VI. fejezet A diák szomorú esete és Hatvani halála
VI. fejezet
A diák szomorú esete és Hatvani halála
A diák szomorú esete és Hatvani halála
Fruzinka napról napra szerelmesebb lett Hatvaniba, s elidegenedett apródonkint Butykaitól, a csinos szőke diáktól, aki hiába irkálta immár hozzá a sok szerelmes verset.
Butykai csakhamar észrevette a leány változását, de a rettenetes valóság csak akkor tárult ki előtte egészen, midőn meghallotta, hogy Fruzinka, aki igen szépen tudott festeni, lefestette Hatvanit, s oda ajándékozta neki, mire Hatvani uram egy gyémántos gyűrűt küldött neki, amit a leány örökké ujján viselt.
– A professzorba szerelmes – dörmögte Butykai, bosszút lihegve. – Bizonyosan a Mágyikával csavarta el a szívét tőlem. De megkeserüli, fogadom.
Butykai merész, szenvedélyes fickó volt, s ha valamit föltett, azt végre is hajtotta.
Elhatározta, hogy a Mágyikát ellopja a professzortól, s aztán ő maga lesz a hatalmas, ami most Hatvani. Fruzinka is őt fogja szeretni ismét.
Mikor a tanár nem volt otthon, akkor ment el a szállására. Könnyű volt neki bejutni, megmondta Bugyinak, az inasnak, hogy a kalkulus könyvért küldte haza a nagytiszteletű úr. Sokszor megesett ez azelőtt is.
Addig kutatott, keresgélt, míg egyszer csakugyan rátalált a »Mágyiká«-ra és kinyitotta.
A szellemek csörtetve rohantak elő:
– Mit parancsolsz?
– Hozzátok nekem elő rögtön a főbíró Fruzinka nevű leánykáját.
Alighogy kimondta, nyomban ott termett előtte a gyönyörű leánygyermek, de bánatos volt arca, nem mosolygó, a fejét is elfordította a diáktól szemrehányón s ahelyett a Hatvani arcképe felé fordult, melyet ő festett, s melyhez most így esengett, kezeit tördelve:
– Oh kedvesem, jöjj, segíts rajtam.
Nyilván az előérzete súgta, hogy nagy veszedelemben forog.
Butykait elfutotta erre a pulykaméreg; de a szellemek nem engedték még dühöngeni sem, türelmetlenül kérdték újólag:
– És még mit parancsolsz?
– Törjetek és szaggassatok itt össze mindent – rendelé, a gyűlölt arcképre gondolva, melyet Fruzinka nézett. Mit tudta azt a szegény diák, hogy lehetetlenséget kell kívánni.
Egy perc alatt össze volt törve és szaggatva minden, a bútorok a képek – de Fruzinka is, Butykai is.
Mikor a professzor hazajött, a rettenetes pusztulásra mindjárt megértett mindent, és sírva borult a földre.
Azután összeszedte széttépett testükből a dirib-darabokat, külön a Fruzinkáét, külön a Butykaiét, s kinyitotta a Mágyikát.
A szellemek előugrottak:
– Mit parancsolsz urunk?
– Rakjátok össze a testeket úgy, ahogy voltak, s leheljetek beléjök életet.
A szellemek elkezdtek jajveszékelni.
– Nem tehetjük. Az lehetetlen! Amit egyszer összetéptünk, azt mi helyre nem hozhatjuk. Mi csak rontani tudunk, de teremteni nem. Életet csak az Isten adhat!
– Akkor hát takarodjatok a pokolba – ordítá a Hatvani fájdalmasan, s össze-vissza rugdosta őket. – Ne merjetek elém jönni többé!
Üvöltve, nyögve elkotródtak, Hatvani pedig tüzet rakott és elégette a két testet. A Butykai teste hamuvá vált, a Fruzinkáéból egy hófehér galamb szállt ki, egy darabig ott kóválygott a Hatvani feje körül, majd kirepült az összetört ablakon át, föl a magasba…
A nagy tudományú ember e naptól kezdve szomorú lett, s folyton sorvadt. Nem volt az ő bajára patika, még a Mágyika sem.
…Hej, jó lett volna azt a könyvet tűzbe vetni, amikor Fruzinka mondta! Szegény leány, talán előre érezte.
Nem is nyúlt többé könyvéhez Hatvani, elutálta. A következő nyáron súlyos beteg lett, s csakhamar híre ment a városban, hogy halálán van.
Magyariné asszonyom ápolta, mikor haldokolt. Az egész városi tanács ott ült a nagy ember ágya körül.
S ezalatt künn a ház tetején, míg ő itt vívódék a halállal, egy holló és egy fehér galamb verekedett egymással. Egyszer a holló, másszor a galamb kerekedett felül. Az emberek, akik alulról nézték, messziről hallhatták a csőreik kopogását.
Hosszan tartott a viaskodás. Egyszer úgy tetszett, mintha a holló győzne… de nini, a szegény fehér galamb újra erőre kap… hajrá, hajrá, fehér galamb!
Szívszorongva várták a Szent Anna utcabeliek a harc végét. Míg végre – jaj, hála istennek – megölte a galamb a fekete hollót.
Talán az a holló volt az, mely egykor a kollégium ablakán lecsegte el a gonosz titkot és talán az a fehér galamb volt az, mely a Fruzinka hamvaiból támadt?
Ugyanabban a pillanatban, amikor a galamb a hollót megölte ott künn, szűnt meg ott benn a Hatvani vívódása – pilláit csöndesen becsukta s lelke elhagyta porhüvelyét örökre.
…Hogy a »Mágyika« hova lett s hol van most, azt majd megsúgom az olvasóknak alább.
