AZ INGYEN CSOKOR (Érzékeny színházi történet) • 1884 (35. kötet)
AZ INGYEN CSOKOR
(Érzékeny színházi történet) •
1884
(35. kötet)
(Érzékeny színházi történet) •
1884
(35. kötet)
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Megírom Önnek, milyen szerencsétlenül jártam a rendőrökkel!
Oh, Mihasznák, átkozott Mihasznák! Izzadtan a nagy melegtől, és vörösen a szégyentől írom ezeket a sorokat.
Én becsületes, tisztességes állampolgár vagyok, szerkesztő úr, és föl nem venném ezt a fölsülést ezer forintért. Pedig nincs pénzem, szerkesztő úr.
Mert hisz ha volna, nem járnék akkor ingyenjeggyel a budai színkörbe. De nagy okom van rá, mert éjjel-nappal nincs nyugtom, mióta a szép szöszke Marit megösmertem.
Tetszett már látni a Marit, aki a karban játszik?
Ugye nem? Mert hát minden ember Réthy Laurát nézi: a kis fejlődő Blahánét.
Hiszen persze hogy Réthy Laura a legszebb, legtehetségesebb, de ha nekem mégis a Mari tetszik jobban. Pedig a Mari ostoba egy kicsit. De éppen az a kedves ostobasága imponál nekem.
Körülbelül egy hónapja udvarlok neki; s megvallom meglehetősen benne vagyok a gráciájában. Úgy tetszik, nincs is kívülem más. Ez pedig nagy dolog, igen nagy dolog egy kezdőnél. Mert a színészi pálya egy megfordított élet – tízen, húszon kezdi, s egyen végzi…
Tegnap, ahogy az előadásra megyek (mert mindig megyek, valahányszor a színlapon jelezve van »asszonyok, lányok, falusi népség«), az est szürkületben beleütöm a fejemet a szűk utcában, amerre haladtam, egy kinyitott ablak zsalugáterjébe. Újdonatújon kivasalt cilinderem behorpadt.
– Sapristi – szóltam. – Micsoda rend ez? – S mintegy ösztönszerűleg a nyitott földszinti ablakon át a szobába süvítém be szemrehányásomat.
Azonban egyszerre mintegy megállított mérgelődésemben egy fölséges virágcsokor csupa kaméliákból, mely az ablakban pompázott, egy közönséges cserépvirágtartóba téve.
– Oh, mily szép virág! – sóhajték, miközben szemem bejárta a szegényes szobát. – Hogy illik ide e pompás bokréta? Volt ez tán harminc forint is!
A szobában nem volt senki, minélfogva egész kényelemmel nézegethettem a csodaszép csokrot.
– Bárcsak én adhatnék egyszer ilyet az én Marimnak!
Az utcaszögletnél egy rendőr állt, és rettenetesen köhögött, fuldoklási szünetek közben a köhögéstől vérvörössé vált szemeivel gyanakodólag tekinte rám.
– Hüm! Ugye szép virág? – szólt, amint aztán elmentem mellette.
– Magának is tetszik? – kérdeztem inkább meglepetve, mint bosszankodva a kérdésen.
– Ha tetszenék, hát el is venném – mondá az öreg Mihaszna új köhögési rohamba esve.
– Mitől köhög úgy, rendőr bácsi?
– Az esztendők súlya, kérem alássan, öreg, tehetetlen ember vagyok már, hetven év, kérem alássan, hetven év…
– És mégis szolgál?
– Rendőrösködöm, kérem alássan, mert egyéb munkára már tehetetlen vagyok.
– Ez a posztja?
– Ez.
– Jó csendes hely, nyugodalmas hely.
– Nem bánt senki, kérem alássan – mert én se bántok senkit.
– Kié ez a szép bokréta?
– Nincs ilyenkor itthon a gazdája, egy fiatal leányzó.
– Hát talán azt hitte, el akarom lopni.
Az öreg ravaszul kacsintott a szemével.
– Nem olyan nagy dolog, teens uram. Tetszik a bokréta, mi?
S megint hunyorított egyet, és halkan súgta:
– Haza vigyem, mi?
– Hozza utánam a színházhoz – mondám rekedten. – De ne mindjárt, majd kis vártatva.
Szinte megbántam, hogy mondtam neki, mert láttam a szögletnél visszanézve, hogy az öreg apó csakugyan arra felé somfordál, nagy köhögések között.
Egy óra múlva, mikor az első felvonásnak vége volt, s kimentem egy cigarettet elszíni, csakugyan ott állt már a sorompókhoz támaszkodva, s a köpönyege alatt tartotta a csokrot.
Elvettem tőle, és adtam neki egy forintot. Mit tehettem volna már egyebet?
A bokréta a második felvonás után felvándorolt a színfalak közé, elküldtem a zártszéknyitogatónétól: adja át Marinak nevemben.
A kevélységtől duzzadozott a szívem. Mégis csak gavallér ember vagyok én! Teringette, egy írnoktól ilyen bokréta! A miniszteri titkártól sem telik ekkora!
Képzelem, hogy fölszáll az ázsióm Mari előtt!
– No, mit mondott? – kérdém, úgyszólván remegéssel a visszatért zártszéknyitogatónétól.
– Mit is? Amint jól figyelmesen megnézte, ezeket mondta: »Ah, tehát ő volt az«, s inkább elszomorodott mintsem megörült. »Ugyan, minek pazarolja a pénzét ilyenekre« – tette aztán hozzá.
– Lám, meg volt hatva – gondolám. Persze, persze sajnál a szegény kicsike. Sajnál, mert szeret. Most már bizonyos vagyok benne. Most már remélem, amire hasztalan kértem eddig, hogy mondja meg szállását, s fogadjon el otthon is.
Kidüllesztett mellel, a biztos diadal tudatának édes gerjedelmével mentem át később a Horváth kerten át a színfalak közé.
Mari elém jött messziről, és nyájasan nyújtá kezét.
– Köszönöm – mondá szép csengő hangon -, de miért okoz ön magának annyi kiadást? Még el sem hervadt az egyik, és már a másikat küldi? Menjen maga tékozló fiú!
– Hogyan az egyik? – hebegém.
– Hát a párja ennek, amit a lakásomra küldött tegnapelőtt.
– Én?
– Igen, igen. Akkor még azt hittem, hogy más valaki…
Mari önkéntelenül felsóhajtott, de csakhamar észrevette magát, s vígan folytatá:
– De most már tudom ki a bűnös… most már kisült.
– Mi által? – hadartam csodálkozva, de rosszat sejtve.
– Ej – mondá ő –, hiszen a bolond is ráismerhet. Ez a csokor szakasztott mása annak, mely otthon van az ablakomban.
Lábaimat lassú reszketegség fogta el, elhalványodtam, s egy szót sem bírtam kiejteni többé.
Oh, átkozott Mihaszna András, te éppen az ő csokrát loptad el.
Írok Thaisznak, írok a királynak, írok a Pesti Hirlapnak: ezt nem hagyhatom annyiba.
Mi lesz, ha Mari nem találja meg a másik csokrot, ha kisül az egész dolog – de ha ki sem sül?
Szerencsétlen vagyok, tisztelt szerkesztő úr, végem van.
Amily gyorsan csak tehettem, pusztultam a színházból, még búcsút sem mondva Marinak, s nem megyek többé oda vissza.
Itt küldöm tisztelettel mellékelve az ingyenjegyet; én nem referálok többé az előadásokról. Alázatos szolgája.
