EGY BÚS REGE • 1879 (30. kötet)

Teljes szövegű keresés

EGY BÚS REGE •
1879
(30. kötet)
Alkonyi pírban úszik az ég alja, könnyű bárányfelhők, mint az elszélyedt nyáj tévelyegnek rajta, míg a barna ég alá nem ereszkedik a csillagos boltozatról.
A tiszai halászok könnyű ladikja tovasiklik a vizen, a végtelen rónán itt-ott föllobog a pásztortűz, s megszólal néha a nyáj kolompja; a ménesből messzehallik a csengettyűszó, vagy a ficánkodó csikó nyerítése, míg a körben heverésző csikósok fölött lomha szárnnyal suhan el a bagoly, és nyöszörögve csapong a denevér.
S amint lassan, lábujjhegyen közeledik a hűvös éjfél, halk zene mellett a füzesben megkezdődik ragyogó holdfény mellett a villi-tánc: apró vízitündérek, kik nappal ott rejtőznek sás között és nádasokban, most örömmel veszik körül királynőjüket, ki mosolyogva tekint alá népére a gyeppadról, melyen liliomtagjait pihenteti.
Egyszerre hófehér paripán, gyorsan mint a szellő, ott terem a tündér kedvese: a Délibáb, a rónák királya, ki pajzánul annyiszor megcsalja a vándort. Lováról leugorva, odatérdel a tündér nyughelyéhez s megcsókolja árvaleányhajszálnál is puhább fürteit.
Hol jártál? szólt a vízitündér, édesen, szerelmesen, mint ahogy epedő leányok szokták kérdezni kedveseiktől.
Itt is, ott is felelt a Délibáb ; szomjas vándornak voltam düledező csárda, eltikkadt utasnak hűvös erdő, siető kereskedőnek lesve várt falu. Végigröpültem a Hortobágyot. Szerelmes betyár lovának nyakáról leloptam a selyemkendőt, amit a szeretője odaakasztott; üveges tótnak nekiugrasztottam a kutyákat
Elég elég! Mondd el inkább, mit láttál mindenfelé.
Aranykalásszal mosolygó rónát, kövér legelőket, víg ének közt dolgozó népet, nádas közt gondtalan vadászt, gazdag gulyákat, tüzes méneseket, boldogságot, megelégedést mindenfelé és vályogvető cigányokat.
A Tisza tündére gyönyörrel hallgatta az Alföld boldogságát, hanem aztán felhő ült homlokára, s azt kérdé kedvesétől:
Tudod-e mióta van ez így?
Minek ez a kérdés? Volt-e valaha panasza a Tisza-vidéknek? Ezer év óta lakik két partján a büszke magyar nép, munkálva hangyaszorgalommal s áldással tetézve általad, kit őrangyalnak küldött ide a magyarok istene.
S tudod-e, hogy mit tesz most ez a boldog nép? kiáltott föl a Tisza tündére elkeseredett hangon. Gátakat vet szabadon ömlő folyam ellen, pusztítja áradásaimat, kiöli szárnyaimat, irtja halaimat, csöndes tükrömre zakatoló, füstölgő szörnyetegeket bocsát, melyek megzavarják a magam és enyéim nyugtát; vaskezekkel nyúl medrem fenekére, s fölkavarja, beiszapolja halaimat, tündéreimnek maholnap nem lesz nyughelyök. Partokat emel kiöntéseim ellen, melyek senkinek sem ártottak, de hol mulatságot talál a halász, vadász, s buja legelőt az állat. Medremet szűkebbre szabják, hogy több földet nyerjenek
S a Tisza tündére nem sírt, mint más asszony, hanem összeszorított ököllel fenyegette meg a vidéket, mely ezredéves nyugalmát megzavarta.
Hiába engesztelte őt Délibáb, nem hallgatta enyelgéseit, szeme baljóslatúlag pihent a folyam csöndes tükörén, s az apró villik félénken bújkáltak a füzesben.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Év év után telt s az Alföld népe mindinkább keseríté a Tisza tündérét, míg végre az haragra lobbant, s maga elé rendelte apró népét.
Te szólt a legelsőhöz , elmégy a hegyek közé s felkeresed mohos barlangjában a rosszkedvű Tél apót. Mondd meg neki, hogy adjon havat sok havat; lepje el a Kárpátok bérceit úgy, ahogy emberemlékezet óta nem volt! Te másik, elmégy a szelek deli tündéréhez; mondd, hogy amint az első tavaszi napsugár kivillan, bocsássa szabadon füstös zefíreit, hogy olvadjon föl a hógörgeteg, mintha tüzelnének alatta. Dagadjanak meg csodultig a patakok.
Hiába volt Délibáb könyörgése, a tündér tél kezdetén útnak bocsátá követeit, s lőn amint ő akarta. Óriási hófuvatok lepték el a hegyeket, tették járhatlanná az utakat, s amint az első tavaszi napsugár kivillant, jöttek a langyos déli szelek, s a hegyekről árként rohan alá a víz; a föld erei, a patakok földuzzadtak s őrült vágtatással rohantak alá a Tiszába.
A Tisza tündére fölültette népét a hullámokra, s ezek korbácsolták paripájukat. Ő maga szörnyű fúria lett s ott ült a vizek fölött és hajtotta azokat a gátak ellen, hol kétségbeesett nép dolgozott és imádkozott és reszkető hangon rebegte: Jön az árvíz.
S a bőszült asszony zúgva, bömbölve vágtatott el a téres rónák között, hol kiönthetett volna, neki nem kellettek a rongyos falvak, neki a virágzó fényes város, Szeged kellett.
Oh, milyen öröm neki látni azt a kétségbeesett várost, gyönyörködni halálvergődésében, látni a fáklyavilágnál lázasan dolgozó népet, kioltani kezökben a fáklyát, lesöpörni őket a partról és hulláikat tombolva sodorni odább. Mily pokoli gyönyörűség ez neki!
És nem siet a rombolás munkájával, napokon át ott táncol a szerencsétlen város falai alatt, rongálja a védgátakat, gyönyörködik a kínlódásban, míg végre egy sötét éjszakán segélyül hívja a vihart, ordítva nekiront a partnak, betör a városba.
Romokban hevert az reggelre, gazdag lakói koldusokká téve, s a bosszúálló tündér ott állt a hajnal fényével a parton; látta a pusztítást, hallotta a jajkiáltást, mely végigszaladt az egész országban kelettől nyugatig, északtól délig; látta az iszapból rámeredő halottak megüvegesedett szemeit, s térdei elkezdtek inogni: meg volt törve.
Akkor valaki megérinté hátulról: Délibáb.
Máskor mosolygó szemeiben könnyek ültek, s szemrehányón tekintett velök a tündérre:
Látod, mit tettél? Ez a te műved! Ugye már magad is megbántad?
A tündér kezei közé temette arcát, s nem felelt semmit: könnyei ujjai közt peregtek alá a piszkos habokba.
Még magad sem láttad egészen borzasztó művedet folytatá Délibáb ; itt tudsz-e mármost kenyeret adni az éhezőknek, hajlékot a hajléktalanoknak, anyát az árváknak? Föl tudod-e építeni, amit századok emeltek?
A szerencsétlen tündér ott zokogott a sáros földön, aztán fölemelte könnyben úszott arcát, megragadta Délibáb kezét s úgy rebegte neki:
Jóvá fogom tenni. Meglásd, hogy jóváteszem.
És azóta egy szelíd angyalarcú teremtés jár a hazában küszöbről küszöbre, gyászba öltözötten. Neve: a Részvét.
S mégis ki ő? Senki más, mint a Tisza tündére átöltözve.
Nyomában mindig ott jár kedvese, a Délibáb, s midőn a könyörgő angyal világjáró útjában kimerülten rogy össze az úton, ott leng körüle, álmot csal a fáradt szemekre, édeset, vigasztalót.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages