CSODA A TÖRVÉNYSZÉKNÉL • 1893 (41. kötet)
CSODA A TÖRVÉNYSZÉKNÉL •
1893
(41. kötet)
1893
(41. kötet)
Mióta Munkácsy Mihály megvan, azóta minden városban támadnak kisebb-nagyobb csodagyerekek, akiknek a polgári jósok nagy jövőt ígérnek, akik első intrádára lefestik a polgármester feleségét, azután a főkapitány kisasszonykáit, a szenátorok dicsérik, fejet csóválnak, hogy ezt a boglyos Gyuri gyerek festette volna, no ugyan ki hitte volna; az igaz, hogy már pendeles gyerek korában mind telepingálta a Búza utcában a házak falait alakokkal, de ez mégis sok, nagyon sok… ebből a fiúból Rafael lesz, ha képezi magát!
Rendesen akad mecénás is, de nem mindég. Ilyen zsenigyerek ellenben mindig akad. Szívesen ajánlom fel a fogadást, járjuk sorba Magyarország városait, s kérdezzük meg a »Biká«-nál, vagy a »Szarvas«-nál a vendéglőstől, ha van-e itt valami festő-lángész, hát egy csöppet sem jön zavarba, mindjárt megnevez egyet. Nos, fogad-e rá valaki?
A mi városunkban is volt egy írnok, a polgármester előszobájában körmölt; Kalanda Imrének hítták.
Egyszer egy délután kimaradt a hivatalából a polgármester. Hogy hol, miért maradt el? Keresd az asszonyt! (Neki magának csúnya felesége volt.) Kérdezi az írnoktól, Kalandától, estefelé mohón benyitva:
– Nem keresett azalatt valaki? – Epekedő kíváncsiság csillogott a szemeiben. (Keress egy második asszonyt!)
– De igen, többen keresték – felelte Kalanda.
– Kik?
– Bizony nem tudom.
– Ejnye, meg kellett volna kérdezni.
– Egypár úr és egy asszony.
– Hogy néztek ki? – kérdé a polgármester türelmetlenül.
Mire a Kalanda gyerek átnyújtott neki egy félív papirost.
– Így.
A papiroson ott álltak élethűen egypár könnyed vonással odavetve mindazok az alakok, akik a polgármester után kérdezősködtek. A tekintetes úr legott felösmerte valamennyit. Ez itt a pesti búzakereskedő, az a gróf Klebiczky fővadásza, ejnye de kitűnő, ehol ni a regále-bérlő Temesvárról. Ohó, hát ő is itt volt? Az »ő« a negyedik kép egy csinos fiatal asszonyka, mélyen a szemére húzott, cseresznyegallyal díszített kalapban. Ejnye, gaz írnokja, mosolygott a polgármester, nézegetve a kalapot. Hiszen ezt a kalapot én vettem.
Ezzel a históriával meg volt csinálva a Kalanda sorsa. Híre ment a városban, még a polgármesterné füleibe is eljutott. (Volt is emiatt otthon nemulass.) No, ez a fiú egy nagy talentum! S azon felül veszedelmes is, gondolta a polgármester, ha mindenkit lepingál, aki a szobába jön. Szép album lenne abból.
Ezt az embert kár a betűk közé lehúzni! El kellene küldeni Münchenbe! A városnak úgy sincs még nagy fia. Még ha akarnánk, se tudnánk szobrot emelni senkinek. Pedig a nemes város méltósága ide s tova megkívánná. Szegeden Dugonics van, Kecskeméten Katona, miért ne lehetne itt idővel a Kalanda?
Ilyen beszélgetések nem mindig vesznek kárba. Mert ha minden városban akad egy vad zseni, az is bizonyos, hogy minden városban akad egy olyan valaki, aki királyi tanácsos akar lenni. Erre is ajánlok fogadást.
Ez a valaki rendesen beáll vezérlő szellemnek, nemes erényekben kezd tündökölni, tesz, mozog, istápol, adakozik és buzdítja a többieket. Mert tessék elhinni, ezen elemek között okozati összefüggés van. Ha nem volnának királyi tanácsosságra vágyó egyéniségek, nem volnának tehetséges piktorpalánták sem. Ha az egyik van, másik is van.
Nálunk is volt, Fodor Kálmán úr. S ez nyomban hazafias kötelességének tartotta a Kalanda ügyét felkarolni olyan sikerrel, hogy két hét alatt hétszáz frt-ot gyűjtött össze a kaszinóban és a polgári körökben, amely összeggel elküldték Kalandát Münchenbe, hogy magát kiképezze.
Mikor elindult, a város honoráciorai kikísérték az indóházba, megáldották, elbocsátották.
– Szegény Kalanda! Talán nem is látjuk soha többé, csak tán az unokáink szemlélhetik majd mint szobrot a Széna-piacon.
Hanem bíz az egy év múlva visszajött, kopottan, kiéhezve, egy garas nélkül. A hétszáz forint elfogyott, no de semmi, most már ki van képezve.
Biztatták is váltig a protektorok (de kenyeret persze nem adtak neki).
– Hát jól van, itthon vagy, most már mutasd meg, mit tanultál.
A szegény Kalanda csak a fejével bólingatott, hogy: »Majd megmutatom.«
Addig-addig bizgatták, üsztökélték, hogy látni akarják, mit tanult, számoljon be a tudományával, míg egyszer bezárkózott és megfestett egy ötven forintos bankót, pompásan, élethűen a búzakévés és a cirkalmozó leánykával a két oldalon, a két üldögélő fiúcskával alul, a király arcával a középen. Olyan ötvenes volt az, mint a patyolat. Csak úgy ropogott, nevetett, mosolygott az emberre, mint azok a többiek, amiket a király csináltat.
Hanem az egyik boltban, ahol Kalanda fel akarta váltani, mégis felösmerték, valamelyik ponton el volt hibázva valami (kutya szeme volt annak a kereskedőnek), az ötvenest tehát fel nem váltotta, hanem elküldte a rendőrséghez. A főkapitány kihallgatta Kalandát, aki azt vallotta, hogy kapta valahol, de hogy hol, azt nem tudta megmondani, pedig nem is igen volt még több ötvenese ennél az egynél egész életében, és mégse tudott róla beszámolni, hogy hol kapta, mert vannak olyan pillanatok, mikor az emberi memória csodálatos módon megcsappan.
A rendőrség fölvette a jegyzőkönyvbe a kereskedő és a Kalanda vallomását, bemelléklé az aktához a corpus delictit, az ötven forintos bankjegyet és felküldte a törvényszékhez.
A városba, sőt az egész környékbe kiszivárgott persze a hír, s egyben a csúfolódás is, mely kellemetlenül érinté a város matadorjait.
– Hát ugyan kitaníttatták kegyelmetek a piktort! Hanem biz az jobban is festhette volna azt az ötvenest. Egy ötvenes, ami hétszáz forintjukba került. Ezért bizony kár volt Münchenbe menni!
Már-már ott állott a városka, hogy a köznevetség nyitott szájába pottyan, – aki külön, saját bankócsinálót taníttat ki Münchenben –, a bankócsinálóra már a törvény is rátette a kezét, most már vége van: mikor jött egy, a törvénynél is nagyobb hatalom, a véletlen. Ez egy kis pajkos ballerina, aki sajátságos piruetteket csinál és cipője hegyével löki fel a legvaskosabb, a legmasszívabb dolgokat.
A bűnügyi akta október 31-én került a törvényszéki iktatóba, s ez volt ráírva aláhúzással a külső lapra: »Ötven forint melléklettel.«
A telekkönyvi iktató, Morvai János (az a kis púpos ember) odacsapta a többi beiktatandó akta közé, s amikor odacsapta, megcsillámlottak előtte az aláhúzott szavak.
– Hm – mondá magában Morvai János –, ötven forint van benne – majd odanézett a felgyűlt akta-garmadára – ezeket be sem bírom ma mind iktatni. Persze, hogy nem bírom –, s lassan, kimérten rajzolgatta az előtte levő ügycsomó ismérveit a bachanális nagy könyvbe.
Azok a kis, kedves arcú gyerekek, akik ott üldögélnek az ötvenesen, egyszerre csak előmásztak sötét rejtekükből és elkezdtek a sok papiroson keresztül, mint valami hidakon át feléje futni s vele incselkedni.
– Hallod-e, Morvai János! Miért ne csinálhatnál te magadnak egy jó estét? Ma 31-ike van, s egy lyukas garas sincs a zsebedben, de holnap már elseje lesz, megkapod reggel a fizetésedet. Reggel már annyi pénzed lesz, mint a rög. Igen ám reggel, de hol van még a reggel? Minden órádnak leszakaszd virágját, Jankó! De nagy szamár is volnál, ha ma száraz-kenyér vacsorával feküdnél le, mikor az a most érkezett akta, az ötven forintossal úgyis csak reggel lesz a sorrend szerint beiktatva. Hiszen majd bepótolhatod holnap.
»Hess, apró kis ördögök!«
De a lánykák is előugrottak a nagy bankó két széléről és éppen olyan csábítóan kezdtek mosolyogni rá, mint a Bugyi Erzsi, a kasszírnő az »Arany mécses«-ből, vagy mint a Majka Panni. Még ott nyomban táncra is kerekedtek előtte, az a baloldali ledobta a válláról a búzakévét, s kacéran évelődve dugta be a két tenyere két nagy-ujját a füleibe, hogy a Jankónak szamárfüleket mutogasson, míg az a szép kékes teste ritmikusan ringott a csípőin:
»Ekkora szamár vagy, Jankó!«
De már ekkora szamár mégsem akart lenni a Jankó, s mikor elütötte a hivatalos idő utolsó negyedét is a toronyóra, bezárta a még beiktatandó aktákat a fiókjába, de az ötven forintos bankót kihúzta a legalsó ügycsomóból és egyenesen a piac felé ment, ahol a »Biká«-ban már szólt akkor a muzsika.
»Hiszen holnap fizetést kapunk. Igen, fizetést kapunk. Elvettem a pénzt, hogy a fiókból ki ne lopják, ha feltörnék. Mert mi lehetetlenség van abban, miért ne törhetnék fel? Holnap visszateszem. Ezt, vagy mást. Ha ez se mindegy, akkor semmi se mindegy.«
S ezzel benyitott a »Biká«-ba, leült egy hófehér terítékű asztalhoz és mosolygott.
Azon mosolygott, hogy az elsejét közelebb húzta egy nappal.
Hiszen az egészben csakis erről van szó.
– Hej, pincér, hozzon valami jobbfajta bort!
*
A Kalanda-ügyben a végtárgyalásra sokan gyűltek össze; tanúk, vádlott, s kíváncsi nép, az egykori mecénásokból is nehányan.
Az elnök kikérdezte a vádlott életkorát, vallását, volt-e már büntetve, stb. Azután így szólt:
– Ön bankóhamisítással van vádolva.
A szegény Kalanda gyerek bűnbánóan horgasztotta le a fejét.
– Feleljen. Ösmerje be. Hiába is tagadná. A corpus delicti itt van! Ön rajzolta ezen…
Sietve tolta le az iratról a spárga-hurkot, hogy a hamis ötvenest elővegye, de mekkora nagy lett az elnök és az egész törvényszék álmélkodása, mikor az ötvenes helyett öt darab tízforintos banknóta hullott ki az ügycsomóból.
– Mirákulum! – kiáltá a védőügyvéd.
A bírák összenéztek. Még ilyen eset sohase történt.
Kalandát természetesen fölmentették s a mecénások mosolyogva mondogatták:
– Mégse volt hasztalan fáradság. Mégiscsak tud a lurkó festeni.
