Tizenhatodik nap
Tizenhatodik nap
Ami marad, nem múlik.
A derékfűző újra előkerül a szekrényből. A kísérlet most már egészen sikerül.
Nem adom száz forintért, hogy már nem szorít!
Elmegy a sétányra. Éppen a nyitányt játsszák. Gyönyörű a zene, de még gyönyörűbb a menyecske.
Nézik is sóvár szemmel minden oldalról.
Cserváryné a legyezőt villogtatja. Az alól kacérkodik két hamis szeme.
Az »ismeretlen« fiatalember le nem veszi róla tekintetét, mely epedő és ábrándos.
Szegény fiatalember! gondolja az asszonyság sajnálkozva.
Pedig most éppen nem lehet sajnálni, mert most a legboldogabb.
Az történt, amire már régen várt: egy barátja éppen e percben halad el Cserváryné mellett és köszön neki.
No, isz éppen ez kellett neki. Hirtelen utána fut.
Megállj csak, pajtás! Ösmered azt a hölgyet?
Hogyne ösmerném. Még lánykorából.
Gyere hát, mutass be, de azonnal.
Szívesen. Gyere!
(Odaérnek.)
Asszonyom, van szerencsém bemutatni Fenyéry Miklós barátomat.
Örülök, uram! mond őnagysága nyájas mosollyal.
