AZ OKOS NÁSTYA • 1892 (41. kötet)
AZ OKOS NÁSTYA •
1892
(41. kötet)
1892
(41. kötet)
Onnan hoztam én az okos Nástya meséjét, ahonnan a mandátumot. A fogarasi havasok közt élt az okos Nástya. Szép volt, mint a fiók zerge, fekete szemei voltak, a kökényhez hasonlók, s olyan szája, mint a cseresznye. Hát még a nézése, hát még a járása… Mondták is az irigy legények:
»Több szépség ez, higgyétek el, mintsem hogy egy embernek szánta volna az Úristen.«
Belátta ezt talán a férje is, mert meghalt. Nástya özvegy asszonyka lett, pajzán, izzó vérű, aki még a szentekre is rámosolygott, mikor vasárnap a templomba ment.
Ilyenkor rendesen egy pár csirkét is vitt a pópának, aki kedvteléssel simogatta meg éjfekete haját, habfehér állát:
– Köszönöm, kis mizi-mázi! Hamar akadjon szerencséd!
A dászkál, egy ragyás ember, sóhajtozva dünnyögte:
– Hiszen egyebet se csinál a szerencse, mint hogy utána fut, belekapaszkodik a szoknyaráncaiba…
S igazán, igazán. Amennyi duda van a havasok alján, az mind utána siránkozott a pásztorok leheletével. Amennyi rózsa nőtt a kucsulátai ispán kertjében, az mind az ő kebelén fonnyadt meg. Ellopkodták a legények, először a kertből, hogy neki küldhessék, azután a melléről, hogy a fövegük mellé tűzhessék. Mondták is az irigy fáták:
»Több szerencse ez, higgyétek el, mintsem hogy egyetlen asszonynak szánta volna az Úristen.«
Ahol csak megfordult, mindenütt bolondultak utána a legények, de Nástya egyiknek sem adta oda a kezét: »Elég volt egyszer – mondogatta –, lássátok be, hogy elég volt a rabszolgaságból«, s fekete szemei, vakító fehér fogai incselkedőn nevettek a kikosarazott kérőkre, mintha mondanák: »Menjetek a pokolba – de gyertek aztán vissza hozzám.«
Tógyer, a Nástya nagybátyja (azelőtt gyámja volt) egyre szidta, korholta, hogy mi lesz belőle, ha férjhez nem megy. »Hiszen szép vagy, akár egy fürj, fiatal, friss vagy, mint egy vesszőhajtás. Kár eltemetkezned.«
De Nástya csak a fejét rázta és így felelt:
– Ej, hát nem láttad a körtefát ott az országút szélén? Hát baj az annak, hogy nincs bent valakinek a kertjében, hogy senkié? Azért csak virágzik, meghozza pirosló körtéit és sohase vettük észre, hogy ott rothadnának el a gallyak közt. Valaki mindig letépi, megeszi. Hidd meg nekem, bátyó.
Fölkacagott az öreg, mint egy zuhatag:
– Hamis a lelked, kis Nástya. S olyan a nyelvecskéd, mint egy ráspoly.
Nástya hű maradt elhatározásához. Még a gazdag Petru, katonaviselt szép szál legény is hiába kérte, hiába ígérte:
– Minden ezüstömet, minden aranyomat neked adom, Nástya. Rétemet, földemet, minden állatomat.
Nástya vigyorgott s akaratos makacs fejét kacéran hajtotta a balvállára.
– Nem, Petru, nem megyek hozzád feleségül. Nem kell az aranyod, ezüstöd, se a réted, hanem ha meglátogatsz valamikor az én kis házikómban, hozzál nékem ajándékba egy új bocskort.
Másnap Juon, a bíró fia kellemeztette magát a kútnál. Csipkedte a Nástya arcát, kapkodott a darázs-derekához szerelemittasan. Nástya azt súgta neki:
– Gyere el szombaton estére, de ne felejts nekem egy új bocskort hozni.
A pópa nyalka diák fia találkozott vele a mezőn, a rozsok közti gyalogúton. Búzavirágok voltak a Nástya kezében. Megálltak beszélgetni. A diák lesütött szemekkel, ábrándosan mondá a többi közt:
– Adj egy virágot, Nástya!
– Hát szakíts egyet, ha csak virágot akarsz – szólt Nástya nyeglén –, van itt ezer meg ezer – és pajkosan hozzátette még egyszer: – ha csak virágot akarsz.
Mire aztán a diák nagy hebegve, sok kerülő szóval kihámozta, hogy biz’ ő egy csókot se vetne meg, sőt hogy éppen arra lelkendezik.
– Nono – fenyegette meg Nástya a diákot szende pironkodással. – Oh, te selyma. No, nézd meg, mit ki nem talál! Majd meglássuk egyébiránt, meglássuk… Hozz egy pár újdonatúj bocskort és gyere el vasárnap délután!
S lőn, hogy megtelt lassankint a Nástya háza bocskorokkal. Egész garmadával álltak. Hogy az egér hozzájok ne férjen, úgy voltak felaggatva köröskörül a szobában madzagon, mint a kukorica szokott lenni. De volt még azonfelül a szuszékban is; sőt a padlásra is jutott. Annyit hordtak oda össze azok a gonosz csontok, a férfiak, de annyit, hogy tán fel is ment a bocskorok ára a városban. Az ismerősök, a szomszédok váltig csodálkoztak, hogy mirevaló lesz Nástyának az a temérdek bocskor.
Iliána anyó, aki eljárogatott Nástyához, nem győzte neki mondani:
– Minek az neked, fiacskám, csak nem akarod őket elhordani? Szattyán csizma való a te piskótalábadra.
Nástya, a kis Nástya kinevette.
– Eszembe sincs, anyóka. Inkább járok mezítláb. Hiszen elég fehér a lábam.
– De hát akkor mit csinálsz velök?
– A másvilágra se viszem, majd meglátod. Hasznukat veszem még ezen a világon.
– Az ördög értsen, gyermekecském.
– Pedig már elég öreg vagy hozzá, hogy megérthetnél.
Híre ment a sok bocskornak, s egy napon eljött a tímár is a városból: nagy vörös ember, posztókabátban.
– Hallod-e, Nástya, megveszem az összes bocskoraidat jó pénzért és boltot nyitok velök. Hogy adod?
– Nem adom a bocskorokat – felelte a menyecske határozottan.
– Bolond vagy, szép Nástya. Mi hasznukat veszed?
– Majd meglátjátok – szólt titokzatosan.
Így volt, szóról szóra így volt. És azontúl még jobban törte a fejét a környék, hogy mit csinál majd valamikor Nástya a bocskorokkal. Egyik is mondott valamit, másik is. Hogy egy vén kalugyer megjósolta volna, miszerint egy nap kivesznek az összes állatok a földről s akkor a bőr ára fölszáll, ahány font bocskor, annyi font arany. Mások azt találgatták, hogy fogadalma van Nástyának a gyűjtésre, s mikor sok ezer lesz, elküldi Bécsbe a királynak, csináljon magának egy bocskoros regimentet. Legyen már egyszer igazán takaros katonasága…
Sok mindenfélét fecsegtek. Mert tudjátok, milyen ostobák a kíváncsiak. Évekig rágódtak ezeken az ostoba bocskorokon. Mert évek jöttek, mentek, s még mindig nem derült fel a különös titok, még mindig gyűltek a bocskorok Nástyánál, de már lassabban, gyérebben.
Egyszer aztán annak is vége lett. Nem jött több bocskor.
Nyíltak még a rózsák a kucsulátai ispán kertjében, de már csak a szél hozta el illatjukat…
Igaz, hogy Nástya se volt már a régi, a liliomokat leszedte formás arcáról az idő, a piros cseresznyét az ajkáról szintén az esztendők ették meg. Rosszul fizettek érte; egy kis ezüsttel, amit hajszálak alakjában hagytak a fején.
Nem volt már szép, de még eleven, virgonc. Még pislogott az egykori tűz a szemeiben. Még érdeklődött a világ iránt. Eljárt a mezőre, a kúthoz s megszólította barátságosan a legényeket:
– Mi dolog az, Gyorgye, hogy olyan régen voltál nálam?
– Nem értem rá, Nástya – felelte Gyorgye kelletlenül. – Sok dolgom van.
– Gyere el valamelyik nap; félretettem neked egy szép erős bocskort.
Majd egy másik legényt korholt meg a malomban, ahova őrölni jártak:
– Rossz már a lábbelid, Pável. Bizisten kilátszik a nagyujjad. Nem illik, hogy úgy elhagyod magadat.
A legény kedvetlenül vont vállat.
– Hol vegyem, ha nincs!
– Kurta eszed van, Pável, mert hiszen gondolhattál volna, teszem azt, énrám is. Van elég bocskorom. Hátha még jut abból a te lábadra is.
S lőn, hogy a Nástya bocskoraival megfordult a dolog; amilyen szépen gyűltek egykor, most olyan szépen el kezdtek fogyni…
Az öreg Iliána anyó, aki még mindig élt és ott gyomlálgatott a Nástya udvarára néző kertjében, valahányszor egy-egy legényt látott elmenni a szomszédból újdonatúj bocskorral a hóna alatt, vigyorogva intette elő menyecske unokáját:
– Lám, lám. Nézd csak, nézd! Hm, hm. Okos, előrelátó volt… mindig okos volt ez a Nástya.
