, roppant sok gondolkozni való van. Mi lesz vajon mi lesz hát az ajándék? Talán egy album? Ah, minek az! Vagy valami ékszer, fülbevaló, bross? Fitymálva biggyeszti el szájacskáját és azt kívánja magában: bárcsak ékszer, bárcsak valami olyan ne legyen, ami aranyból van. (Boldog gyermekkor, mely még nem nézed az értéket!) Van már neki olyan elég, aztán meg az nem is az övé; meg ha övé is, nem szabad sem elveszíteni, sem eldobni, sem elajándékozni. Gondolata átsiklik ezer és ezer tárgyon: új cipő, képeskönyvek, cukorból készített virágcsokrok, aranyos bábuk, csodálatos déligyümölcsök nagy dobozokban, vonulnak el képzeletében, de mind, mind hidegen hagyják: nem kíván belőlük. De hát mi is legyen az az ajándék? Csodálatos, hogy az idén maga sem tudja, mit kívánjon; azelőtt mindig megvoltak vágyai, miknek nevet is tudott adni, most talán vágya sincs már. Az egész világon semmi sincs, amit óhajtana: azaz a dolog úgy áll, hogy ő tulajdonképpen ezen elősorolt dolgok nehányát nem vetné meg, csakhogy úgy érzi, hogy azok nem képesek betölteni ama helyet lelkében, melyet a névnapi ajándéknak fennhagyott. Olyan valami különös dolog az, amit ő szeretne, minő talán nincs is a világon, de az is meglehet, hogy van; mit tudja ő azt, aki nem ösmeri a világot s annak sok tündér-szépségeit.
Ilyen bizonytalan érzésekkel alszik el Vilma, hogy álmában folytatódjanak, ködös homályos körrajzokban mutatva neki alaktalan vágyait, s ezeknek behatása alatt ébred fel reggel.
Egész nap és a következő éjjel is e kérdés lebeg előtte; arca egészen ábrándos jelleget nyer, szórakozott, szomorú, de ez a szomorúság szinte édes; kedvetlen, de kedvetlensége szinte gyönyörérzet.
Végre itt a nagy nap. Az alvó kislány fölnyitja szemeit, s örömmel veszi észre, hogy már nappal van; a nap vidáman süt be játszi sugaraival az ablakon. Fürgén és édes mosollyal ugrik ki az ágyból, hogy felöltözzék s az ebédlőbe siessen, hol már ott várja a meglepetés az elképzelhetlen ajándék.
Sebesen lát dolgához, megmosdik, fölszedi egyenkint fehér szoknyácskáit, már csak a felső ruha van hátra. Egy másodperc még s aztán…
De e pillanatban megnyílik az ajtó. A mama lép be lassan, ünnepélyesen, s egy gyönyörű, kész, fodros kék ruha van a karján.
Vilma már elbiggyeszteni akarja száját a csalódás keserűségével, midőn a ruhát ráadja mamája.
– Istenem, mama! – kiált fel magán végignézve – hisz ez… hisz ez hosszú ruha.
S egy örömsikollyal anyja nyakába borul. Ezt óhajtotta, ezt akarta ő, ennek körrajzait keresték alaktalan vágyai.
.......
Vilma öröme tökéletes. Vidám, boldog és megelégedett. Nem gondolja meg, hogy az ajándék, melyet kapott, végzetes lehet. A hosszú ruha, mely bokáit eltakarja, eltakarja előle a gyermekkor gondtalan és ártatlan örömeit is. A hosszú ruha új életbe viszi, melyben sok megpróbáltatásnak, sok kísértetnek, sok bajnak van kitéve. Ha azonban a hosszú ruha mellé mamája jó nevelést is adott Vilmának, akkor a mai nap és ajándék valóban örvendetes rá nézve, mert átadja őt női rendeltetésének, mely a hosszú ruhánál kezdődik, s mely a szorgalom, erény, hazafiság és nemes cselekedetek útján megszerzi a nő fejére a királyokénál is fényesebb koronát, a köztiszteletet és boldogságot.
