BIHARI NAGY ISTVÁNNAK AZ Ő GONOSZ PRAKTIKÁJA • 1884 (35. kötet)
BIHARI NAGY ISTVÁNNAK AZ Ő GONOSZ PRAKTIKÁJA •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
A tekintetes úr főszolgabíró volt a megyében. Nem szerette senki, de akkor még nem volt feltalálva az a metódus, hogy akit nem szeretnek, hogy megszabadulhassanak tőle, elküldik képviselőnek.
Nem szerették a megyeiek, de mindig megválasztották, mégpedig egyszerűen azért, mert minden emberben benne van a démoni hajlam; mindenki azért adta rá a szavazatát, hogy többi embertársait mérgesítse.
Így lett meg három évről új három évre, s azután is folytonos átkozódások közt: hogy veszett volna a pokolban, hogy már a vármegye is kezd megkompolyodni, hogy csúfot ejt magán, ha ezt a nyúzót, ezt a tirannust nem átallja megválasztani.
A panaszok is nőttön-nőttek Bihari Nagy István uram ellen.
Nincs annak az embernek annyi lelke sem, mint a körmöm feketéje. A minap is egy szegény zeheri ember, aki az igazsága után járt, egy kis szopós borjút hozván a vállán, tartott a Bihari Nagy István háza felé, mikor szembe nyitja rá az utcaajtót a kaszinóba ballagó tekintetes.
– Mit akar, kend? Kit keres, kend?
– A tekintetes urat keresném. Tetszik tudni, abban a Máthé János-féle ügyben.
– Tudom, tudom. Hát az az apró marha kit keres? – förmedt rá Nagy István zordonan.
– Azt a tekintetes úrnak hoztam, mert aszongya az anyjuk… vigye be kend a tekintetes úrnak, hátha meglágyítja szívét ennek az ártatlan borjúnak a bőgése.
A főszolgabíró egy futó pillantást vetett a borjúra, mely szelíden nézte vissza a nagy kék szemeivel, s haragosan teremtettézte össze a parasztot:
– Hát én szoptassam azt a borjút, mi? Hát van magának esze, mi? Hát nem tudta kend elhozni az anyját is, mi?
A szegény paraszt persze hogy behozta másnap az anyját is, és a Máthé János-féle ügy gyors és igazságos elintézést nyert. Ilyen história nem egy, száz keringett Nagy Istvánról, ami egészen ellene zúdította a közvéleményt.
Mert volt közvélemény már apáink idejében is, csak körme nem volt neki.
Ahol ellene tehetett a polgárság valamit, azt semmi esetre se mulasztotta el. Különösen a szigetváriak voltak dühösek a félelmetes hatalomra, s egylet alakult, ahol arra kötelezték magukat, a tagok, hogy nem köszönnek neki az utcán.
Az ablakait behajigálták éjjel, a leányának nem volt táncosa, ha a bálba ment, a veteményeit elgázolták, s a háziállatjain töltötték a bosszújukat az emberek.
De ő ebből a nagy népszerűtlenségből is tőkét tudott csinálni. Ilyen fából való ember volt Bihari Nagy István.
Én még ösmertem gyermekkoromban a tekintetes urat, s amiért a legjobban megcsodáltam, az a tulajdonsága volt, hogy a szürké kabátján harminchat zsebe vala, az egyikben fésű volt, bicska a másikban, a harmadikban kis kefe, tapló a negyedikben, kova az ötödikben, a hatodikban cukor, amivel a kis gyermekeket kínálta meg, ha úri házhoz ment, a hetedikben acél, a nyolcadikban fogpiszkáló, a kilencedikben »medvecukor« a saját köhögése ellen, a tizedikben fülvájó, a tizenegyedikben kis tintatartó, a tizenkettedikben toll tokban, a tizenharmadikban (Isten bajt ne adjon) pápaszem, a tizennegyedikben Hoffmann-csöppek a kólika ellen, tizenötödikben kis tükörke, a tizenhatodikban ezüst hagyma-óra, a következő zsebben szekrényeinek kulcsai valának, a huszonegyedikben bajuszpedrő, a huszonkettedikben dugóhúzó (mivelhogy a saraglyában palackokat is hordott), a huszonharmadikban a szivarszopóka, a huszonnegyedikben a tubákos szelencéje, egy iskátulya étvágypor a huszonötödikben.
De a legcsodálatosabb ebben az volt, hogyha valamit keresett, hát mindig legutoljára találta meg azt a tárgyat, amit keresett, rendesen mind a harminchat zseb felkutatása után. Mert nagyon szórakozott ember volt, s csakis akkor gyűjtötte össze az eszét egy rakásba, amikor éppen kellett.
Lőn ugyanis, hogy a szigetváriak haragudtak a katonaságra is, mely ott feküdt a városban.
Mert bizony, valljuk meg, kevés vígasztaló van abból a szelíd, békés polgárokra, ha valahol katonaság fekszik.
Az végre is nagyon sovány kárpótlás, amit mondani szoktak: hogy a következő generáció majd sokkal szebb lesz.
Addig-addig áskálódtak hát a katonák ellen, míg sikerült kieszközölni a kormánytól, hogy a huszárság áthelyeztetett a szomszédos apró falvakba, melyek Szigetvárat sűrűn környezik.
Hanem ott aztán a katonák unták magukat, s most már ők peticionáltak, sürögtek-forogtak a kormánynál, hogy tegye őket vissza Szigetvárra.
Az intéző körök azonban azt felelték, hogy az csak úgy lenne lehetséges, ha a város és a megye is akarná.
No, ezt meg éppen nem lehetett remélni. Annyira már mégse bolond sem a megye, sem a város.
Gondol erre egyet Bihari Nagy István, aki szerette volna, ha bejönnek a katonatisztek, akiktől sok pénzt harácsolt el a ferbliben, s azt mondja:
– Csak adják be az urak a folyamodványukat a megyéhez.
– Kár arra a tinta és a papiros.
– No, csak adják be. Garantírozom én a többit.
Azok ránéztek, helyén van-e az esze; de azért mégis csak megfogadták a tanácsát.
A következő megyegyűlésen előkerült a népszerűtlen tárgy.
Felállott Bihari Nagy István, és egy hatalmas dikciót vágott ki, hogy semmi esetre se szabad visszaengedni a katonatiszteket.
Hévvel, lelkesedéssel beszélt ellenük, az atyafiak azonban zúgással fogadták a szavait.
– De bizony, csak azért is bejönnek a huszárok. Csak azért is!
Megszavazták egyhangúlag.
S valóságos diadalünnep volt rá néhány hétre, mikor a négy eszkadron végigrobogott az utcákon új lakóhelyére. A nők virágokat szórtak az ablakokból, a férfiak is elragadtatva éljeneztek. A gonosz praktikájú Bihari Nagy István uram pedig gúnyosan nevetett.
