EGY ELLENZÉKI SZAVAZAT • 1878 (30. kötet)
EGY ELLENZÉKI SZAVAZAT •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
Beszélyke
Az »átellenes ablakot« és annak »mutatványait« ezer poéta énekelte már meg.
Annyira elkopott tárgy már az, hogy egy szőke vagy esetleg barna angyalfő jelenik meg a virágcserepek között, midőn a vágyó ifjú az átellenes ablakban könyökölve mereng, miszerint csakis azon kijelentés mellett merem még tollamra venni, hogy én, ki az egyik vis- ŕ-vis ablakot bírom, hatvannégy esztendős öregember vagyok.
És ez, azt hiszem, elég elhárítani, minden gyanút arra, mintha itt is a régi szokott szerelmi történetnek kellene ismétlődnie.
De akármilyen öreg vagyok is, a szemem még ép, pompásan látok át az ablakomon keresztül a szomszéd ház ablakaira, s miután ez ablakok többnyire lefüggönyözöttlenek szoktak lenni, úgy ösmerem a szomszéd ház lakóit, azoknak szokásait és természetét, mintha csak köztük élnék.
Az egész első emeletet Árkándy Miklós képviselő bérli. Legalább így mondta azt a házmester, kitől egy ízben kérdezősködtem az első emelet lakói felül; én egyébiránt nem vitatom, mert az is meglehet, hogy Ártándynak vagy éppen Árpándinak híják a derék urat, kinek nevére is csak a felesége kedvéért lettem kíváncsi; egészen ismeretlen név; ha a házmester elhibázta, és nem bírom helyreigazítani.
Különben is keveset foglalkozom öreg napjaimra a politikával; ezt az új nemzedéket már nem ösmerem nevéből sem, legfeljebb a nagyobb auktoritásokat, kiknek neve olyan, mint az utcai por, szemébe verődik az embernek mindenütt.
Csalódásokban gazdag élet áll mögöttem, nem bízom már az emberekben, otthon odúmban dörmögő medve vagyok, aki mindenre azt mondom: »szemfényvesztés«.
Filozófnak tartom magam, de meglehet, hogy csak bolond vagyok.
Szerelem-, hazafiság-, becsületességben nem hiszek, nem marad hát többé semmi szeretnivaló a világon; nem lehet rossz néven venni tőlem, hogy nem törődöm a világgal.
És mégis mióta Árkándyék ide költöztek (s annak már több, mint egy éve) az átellenes lakásba, azóta hinni kezdek az igazi becsületes szerelemben, s öreg, kihűlt szívem át- meg átmelegszik ez egyetlen példától is.
Soha olyan házaspárt, mint ezek az Árkándyék! Ezeknek élete aztán igazán egy egész »mézzé vált tenger«. Egész nap ott csókolóznak a középső szobában, mely nyilván a szalon lehet. A menyecske a lehető legérdekesebb szőke, magas, délceg termettel, melynek csodaszép árnyait akkor látom legjobban, mikor férje nyakára hajolva csókolgatja.
Oh, milyen jó, hogy nem vagyok már többé fiatal; mennyire irigyelném ezen Árkándy boldogságát, ki szinte fülig szerelmes a nejébe.
Amint elnézem őket, midőn egymást átölelve járkálnak talán néma, de végtelen boldog együttlétben a teremben fel s alá néha órákig, vagy mikor összezördülnek valami felett, s a kis tündér duzzogva fordít hátat férjének, míg az egy lopott csókkal elkomorodott, gyönyörű arcára vissza nem varázsolja a boldogság napfényét, azt hiszem magam is, hogy csak álmodom.
Mert hiszen lehetséges-e, hogy valóvá lehetne most, a XIX-ik században is még a pásztorregék édes tartalma, midőn kékebb volt még az ég, zöldebb a fő, tisztább a patak s örök a szerelem. Boldogságos isten! milyen mézeshetek azok, melyek évekig tartanak!
És mégis úgy van. Midőn reggel kelek s széthúzom szobám ablakán a függönyt, már akkor ott van egymás mellett átellenben a két megszokott ismerős fő; a szép szőke fiatalasszonyé és a férfi barna, érdekes arca, annyi gyöngédséggel, olyan epedéssel egymásra irányzott tekintetekkel, mintha e percben jegyezték volna el egymást, mintha e percet hosszú-hosszú válás előzte volna meg.
Második természetemmé vált már néznem őket, családtalan, rokontalan létemre szinte rajtakapom maga, ha úgy elgondolkozom azon a sötét kérdésen: »vajon minek élek én még?« – bizonyosan csak azért, mert tudni akarom, mit hoz az idő napról napra – nem többé az én számomra, hanem a többi embernek.
S a »többi ember« alatt senkit sem értek annyira, mint az Árkándy házaspárt.
Innen tudom, hogy különösen érdeklődöm irántok.
Miért? nem tudom megmagyarázni. Alkalmasint csak megszokásból. Az ember mindig keres valami tárgyat, ami érdekelje, és mindig talál.
Azon a nehány helyen, ahol megfordulni szoktam, többször kérdezősködtem Árkándyék felül. Semmi különös okom nem volt e kérdezésekre, csak úgy rossz szokásból, ahogyan az ember szokta valakitől: »Nos, milyennek mutatkozik önöknél az idei termés?«
Senki sem tudott mondani valami nagyon sokat.
Mindössze azt tudta nehány ember, hogy Árkándy a felvidék valamelyik kerületét képviseli, hogy kormánypárti ignota quantitas, aki bizonyosan nem tudná megoldani a keleti kérdést, hogy nős ember s elég szép vagyona van. Arról, hogy olyan nagyon szereti a nejét s az viszont őt, nemigen beszélt senki, s mikor én hoztam fel, nemigen hallgatott rám senki. Fővárosban kevésbé érdeklődnek az emberek az apró-cseprő magánviszonyok iránt, meg aztán olyan közönséges, semmitmondó szólamnak veszik csak az olyanforma megjegyzést a házasfelekről: »nagyon szeretik egymást.«
Ki az ördög törődnék az ilyesmivel? Érdem is az már!
De én annak, nagy érdemnek vettem s meg nem állhattam, hogy egy ízben, mintegy két hónap előtt meg ne kérdezzem az éppen a ház előtt ácsorgó házmesterünktől:
– Ugyan, barátom, mióta házasember már Árkándy úr? Igen lekötelezne…
– Azelőtt a Vas utcában lakott, ahol sógorom a házmester; onnan ösmerem az uraságot; bizony öt esztendeje már annak, azaz hogy jövő fertálykor lesz hat… akkor már megvolt ez a szép felesége.
Elámultam. Ez már mégsem tréfa. Ilyen szerelem nincs több az annálékban, mely öt esztendeig tartja meg üdeségét; láng, melyet nem kormányoznak a szelek; ég, egyformán tisztán, magasan örökké; füstje sincs, csupán fénye és melege.
Midőn nemrég egy véletlenül kezembe akadt újságból (mert nem szoktam olvasni lapokat sem; tele vannak hazugsággal) kibetűztem, hogy a legközelebbi napon Árkándy Miklós is föl van jegyezve a szólásra, elhatároztam, hogy magam is azt teszem, amit soha eddig, jegyet kerítek a képviselőház karzatára s meghallgatom ezt az Árkándyt. Vajon a szerelmes férjek is tudnak-e politizálni?
Hosszú, unalmas vita volt, már hetek óta tartott s kifárasztotta nemcsak a képviselőket, de a karzatok látogatóit is; csak igen kevesen voltak a karzaton, midőn beléptem.
Mindamellett kellemesen voltam meglepetve. A szép Árkándyné ott ült az első padban s feszült figyelemmel látszott hallgatni az alant deklamláló szónokra, kinek érces, rokonszenves hangja betöltötte az egész termet.
Helyes – gondoltam magamban –, Árkándyné tehát itt van. Közelről is látni fogom. Nos, az valami nagyon természetes is, hogy itt van s annak jele, hogy a férje csakugyan beszélni fog ma. Majd ő ne jönne a férjét meghallgatni!
Közvetlen közelében igyekeztem helyet kapni, de nem lehetett; balról egy öreg asszonyság ült mellette, jobbról pedig egy kopasz, szürke szemű, apró emberke.
A szürke szemű, kopasz ember mellé telepedtem.
Éppen csak hogy helyhez vergődtem s még időm sem volt végigjártatni tekintetemet a »tisztelt házon«, midőn lelkes tapsvihar és »helyes!«, »úgy van!« szó-orkán tört fel alulról a beszélő szónok szavaira.
Kíváncsian tekintettem le az ünnepeltre s végtelenül meg voltam lepetve, midőn Árkándy Miklóst ösmertem fel benne. Úgy állott ott koromsötét hajával és érdekes, most pirosra kigyúlt arcával, mint egy igazi hős.
Tehát ez az Árkándy nem is valami szimplex ember, hanem valódi államférfiú, egy kiváló tagja a háznak, kit figyelemmel, tisztelettel hallgatnak ki a honatyák.
A szép nő szemei édes epedéssel voltak ráfüggesztve; le nem vette volna onnan a világért. Istenem, istenem, de boldog lehet most ő is, s az is, akire e két ragyogó szem bátorító tüze süt, ihletet, erőt kölcsönözve.
Kopasz, szürke szemű szomszédom e pillanatban a hölgyhöz hajolt s valamit mondott neki; az észre sem vette, nem felelt vissza, minden figyelmét lekötötte a férje. Hogyisne! Hiszen azok nagyon valóságos percek, midőn a férj a parlamentben beszédet tart, azokból a szavakból, azoknak a csengéséből nem szabad elveszíteni semmit; ilyenkor nem lehet idegenekkel csevegni.
– Ön talán ösmeri Árkándynét? – kérdém a kopasz emberkétől halkan, midőn az látva, hogy feleletet nem kap, csendes megadással előbbi figyelő állásában helyezte magát.
– Igen… ösmerem – felelt szórakozottan, anélkül, hogy egy tekintetre is méltatna.
– Eredeti asszony. Nagyon szereti a férjét…
– Ah! Bah! Honnan tudja ön azt?
– Átellenben lakom velök; örökké a férjével enyeleg. Végigcsókolózzák az egész napot! Árkándy úr is szereti… Ez meg már éppen ritkaság. Igaz, hogy emellett aztán ingyen húzza őkigyelme a képviselői napidíjakat, mert az üléseket körülbelül a neje ölében tölti.
A szürke ember sajátságosan zordon arccal fordult felém.
– Árkándyt is ismeri ön?
– Hogyne ösmerném! Akár a tulajdon tenyeremet. Azért jöttem, hogy meghallgassam a mai beszédjét. Azt mondták róla, hogy szimplex fráter, pedig úgy látszik, kapacitás. Hallja odalenn ismét a tapsot? Ma diadalnapja van. Nézze uram, hogy csillog neje szeme az öröm lázától. Ah! Ah!
Az én emberem be nem várta szavaim végét; hirtelen felugrott, mint az őrült, s keresztülgázolva egy gyermeket, ki a hátunk mögött ült, elrohant.
Vajon mi lelhette? Talán meglátott valakit odalenn, vagy észrevette, hogy a tárcáját felejtette valahol?
Mindegy; örültem neki; s egészen közel ülhettem Árkándynéhoz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szónok bevégezte beszédét. Dörgő éljenzés kísérte s azután csend következett be.
A jegyző felolvasta a következő szónok nevét:
»Árkándy Miklós!«
Meghökkenve tekintettem le, s íme, felállott szikrázó szemekkel, dúlt, sápadt arccal – az én kopasz, szürke szemű emberem«.
Fölszisszentem. Minden világossá vált.
A szürke szemű ember síri hangon szólott s a gyűlölet erejével. Rosszhiszeműséggel vádolta a »tisztelt előtte szólott miniszter urat« s végül az ellenzékkel szavazott.
Én pedig megrendülve tántorogtam ki a szabadba s elgondolkoztam rajta: hogyan teremnek pro és contra szavazatok, s hogy milyen nagy baj az, ha az ember olyasvalamit hisz, ami hihetetlen.
