AZ ÖRÖKÖS VŐLEGÉNY • 1878 (30. kötet)
AZ ÖRÖKÖS VŐLEGÉNY •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
Rajz
Halandó ember arra nem emlékszik, hogy Marosi Zsiga »kománk« vagy fiatalabb, vagy öregebb lett volna valaha.
Mindig ugyanazon egyforma gavallér ember, akinek a ruhája tetőtül talpig ki van kefélve, a csizmája sohasem poros, az inggalléra örökké tiszta, a haja, mely nagy, kerek koponyáját kelletlenül fedi, gondosan elválasztva, szőke, vastag bajsza a hű ápolástól megizmosodva csügg alá ugyanúgy, mint tegnap, s ugyanúgy, mint holnap fog alá csüggni.
Ha van valami változatlan a föld kerekségén, az akkor Marosi Zsiga.
Reggel felkel, elmegy a zálogházba, ahol hivatalnok, egy órakor délután hazajő, fél kettőig kefélkedik, s pont öt perccel fél kettő után már ott ül a »Tatá«-nál az ebédnél, hogy négyig komotizál.
Pont négykor felkel, fizet, egyet nyújtózik és a kávéházba ballag, hol három teljes negyedóráig olvassa az »Egyetértés«-t és szürcsölgeti a feketéjét.
Pont háromnegyed ötre felkel, fizet, egyet nyújtózik és átmegy a menyasszonyához, kivel e napokban lesz az esküvője.
És ez így van, mióta csak halandó ember emlékezik rá.
Évek hosszú sorára lehet visszamenni az emlékezet fonalán és Marosi Zsigát mindig a kijelölt helyen lehet találni a kijelölt órákban; délben a »Tatá«-nál, négy után a kávéházban, öt táján a menyasszonyánál, kivel a napokban fog egybekelni.
Mindene változatlan. Örökké sötét színű ruha van rajta, pörge magyar kalap a fején, lakk topán a lábán, még a menyasszonya sem változik meg soha kinézésre; örökké »tulipán ezüstös«, csakhogy hol szőke, hol barna.
Nehogy a nyájas olvasó zavarba jöhessen a »tulipán ezüstös« szó miatt, szükség megmagyaráznom, hogy házasodó agglegényeknek éppen úgy, mint a tolvajoknak sajátságos külön nyelveztük van, mely sokkal alkalmasabb a női bájak kifejezésére, mint a mi közönséges nyelvünk, mely minden különösebb tájékoztatás nélkül mindössze ennyit mond: »csinos«, »szép« vagy »gyönyörű«.
Biz ebből aztán még mindig nehéz fogalmat alkotni az ismeretlen hölgyről.
Mennyivel tökéletesebb e tekintetben az agglegények nyelvezete, mely nehány szóval majdnem lefotografírozza a hölgyeket, úgyhogy azok mintegy láthatókká válnak.
A legalantasabb osztály a »leányzó«. Ebbe a fokozatba esik ami mindennapi és közönséges, termetben és idomokban. A női szépség kritikusainak papírkosara ez, amelybe minden különös szortírozás nélkül dobják, gyömöszölik be mindazt, aminek nincs előttük semmi becse, s ami a felsőbb fokozatokba be nem válik.
Azután következik a »topáz«, az alacsony, csinos arcú, kerekded termetű hölgyecskék gyűjtőneve, melynek fokozatai a »talmi topáz« és »igazi topáz«.
Ami ezenkívül jő, az már ritkaság. A »kis delfin« és »nagy delfin« sokat igényel; a kis delfin lehet ugyan még alacsony, de a termetnek arányosnak és tökéletesnek kell lennie; a nyak szép legyen, habár rövid is, a haj sűrű, a száj pici és nagyon piros, a kar gömbölyű, a homlok sima, ha alacsony is. Ha aztán még a kéz is parányi, valamint a láb, ha a szemek is nagyok és kifejezők s az arc rendkívül kellemes, akkor a »kis topáz« a »nagy topázok« sorozatába esik.
A szépség non plus ultrája a »tulipán ezüstös«, s kivált (de ez már olyan ritka, hogy talán nincs is a világon) a »tulipán aranyos«. Itt már minden tökélynek egyesülni kell méltó összhangzatban. Hóbortos fejű poéták álma megtestesülve édes valósággá. Magas délceg termet, hattyú nyak, hosszú haj, magas homlok, vagy tisztán fekete, vagy tisztán kék szemek, melyek okvetlenül mandula alakúak legyenek, rendes orr, nemes arcvonások sat.
A budapesti »Korzó« e sajátos nyelvtanának szabályai szerint, ha csak egyetlenegy tökély hiányzik is a sokból, a legbámulatraméltóbb szépség is csak »tulipán ezüstös« marad.
A »tulipán ezüstösök« iránt viseltetett a mi Marosi Zsigánk nagy vonzalommal. A delfineket kevesellte, a tulipán aranyosakra meg nem vágyott. Tökéletesen meg volt állapodva az ízlése.
Még anno 1850-ben április elsején felvett fizetéséből két császári aranyat váltott be, mivelhogy ebben a hónapban okvetlenül meg fog nősülni, s a két arany éppen kifutja a papnak az áldásért.
Azóta már 28 esztendeje mindig ott csörög fekete nadrágja zsebében az a két arany, számtalan váltakozó hatosok és garasok társaságában, melyek egyedül jelzik Zsiga körül az idő folyását.
Hogy maga Marosi Zsiga hány éves, mikor született? azt éppen úgy nem tudja senki, mint azt, hogy mikor fog meghalni. A keresztelőlevél ugyan ott van a zsebében, de ő nem mutatja senkinek. Arcán éppen nem látszik az idők nyoma, egyforma változatlan, örök az, mint egész lénye.
Keveset beszél, de úgy látszik sokat gondolkozik. Mikor háromnegyed ötre felkel a kávéjától, hogy a jövő napokban főkötő alá kerülő menyasszonyához siessen, szórakozottan, lehorgasztott fővel ballag gyakran, a sétálókba ütődve, annak lakása felé, sokszor csodálatos vargabetűket csinálva.
E csodálatos vargabetűk alatt azt értem, hogy például nem egyszer a belvárosból a lipótvárosi utcákon keresztül csapva át a Terézvárosba, annak tömkelegén hatol a Józsefvárosba, hol a menyasszony lakik.
Figyelmes szemlélők beszélik, hogy minden kapu alatt felüti lehorgasztott fejét s egy bánatos pillantást vet némelyikre, minélfogva az »örökös vőlegény«-re sok rossz élcet csináltak már ismerősei.
»Kapu-tanulmányokat fog kiadni; még beválasztják értük az akadémiába. Öreg korára éri az a csúfság« – mondják a kötekedők.
– No, akadémikusnak be is válik – szólnak az élcelők –: jó jel, hogy megbámulja a kapukat.
Zsiga csak a fejét rázza és nem felel semmit az ilyen gyerekes ingerkedésekre; el van foglalva a házasságával; vőlegény-embernek máson legyen a gondja, ne léha tréfákon.
Az örökös vőlegényi titulus már terhére van, szeretne túladni rajta. Restelli, szégyenli már maga is.
De hát ki tehet róla?
Hiszen őt tiszta, önzetlen szándék vezette, szíve szerelemre van alkotva, s egész lénye fogékony a családi örömek iránt. Nem is valami földhözragadt ember, aki fél a családeltartás terheitől. Teljesen rendezett viszonyok között él, azt veheti el, akit a két szeme megszeret.
Vagy talán nem talál még magához méltó szívet?
Oh, dehogynem, kérem alássan! Talál biz ő eleget, mégpedig a tulipán ezüstösök között is. Ember legyen, aki azokat el bírja számolni sokszorozás nélkül.
Ott volt mindjárt ezelőtt körülbelül huszonkét évvel a szép Sümegi Minka, majd a kedves Wimmer Katica, ezt követték sorba Tordai Örzsi, Magócsy Irma… azazhogy az ördög bírná őket így elszámlálni, ha már nem betűrendben kezdtem.
Csupán egyetlenegyszer kapott kosarat a kényes Marczali Vilmától, ki kevesellte is, meg talán nem is találta elég érdekesnek Marosi Zsigát.
No, de ezért is revánsot adott a sors az örökös vőlegénynek. Marczali Vilma férjhez ment egy előkelő dohánygyári hivatalnokhoz, Smrcsek Józsefhez. Most egy nagyon szép hajadon lánya van, a majd csakhogy nem »tulipán aranyos« Ilonka, akivel Zsiga ez idő szerint jár jegyben. A jövő héten kell lenni az esküvőjöknek.
Hogy mik voltak azon indokok és körülmények, melyek megakadályozták, hogy e rengeteg számú menyasszonyból egyik sem lett Zsiga felesége, hanem ki elhalt, ki férjhez ment máshoz, ki megbolondult a hosszú várakozásban, éppen ez azon kérdés, amint hasztalanul töri fejét a világ.
Ezt csak maga Marosi Zsiga tudná elmondani.
És e tekintetben nem is zárkózik el a kérdezősködések elől bizonyos időpontokban.
Ezek a bizonyos időpontok pedig azok, midőn vacsoránál a »negyedik félmesszelyig« ér. Ez a Rubikon. Zsiga hallgatag természete ilyenkor fölenged, s bőbeszédűségbe megy át.
És ezek az időpontok mindennap bekövetkeznek éjféltájban, midőn menyasszonyától ismét a »Tatá«-nak nevezett vendéglőbe ér.
Olyan ember is mindennap akad, aki megkérdje:
– Ugyan, mondd meg hát, Zsiga, miért is maradtál örökös vőlegény?
Zsiga egy félmesszelyt hajt fel ilyenkor, vagy néha kettőt is, ha még annyi hiányzik a négyhez…
– Hja, pajtás, oka van annak. Az igaz, hogy csekélység, de mégis ok… mert, barátom (s itt Zsiga megint iszik), azt mondja egy francia író, hogy a csekélységek teszik a delnőt… Vagy igaz, hohó! Nekünk magyaroknak is van erre egy jó közmondásunk: kis vizekből lesz a tenger… Micsoda? Tenger? Ugyan, kérlek szépen, miről is akartam nektek beszélni? Aha! vagy úgy… arról, hogy miért nem házasodtam meg még?…
Egy új félmesszellyel gyarapítja ismét ékesszólását.
– Hogy miért nem házasodtam? Hüm, azért, hogy meg fogok házasodni. Olyan bizonyos, hogy a jövő héten lesz a napja, mint hogy itt ülök. Ti az okot kutatjátok, barátim, hogy miért halogattam annyi ideig? Elmondom nektek őszintén, de ne nevessetek ki! Tehát az ok kell. Az ok, igen az ok…
… Az ok az okozatnak a szülőanyja. Tessék felütni a magánjogot, benne van, szórul szóra így van, azazhogy mégis másképpen van; az ok az oknak, okozója az okozottnak. Ez a dolognak a jogi része. Szeretem a definíciókat, mert visszavarázsolnak jogász éveimbe. Hohó! milyen idők ezek, fiók! Ki emlékszik közületek zugligeti kalandunkra? Az osztán esemény! Meg kell hallgatnotok egyszeribe… Teringettét, gyerekek… milyen »hecc« volt az akkor – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszóval valahányszor Zsiga valamiről beszél, sohasem arról beszél, – hanem összehord prücsköt-bogarat, s addig erősítgeti magát a félmesszelyekkel, míg egészen elgyengül tőlük, feje és karja lankadtan esnek alá, s az örökös vőlegénység titka csendes hortyogásba fullad már évtizedek óta minden áldott este…
Barátjai közül kettő hazacipeli, hogy egy erős alvás után ismét folytassa leírt foglalatosságait s más lében föleresztve mondja el másnap megint a vacsoránál, hogy miért maradt agglegény, s ismét más két barátja kísérje haza a szállására.
Teljes lehetetlenség tehát, hogy a világ valaha megtudhassa, miért örökös vőlegény Marosi Zsiga.
Mindössze egyetlen érvet hallottam öreg gazdaasszonyától, ki széltében beszéli már évek óta.
– Házasodik a tens uram; az esküvő e napokban lesz; még csak azon múlik, hogy egy háromszobás alkalmas lakást találjon. De hát hogy a toportyán egyen meg minden nagyvárosi házat, mindenütt hiányzik valami: hol az emelet magas, hol vízvezeték nincs, hol a bejárás alacsony, másutt a padló rossz vagy a kályház füstölnek. No, de majd csak ráakad a tens úr az igazira holnap, vagy legfeljebb holnapután.
