EGY ÖREG PÜSPÖK HÁZTARTÁSA • 1883 (34. kötet)
EGY ÖREG PÜSPÖK HÁZTARTÁSA •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
A néhai bonorum-direktor temetése után két napra eljött hozzám a püspök jól táplált titkára azzal a kellemes hírrel, hogy őméltósága engem óhajtana kinevezni.
Meghajtottam magamat.
– Mindenesetre megtisztelő rám nézve. Még csak azt óhajtanám tudni, mi javadalmazás jár ezzel?
– Utique – szólt a tisztelendő titkár –, nem sok, bizony nem sok, mert mi magunk is szegények vagyunk, éppen csak hogy megélünk.
– Meglehetősen ismerem őméltósága szűk anyagi viszonyait.
– Annál jobb – folytatá kézdörzsölve. – Tehát. A fizetés ezer forint volna – ha volna honnan kivenni; hanem úgy mellékesen rámehet dominatio vestra hatezerre.
– Hát az se rossz – de mi ezekért a munka?
Hm! Erre már megakadt a püspöki titkár. Hát ugyan mi is csak? Végiggondolt a néhai bonorum-direktor egész pályáján.
– No, azt hiszem… úgy gondolom… természetes, hogy először is – igen, először is bemutatja magát domine spektábilis őméltóságánál, minden vasárnap ott fog ebédelni velünk… igen is… s azután természetesen felügyel a birtokokra, hogy legalább tekintetességednek hajtsanak valamit.
Beleegyeztem, minélfogva néhány nap múlva megjelentem az elhagyatott püspöki rezidenciában, hol a bevert ablaktáblák, a lehullt vakolat, a bedűlt korhadt lépcsőzetek eléggé mutatták a belső életet kívülről.
Őméltósága idegenül nézett rám egy kis ideig, majd barátságosan kérdé jóságos egyszerűséggel:
– Nos, ön az a bizonyos ember? Foglaljon helyet. Ide közelébb. Nem kíván egy kis gyomorerősítőt?
Megköszöntem és elfogadtam egy félpohárnyit, miközben a püspök keserűn elpanaszolta, hogy nem tud megélni, teljesen lehetetlen neki.
– Pedig takarékosak vagyunk – sóhajtá. – Kiszámolva élünk. Négy krajcáros szivart szívok, direktor úr. Nem szelel. De hát mit tegyek?
– Nem foghatom fel a dolgot. Nem hittem volna, hogy ennyire van. Mennyi a jövedelme méltóságodnak?
– Úgy gondolom nyolcezer forint.
– Teremtő isten, hát a többi?
– A többi? – szólt ő csodálkozva. – Miféle többi?
– Húszezer holdból legalább negyvenezer forintnak kellene lenni.
– Kellene. De mikor nincs.
– Igen, de mi lehet ennek az oka?
– Hát ki törné ezen a fejét, édes uram? Nincs, mert nincs. Néha húst sem hozathatok a mészárszékből. Szegény vagyok.
– De hisz méltóságod szerényen él, s nyolcezer forint végre is csinos summa.
– Hiszen ez, ez! – mondá jámborul. – Csináljon hát valami rendet, direktor úr, hogy legalább adósságba ne kelljen verni magamat.
– Mennyi cselédet tart méltóságod?
– Négyet. A kapus van itt, a titkár, az inasom meg a szakácsné, aki főz.
Megkapván kinevező levelemet, legelső dolgom volt a rezidenciában csinálni rendet. Előhívattam a szakácsnét.
– Hogy hívják a nemzetes asszonyt?
– Nemes özvegy Pungó Istvánné.
– Mióta van őméltóságánál?
– Abban az esztendőben jöttem kérem alássan, mikor a Kártyi Pistát akasztották… Furcsa fattyú volt…
– Mondja el nekem a napi kiadásait.
– Miféle kiadásokat?
– Vegyük például a konyhai kiadásokat.
– Hát legelőször is, kérem alássan, hozatok naponkint 24 font borjúhúst, 10 font marhahúst, hogy jó leveske legyen, kérem alássan, azután néhány baromfit vesz a lányom a piacon… ez az ebéd.
– Kezdjük mindjárt a reggelin. Mi kiadása van a reggelire?
– Legelőször is hatvan kifli.
– Hüm! Ez tán sok egy kicsit. Ki eszi meg azt a sok kiflit?
– Hát csak elfogy, kérem alássan.
– És azt a tömérdek húst?
– Jó étvágyunk van, kérem alássan.
– Elhiszem, de tíz font mégis csak megárt egy gyomornak.
– Nem emlékszem, hogy valamelyikünk beteg lett volna valamikor – vágta vissza Pungóné nagy alázattal.
Mikor aztán egy jegyzékbe vettem a Pungóné napi kiadásait (ilyenforma arányokban valának egész végig), felmentem a püspökhöz, s megkérdeztem:
– Mennyi kiflit eszik meg méltóságod a reggelijéhez?
– Ha egészséges vagyok, néha megeszem egy egészet is… de legtöbbször egy félkiflit.
– Vannak-e gyakran vendégei?
– Ki jönne énhozzám? – tört ki keserűen. – Nem törődik énvelem senki. Tudják, hogy szegény vagyok. Nem jön ide a szarka sem – mert az is éhen fordulna le a házfedélről. Énmagam nem mehetek sehová, mert sánta az egyik lovam, és másikat nem tudok venni helyette; csináljon rendet, direktor úr… tegyen valamit énérettem.
Nagy buzgalommal fogtam a jó öreg püspök helyzetének javításához, Pungóné asszonyomon kezdve a reformokat, meghagyván neki, hogy ezentúl csak negyven kiflit szabad hozatni a reggelihez (még így is tíz jut egy emberre), húsban, fűszerben, mindenben ledevalváltam a kiadásokat felényire.
Hanem lett erre aztán vihar a rezidenciában olyan, aminőről fogalmam sem volt. Az emberek mind haragosan néztek rám. Az ajtókat dühösen csapkodták az épületben. A titkár majd feltaszított a lépcsőkön, és nem is köszönt. A kapusnak volt egy mérges komondor kutyája, az belebolondult a nadrágomba, a kapus ott nézte hidegvérrel, amint küszködtem vele, s a világért se mondta volna »csiba te! Hogy mersz a direktor úrba belekötni«. Pungóné egyszer napközben majd nyakon öntött a moslékos dézsából. S magának a püspöknek minden ételt kozmásan adtak fel, a szobáit be nem fűtötték, a slafrokkját meg nem találták, a feketekávéját elfelejtették megfőzni, egyszóval borzasztó zenebona támadt.
Hát még másnap, mikor a pék, a mészáros, a fűszeres, mind eljöttek deputációba a püspökhöz, hogy ellenük esküdtem, hogy tönkre akarom őket tenni, a házi személyzet pedig elkezdett keservesen panaszkodni, hogy éhen halnak, kiszáradnak, elsoványodnak, mint a héring.
A szegény püspök eljött hozzám a kerti lakba (mert ott voltam beszállásolva), s összetett kezekkel kért:
– Direktor úr, csináljon rendet… csináljon kérem rendet, hogy megélhessünk.
– De méltóságos uram, hiszen éppen azt kezdtem csinálni.
– Éhen halnak, tessék elhinni, éhen halnak… az egész város éhen hal… Most volt itt a pék, a fűszeres, a mészáros, a rumszállító…
– Méltóságos uram, egy ember, aki tíz kiflit eszik reggelire, a többi étel mellé, s tíz font húst ebédre, az nem halhat meg – mondám némi szigorral.
A jó öreg püspök megijedt makacsságomon, s kérlelő bátortalan hangon szólt:
– Tessék elhinni, nem úgy van. A história emlékezik olyan emberekről, akik sokat ettek. Ezek mind olyanok. Egytől egyig különös emberek. Kolosszális gyomrok. A gyomrokhoz ne tessék nyúlni kérem, mert már Menenius Agrippa is… Ne legyen olyan makacs, kedves fiskálisom. Én kérem. Hagyja meg nekik, szegénykéknek az eledelüket.
– Hát ’iszen nem bánom méltóságos uram, ha már úgy van.
– No lássa, tudtam én, kinéztem én, hogy derék ember – felelte bánatos örömmel –, hagyjuk ezt csak annyiban. Hanem csináljon rendet, okvetlenül csináljon valami rendet, édes jó direktorom!
