AZ ÜGYVÉDJELÖLT • 1876 (28. kötet)
AZ ÜGYVÉDJELÖLT •
1876
(28. kötet)
1876
(28. kötet)
(Rajz)
A »köz- és váltóügyvédi« cím még nincs a látogatójegyén, de odaálmodja mindennap, minden éjjel; az ábrándok sebes gőzmozdonya odaszállítja a tágas, elegáns irodába, türelmetlenül várakozó kliensek serege, csínnal vezetett ügyvédi könyvek közé, melyekből kövéren mosolyog a »Követel« rovat.
Még a zsidó is képzeletében csak a »lesz«-re épít. A »van« csak ideiglenes állapot, olyan, mint az összeállítandó ruhadarabon a férc. A jövő selyemszálai fogják pótolni a kirívó cérnaszálakat. A nagy szabó, az élet, kihúzgálja azokat, még nyomuk sem marad a sima posztó-talajon.
De azért a prókátorjelölt amúgy fércesen is nagy ember. Az egyetem elméleti zsírja összevegyül a praxis korpájával, s a két ellentétes anyag rötyögve forr, fő fejében, csodálatos explóziókat szülve világra szóló jogi disputák alkalmával a »Karl«-nál vagy a »Richárd«-nál, ha éppen nem a »Kis Pipá«-ban. Nincs az a dolog a világon, mihez a prókátorjelölt nem ért, mégpedig »tökéletesen«. Nem ismertem még eleven embert, ki az ügyvédjelöltnek ellen mert volna mondani, ha csak úgy nem, hogy ő maga is ügyvédjelölt volt.
És ez aztán gigászi csata.
Az argumentumok röpködnek, csattognak, mint a Nibelungok fegyverei. – Demosthénesi tűz, herkulesi kitartás, akhillesi harag jellemzi a tudományos birkózást, mely minden »fázison« keresztül vezettetvén, nem csoda, hogy a világon mindenféle belevegyíttetik.
Ha arról van szó, hogy miért ütött ki a krími hadjárat, az elevenebb eszű vitázó – állításának erősítésére – még azt a körülményt is felhozza: hogy már ő csak jobban tudhatja, mert az ő apja vicispán volt akkoriban.
Végül is az tévedett, kinek apja csak levéltárnok volt a krími hadjárat idején; de azért legyőzöttnek nem vallja magát, mert egy ügyvédjelöltet legyőzni nem lehet, csak »kikorrigálni«.
Még ha rosszul mond is valamit, azt is valamiért teszi, mert egy ügyvédjelölt semmit sem tehet hiába. Minden szavának, tettének helyes oka van, csakhogy ki nem találják a filiszterek, mert ész kell ám ahhoz.
Különben az ügyvédbojtár napjai meglehetősen unalmasak. Az irodában sok a dolog, a principális nagyon fösvény ember, csak nagyritkán csordul egy kis »akcidencia«. A sok egyforma keresetszerkesztés, a hosszú periratok keserves másolása, és a tömérdek futkosás teljesen kimeríti benne a szuszt. Egyik napja olyan, mint a másik, legföljebb az önt egyhangú foglalkozásába némi változást, ha valami monstre vagy éppen válópör betűit illesztgeti össze.
Rang szerint akképp sorakoznak Themis káplánjai, amint vagy legfeljebb tyúkkeresetek fogalmazásával kínlódva csak másolnak, vagy pedig önállón tárgyalnak, sőt éppen rendes perekben is síkraszállnak az öreg kitanult rókák furfangja ellen.
De ha unalmas az ügyvédbojtár napja, annál édesebb az estéje, melyet rendesen cimborái közt tölt vidám poharazás és okos eszmecsere között, s amit egész nap megutált, mint kötelességet: a sok száraz aktát, tárgyastól, mindenestől, most már mulatságból viszi rájok a beszédet.
Mennyire jobban ízlik így az ügyvédmesterség ezer csínja-bínja, melyről egy-egy homályosító hályog mindennap lehámlik, mint a vas rozsdája a sok fogdosásban.
Egy-egy kúriai döntvény, híres bűneset a Pitavalból, a királyi tábla némely különös ítélete, a perrendtartás valamelyik rossz paragrafusa s több ilyenek forognak szőnyegen, miknek bírálatát – hitök szerint – áhítattal hallgatja a szomszéd asztaloknál ülő profanum vulgus.
Hanem a profanum vulgus közt ül egy szép kis barna leány is (van az itt minden bokorban), kit a papa ma közhelyre hozott vacsorálni.
Fából faragva kellene lenni az ügyvédjelöltnek, ha a szép kisasszony szeméből feléje lövellő Ámor nyila nem »szignálná« az ő szívét is ilyenkor. Pedig Laci dehogy van fából, dehogy… Sőt ellenkezőleg. Annyiszor kacsint oda vitafolytonosság hiányának esetén (a principálisa stílusán mondva), hogy a szép leány mellett »sub clausula« észreveszi még a papát is. Az ördögbe is, hiszen ismerőse! A gazdag öreg Pakfon Péter, régi kliensük. Köszönti. A papa visszaköszön és odahívja, s ezzel »folyamatba tétetik« az ismeretség.
És ez jól van így. Azért hogy még nem ügyvéd, nincs irodája, miért legyen kizárva az élet komoly örömeiből? Aztán már nincs is valami nagyon messze a cenzúra. Illik utánanézni valami reálisabb »fundusnak«, melyre fölépítse a valóságban, amiről álmában gondolkozott. Egy kis szép feleség nem árt meg az élet »felzetéül«.
Csakhamar fölveszi elméjében a »tényálladékot«. A papa áll vagy negyvenezer forintig, a leány egyetlen és szép: nem lesz rossz »fogás«. Megszerkeszti tehát a »keresetet«, mely éppen ellenkezője annak, amit a principális tanított, hízelgő, udvarias s önmagát kéri benne »elmarasztaltatni« a bájos »alperes« által.
Ha aztán kedvező a »válasz«, nyomban következik a »viszonválasz«, s ha a papa be nem vágja az utat valami átkozott »ellenirattal«, nyomban következnék az esküvő napját s több egyebet kitűző »végirat« is, ha még nem volna hátra az – ügyvédi vizsga, ez a boldogságzavaró, kísértő rém.
A szegény ügyvédjelölt most tanul először félni. Amint a végzetteljes nap közeledik, egyre jobban kezdi beismerni, hogy mégsem tud egészen mindent. Kínos, borongó sejtelmek uralkodnak kedélyállapotán. Éjjel álmában megnépesítik szobáját a római szenátorok kísértő alakjai, kik borzasztó hosszú ceruzákkal a pandektákat írják villámsebesen a márvány kőlapokra. Neki mind után kell azt olvasni, de nem győzi. Kínos veríték gyöngyödzik homlokán, s lázas reszketegség fut tagjain végig. Kevés híja, hogy bele nem őrül. De íme a tógás tudósok során át suhogó selyemlepelben egy gyönyörű nő lép be (nini a Pakfonék Sárikája) és rózsás ujjacskáival egy kőtáblára mutat biztató mosollyal, mintha mondaná a gyötrő álmok rabjának: »ezt fogják tőled kérdezni a vizsgálaton«.
Milyen kár, hogy hősünk fölébred, s ami kínozta álmában, kínozza ébren is. A rém ott van mindenütt és közeledik sebesen. Mennyire óhajtotta, várta, s most megjelent, elsápad tőle.
A vizsgálat előtti estén még egyszer összejő a pajtásokkal, de ilyenkor nincs kedv, nincs disputa; szórakozott, komoly, nem iszik.
Ha interpellálják eziránt, megrezzenve néz fel a szólóra s elfojtott hangon mondja: »holnap!«
Oh, holnap! Mi lesz holnap?
Korán hazamegy, még egyszer utójára előszedi a kopott tankönyveket. Kinyitja, hogy olvasson és tanulgasson belőlök.
De hol? Mit? Szíve összeszorul és hangosan ver. Ha mondanák, hogy igya ki reggelig a Dunát, vajon kiihatná-e? Fejét csüggedten lehajtja: »lehetetlen, lehetetlen!«
Becsapja a könyveket s nyitott szemmel, némán mereng a semmibe. Ki tudja miről gondolkozik? Talán semmiről. Így találja a reggel is.
Virradatkor kél, felölti legszebb ruháját, mint Zrínyi Miklós, mikor a halálba ment. Azalatt előszállingóznak a jó pajtások, hogy gyönyörködjenek a »drukk«-ban, mit az áldozat kiáll.
Vegyest bátorító és ijesztgető megjegyzésekkel, jóslatokkal kísérik a kijelölt órában az »egyetemre«, s mindaddig el nem hagyják, míg el nem nyeli a vizsgázó terem ajtaja. Némelyik oda is utána megy a hallgatóság közé, s mindenféle grimászokkal turbálja. Mások ellenben ott künt a folyosón várják szorongva az eredményt, ezer kérdéssel ostromolva egy-egy kijövőt: »Miből felelnek most? Trémázik-e nagyon a Laci? Szigorún megy-e a világ odabenn?«
Végre aztán üt a döntő perc. A pedellus kijő, a vizsgálatnak vége. Mind az ajtóhoz tódul, s az a legszerencsésebb, ki legelébb pillanthatja meg Lacit s olvashat arcáról.
Laci mosolyogva lép ki.
– Kalaposinas-e? – kérdik fojtott hangon.
– Persze, hogy kalaposinas! – rikolt fel a vizsgázott örvendetesen s mint az eszeveszett rohan le a lépcsőn. A pajtások nem győzik utolérni. »Hogy volt? Mint volt?« ezer a kérdés, mit hozzá intéznek.
– Hüm! El voltam ám én készülve tökéletesen.
– Nagyon megnyaggattak?
– Meghiszem azt, öcsém. De erről majd később. Most az a fődolog, van-e pénzetek, fiúk? Adjon valamelyiktek kölcsön. Úgyis telegrafírozok az »öreg«-nek rögtön, tudom, szívesen küld; holnap visszaadom.
Az emelkedett hitel folytán minden zseb előkerestetik, s – csodák csodája! – összetákolódik a szükséges összeg.
Lacinak legelső dolga, bemegy egy papírkereskedésbe s száz vizitkártyát nyomat, mint »köz- és váltóügyvéd«.
Talán éppen erre kellett neki a kölcsön.
Az ügyvédbojtárt ne keressétek többé benne: az csak közönséges »audiát« már az ő szemében.
Pakfon Péter is szívesen látja.
