I. A mi Háry Jánosunk
I. A mi Háry Jánosunk
Korán érkezik, mert nem jár klubba. Még csak leendő képviselő. De különben is mi neki egy klub, mikor egy országot is szűknek tart? Ha a fél szemét behunyja, akkor is az egész kontinensen pislant végig. Hol itt van köztünk, hol Londonban. Néhány nap múlva lehetőleg valamelyik máltai hotelban fog vacsorálni, vagy a velencei »Florian«-ban szí egy csibukot.
Sokat és érdekesen tud beszélni. Ő a mi Háry Jánosunk, de szeretetreméltó kiadásban.
Ha füllent, mindig a mások javára teszi. A westminsteri márki aklába egy harmincezer forintos merinói kost állít, a walesi hercegnek egy akkora topázt lök a kincseskamrájába, mint aminő a Kálvin téri ugrókút köve volt – mikor még el nem rontották.
Szóval csupa idegenek közt osztja szét kövér fantáziájú termékeit. Önmagától megtagad mindent. Pedig mondhatná azt is, hogy az övé ama nagy topáz. Szép önzetlenség ez ebben a rassz világban!
De a tárgyai, egyes apróságai iránt már elég bőkezű. Azok csodálatos összefüggésbe jutnak egyenkint a világeseményekkel és a kontinens hatalmasaival. Inggombjai abból a golyóból vannak öntve, mellyel Clovis Hugues asszony leteríté a rágalmazót; cipőjét annak a csizmadiának a fia varrta, akihez a kis Capet Lajost adták mesterségre – aranyos gombú botja meg…
De hisz éppen most beszéli.
– Ez az arany gomb voltaképpen ezüst volt, uraim, valamikor. Önök kétkedőn mosolyognak. A múlt héten, amint a Théâtre Comique-ban ülök, a botommal játszadozva, egyszer csak zsupszt… valami repedésen át beesett, eltűnt. Alkalmasint az alatta levő páholyba esett alá. Szaladok le, és kopogtatok a páholyajtón. Kilép egy mogorva úr és felförmed.
»Mi tetszik?«
Ránéztem, megismertem, monsieur Cassagnac volt.
»Uram – dadogtam némi zavarral –, engedje, hogy a páholyt megvizsgáljam.«
Cassagnac elhalványodék, és az ajtó elé állt.
»Miféle illetlen gyanú ez, uram?«
»Bizonyosan tudom, hogy ott van« – vágtam közbe.
»Tehát öné?«
»Igen, én vagyok a tulajdonos.«
»Kevesebb valamivel, ön csak a férj – szólt ő sötéten –, egyébként holnap rendelkezésére állok, de most, követelem, távozzék!«
»Boldog isten, miről beszél ön, Cassagnac úr? Én csak a botomat keresem, mely az emeleti páholyból lecsúszott, hihetőleg odvas az alsó deszka.«
»Ah! – kacagott fel Cassagnac –, no ön akkor engem szépen megtréfált és kivallatott. Egy kis kaland az egész. Szavamra biztosítom, hogy a botja nincsen ott. Ha azonban kívánja, engedélyt kérek a madame-tól, hogy személyesen bejöhessen meggyőződni.«
»A világért sem!«
Rohantam a színigazgatóhoz, aki felvilágosított a dologról, hogy egy köznek kell lennie a páholyok között, egy üres térnek, s amint lecsúszott, rézsunt fordult valahogy, és most ott van beszorulva.
»Szép, szép, de miként jutok hozzá?«
Az igazgató vállat vont:
»Azt csak a jó isten tudja!«
Dühösen távoztam a színháztól, de alig megyek a harmadik utcáig, egyszer csak rám kiált valaki nyájasan.
»Jó estét, monsieur Pilinyi, jó estét!«
Megfordulok, Grévy volt.
»Hogy van, kedvesem?« – kérdé.
»Rosszul, elnök úr. Így és így jártam a botommal.«
»Meg akarja kapni?«
»Természetesen.«
»Akkor menjünk be egy konyakra. Néhány sort írok a névjegyemre. Apropos, mikor jött ön Budapestről?«
»Tegnap, elnök úr.«
»Nos, mi újság önöknél? Hogy van Apponyi Albert?«
»Lassan, köszönöm, nagyon lassan.«
»Adja át, kérem, tiszteletemet. De íme a névjegy.«
E néhány sor volt ráírva ceruzával: »A bot huszonnégy óra lefolyása alatt a Pilinyi György úr kezeiben legyen. Grévy.«
(Ezt nevezem én közigazgatásnak.)
»Köszönöm, elnök úr. Most már tehát vége kellemetlenségeimnek, mert elfelejtettem mondani, hogy Cassagnackal is volt egy kis afférem. Be akartam a páholyába menni, hogy talán oda esett le a bot, de képzelje, nem volt egyedül. Egy nő volt vele.«
»Ó, ó!«
»Egy nő, akinek férje van.«
»Kinek a neje?«
»Nem tudom, elnök úr. Lehetett akárkié.«
Grévy elgondokozott egy percig. »E Cassagnactól minden kitelik« – mormogta és izgatottan nyújtott kezet.
»Isten önnel, uram – mondá nyugtalanul –, sietnem kell haza.« (Bizonyosan a feleségét ment megnézni.) Visszafordultam a névjeggyel a színházhoz. Bezzeg meghökkent az igazgató, mikor átfutotta; némán hajtotta meg magát.
– Meglesz a bot, uram – szólt szomorúan. – Holnap szétbontatom a színházat.
– Hogyan? Nem lehetne másképp?
– Nem – mondá tompán.
– Mennydörgettét, várjon ön holnaputánig, mert nekem itt randevúm van holnap este.
– Nem lehetséges! Az elnök parancsa huszonnégy órára szól.
– Hát tudja mit – vágtam közbe –, hagyjuk ott a botot, ahol van, hanem csináltasson ön nekem ahelyett egy másikat. Így aztán önnek is megmaradhat a színháza, nekem is meglesz a randevúm.
Hálálkodva borult nyakamba:
»Ön egy nagy lélek!« – rebegte könnyezve, s a lerajzolt minta nyomán egy éppen olyan botot csináltatott, mint a régi, csakhogy ami azon ezüst volt, aranyból vágatta.
…De a »nagy lélek«-nek éppen most hozza be a pincér a poularde-ját, fumigatíve vizsgálja és döfi bele villáját, s mi e szélcsend alatt bátran foglalkozhatunk egy másik asztaltársunkkal, kinek gúnyneve:
