EZ A HÁZ ELADÓ • 1877 (29. kötet)
EZ A HÁZ ELADÓ •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
Víg elbeszélés
Az öreg Kolompérosi Tódor, ki a virslikészítésből nagyon meggazdagodott, végre is nem élhetett örökké, tehát meghalt; s miután a vagyonát, mely egy pesti nagy házból állott, magával nem vihette a másvilágra, itt hagyta azt az örököseinek.
Végrendelete ekképpen szólt:
Legközelebbi örökösöm és rokonom ugyan Sátoros György, nővérem fia, kinek örökölnie kellene, de mivel régóta nyomorék vagyok (Kolompérosi úr elveszté az egyik szemét, és félarca eltorzult, elsülvén vigyázatlanságból a tölténytartója), s rá vagyok szorulva mások ápolására, mivel e gaz fiú isten tudja hol csavarog s még csak leveleivel sem kereste fel nagybátyját: annálfogva a sugárúton fekvő házamat azoknak hagyományozom, akik szemeim behunyásánál ápolni fognak s a végső percben szemeimet befogják stb.
Ez volt a vak Kolompérosi végrendelete, melyet néhány héttel halála előtt a közjegyzőnek tollbamondott. Kolompérosi úr a virslikészítés mesterségének gyakorlásában nagyon tréfás emberré lett, s meg nem állhatta, hogy egy viccet halála után is el ne kövessen, s ezáltal unokaöccsének, akit mégiscsak nagyon szeretett, s aki valamikor bizonyosan előkerül fent hagyja az utat az örökséghez való jutásra. És ez, miként az alábbiakból látni fogjuk, szemeim behunyásánál elmés kitétel által (félszemére vak volt) pompásan sikerült.
A végrendeletnek csakhamar híre futott a rokonok közt, s mind eljöttek, hogy az öreg utolsó perceinél jelen legyenek, csak az unokaöcs nem, ki tudja hol ténfereg s nagybátyja végrendeletéről semmit sem tud.
Voltak pedig az örökösödő rokonok négyen: egy kövér, negyvenéves korú ember, szenvedélyes pipagyűjtő és régész, Krebs úr, Kolompérosinak anyai ágon hatodízigleni rokona; továbbá Zengő úr 35 éves, sovány, hosszú hajú egyéniség, szenvedélyes zongorista; s akit az elején kellett volna említenem, Ardon, a költő; s végül egy nagyon távoli rokon, egy árva leányka, Mari, ki már évek óta ott lakott a megboldogult virsligyárosnál.
A sugárúti ház tehát ezeknek jutott örökségül.
Csakhogy ezt az örökséget a furfangos virslikészítő, ki körülbelül eltalálta, mi fog történni halála után, nagyon különös korlátok közé szorította.
Egy végrendeleti függelék meghagyta, hogy az örökösök a házban közös háztartásban tartoznak élni, s Mari örököstársnéjukat, ki még kiskorú, nevelni s esetleg férjhez adni kötelesek. A ház addig, míg Mari férjhez nem megy, csak azon esetben adható el, ha az örökösök abba közösen beleegyeznek, s ez esetben (ha ti. eladatnék) árának fele jótékony célra megy, a másik felének felét pedig a felneveletlen Mari kapja, s így a többi örökös csak a megmaradt negyedrészben részesül.
A három férfi-örökös mind igen ragaszkodott a házhoz; a régész fösvény, kapzsi ember volt; a zongorász hiú, csillogni vágyó; a költő pedig szegény, mint a templom egere: mind megörült a rendkívüli szerencsének s aláhajlította nyakát a végrendeletnek, mert a sugárúti ház szép, palotaszerű építmény volt s nagy területen feküdt. Árából tíz ember is gazdag lehetne.
A haláleset után a közös háztartás csakhamar összealakult. A három agglegény egy közös szakácsnét fogadott, mindenik két szobát foglalt el a főlakásból, s közös szalon s közös inas egészíté ki az így összhangzásba hozott rokoni életrendet. Mari, mint kiskorú, teljes ellátással nevelőintézetbe adatott, de minden vasárnapot otthon kelle töltenie rokonai közt.
Mindjárt az első napon szép élet fejlődött ki. Mikor a rokonok korán reggel megérkeztek előtte való nap elrendezett lakásaikba, a szakácsné s inas is elfoglalta helyét a házban: a három férfi egymást megölelve szorongatá meg egymás kezeit.
Mi ezentúl testvérek leszünk mondá a költő ; három csillag, mely egy pontra világít, a negyedik csillagra, Marira. Uraim, testvérek, üdvözlöm önöket!
Éljen köztünk az egyetértés! mondá a zongorász. Az egyetértést, testvérek, uraim, nem hiába nevezik a nyomorult földi halandók harmóniának, de az valóban oly szép, mint a zene
Legyen köztünk béke fejezé be a régész. Szeressük egymást
A legderültebb ég mosolygott tehát kezdetben a sokak házában, amint azt elnevezték hirtelenesen az utcabeli szomszédok. És még egy ideig mosolygott volna is a béke e derült ege, ha Johanna asszony, a szakácsné, hivatalos működésében azon ponthoz nem ér, amikor jónak látta bemenni a szalonban társalgó urak közé megkérdezni: mit parancsolnak főzetni ebédre?
Túróscsuszát, Johanna asszony, karfiollevest és disznópörköltet mondá a régész.
Én a karfiollevest nem szeretem vágott közbe a költő , e pontban nem engedhetek, uraim. Ez nálam elvi kérdés. Én elvből nem eszem karfiollevest. A pörköltet pedig borjúhúsból rendelem. Nos, talán a csusza is elmaradhatna s ahelyett jöhetne egy kis diósrétes s egy kevés sertéspecsenye vagy fokhagymás rostélyos.
Hogyan, uram, ön fokhagymás rostélyost kíván e falak között, hol a nagy szívű virslikészítő rokon szent árnya jár köztünk! Rostélyost fokhagymával fokhagymával! Mily eszme ez egy embertől, ki a múzsákhoz tartozik! kiáltott fel a zenész szenvedélyesen. Ez, istenemre, nem fog megtörténni, én ki nem állhatom a szagát sem. Johanna szakácsné, készítsen ön ürücombot, baracklekváros tésztát és barnalevest
Azt hiszem szólt a régész élesebben , hogy nekünk itt egyenlő jogaink vannak.
Nevetséges e szó itt, egy ebéd étvágyával [!] szemben mondá Zengő, a zenész.
Én nem hagyom a fokhagymás rostélyost kiáltozá Ardon tűzbe jőve.
Kikérem magamnak a nevetséges szót ordítá a kövér Krebs, hogy szinte rengett bele a ház. Én gavallér vagyok és semmi kedvem önök ostobaságait eltűrni
Hogyan merészel ön pattantak fel ezek mindketten egyszerre minket ostobáknak nevezni. Mi ezt nem tűrjük!
Én sem tűröm.
Ilyen emberekkel nem lakom egy fedél alatt.
Én sem.
Én sem. Inkább adassék el a ház.
Igen, adassék el kiáltá Ardon . Jakab, Jakab!
A kiáltásra Jakab, az állását ma elfoglalt inas rohant be.
Tessék parancsolni.
Rögtön el fog ön menni dörgött rá Krebs úr.
Igen el fog menni ismétlé Ardon.
S egy pléhtáblát hoz a kereskedésből e felirattal: Ez a ház eladó.
Igen, eladó szuszogá Ardon.
S a pléhtáblát kiakasztja a kapura. Értette, Jakab?
Jakab a parancshoz képest rögtön távozott, s egy óra múlva, mialatt Johanna asszony a legnagyobb zavarban volt aziránt, mit kelljen főznie, már ott függött a fekete tábla a ház kapuján.
A zenész gondolkodva távozott az elhatározás után szobájába, de meg nem állhatta, hogy a szoba ajtajából így ne szóljon:
Uraim, jól gondolják meg amit tesznek. Ez nagyon komoly elhatározás. Önök tíz-húszezer forintot dobnak ki a zsebökből egy kis szóváltás miatt; s ha még csak önöknek volna ez kár, még hagyján, de a dolog mélyen belevág az én tárcámba is. Ez nem megy, uraim. Higgadtság, mondom én, higgadtság és örökké csak higgadtság. Az ördögbe is, egy szemernyi higgadtság önöknél is megakadhat! A ház eladása rossz üzlet uraim. S egy rossz ebéd sokkal jobb egy rossz üzletnél. Akasszanak fel engem a lábamnál fogva, ha nem jobb. Én mondok önöknek egy jó indítványt, egy fölséges eszmét, mely harmóniára fog vezetni. Ólmot öntsenek mindkét fülembe, hogy sose hallhassam és gyönyörködhessem a saját zongorázásomban, ha ez eszme nem nagyszerű! Legyünk, uraim, bölcsek, a gyomor kérdéseit, mik kétségkívül igen fontosak, intéztessük el egy egytagú testület által. A három háziúr gyomra ruházza rá mindennemű alkotmányos jogait egy negyedik gyomorra. Mari már 16 éves, ne adjuk nevelőbe többé, ő intézkedjék a szakácsnéval a főzendők iránt. Igaz-e, uraim?
Ön talentum szólt Ardon pátosszal. Úgy legyen. Jakab, Jakab!
Tessék parancsolni.
Vegye be táblát! A ház nem eladó!
A ház nem eladó ismétlé suttogón Krebs is.
Ezzel kezet fogtak s mindenki a szobájába távozott. A régész gyűjteménye elhelyezéséhez fogott, Ardon verseket faragott s haját felborzolva járt fel s alá szobájában, Zengő pedig ütötte rettenetes módon a zongorát, hogy szinte zúgott tőle az egész ház. Saját szerzeményét játszotta. Jakab elment a nevelőintézetbe Mariért, pedig csak ma lett beíratva, hogy őt onnan örökre hazahozza; Johanna meg igyekezett a hallott óhajok alapján egy négy tálból álló ebéd megkészítésénél azokat lehetőleg zsinórmértékül venni.
Bizony neki jutott a legnehezebb feladat.
Amennyire annyira meg is felelt neki. Tudniillik úgy tett, hogy mind oly ételeket főzött, minőket egyik sem említett. Ez a magas szakácsnői filozófia fenntartotta a békét az ebéd alatt, melyen a kis Mari elnökölt.
Reggel még gyűlölettel gondoltak e kedves gyermekre, ki az örökség negyedrészére még akkor is biztosítva van, ha ők csak nyolcad részben fognak osztozkodhatni (ti. a háznak Mari férjhez menetele előtti eladása esetén), s kinek férjhez menéseig tartoznak várni a saját függetlenségökre; most azonban mindhárman versenyeztek a szép leányka iránti szeretetük és nyájasságuk előtüntetésében. Hja, hiába, most már ő lesz itt a gubernátor, levesek, tészták és sültek fölött!
No iszen, mondhatom, jó kézbe került a kormánygyeplő.
Mari még könnyelmű gyermek volt és pajkos, mint egy kis ördög. A legkedvencebb eledelei az árpacukor, bonbons, csokoládé, de nem főve, hanem ropogtatva, füge, narancs és vajas kenyér. Ezekből fog itt állni ezentúl az étlap reggel, délben, este.
Megmagyarázták neki a bizalmat, mellyel iránta viseltetnek, s a hatalmat, melyet reá ruháznak.
Mari kisasszony kevélyen emelte fel szőke fürtös fejét s mindenre vállalkozott.
Ön felettünk fog állni, kedves Mari mondá a költő. A bimbó, a feslő bimbó, melyet ön képvisel, magasabbra fog elhelyeztetni a büszke, terebélyes tölgyeknél, melyeket mi képviselünk.
Mi képviselünk hangoztatá Zengő.
Vezessen és kormányozzon bennünket. Mi meghajlunk ön előtt, kedves gyermek. Én, Krebs, a híres régiségbúvár mondom ezt önnek.
Ne beszéljünk erről többet. Én gondoskodni fogok önökről mondá Mari pártfogói hangon.
Ön nagyon kedves. Egy szép szimfóniát játszom önnek jutalmul, kedves rokon, ebéd után
Amit igen szívesen fogunk meghallgatni mi is, mert délelőtt ugyancsak furcsa darabot játszott ön vélekedék Ardon. Az egy rettenetes darab. Első pillanatra azt hittem, hogy valami amerikai macskák és kandúrok komponálták össze. Megállt kezemben a toll, uram, e hangoktól, és kiment fejemből minden nagy gondolat
Zengő indulatosan ugrott fel székéről s arca lángba borult.
Uram, tudja meg ön, hogy az egy kitűnő darab. Az az én szerzeményem, fűzfapoéta uram!
Mindjárt gondoltam. S nagyon fáj, hogy ennyire megsértettem az amerikai macskákat és kandúrokat.
Ez rettenetes!
Ez sok!
Ez vért kíván! Engem, egy Zengőt, macskák, kandúrok színvonalára tenni!
S engem, egy Ardont, fűzfapoétának nevezni azért, mert véleményemet elárultam. Szégyen, gyalázat! Én arról nem tehetek, hogy kalimpálásait nem vagyok képes eltűrni.
Mint én az ön szemtelen modorát. Még az volna szép, hogy én itt oly neveletlen fickóval lakjam
Egy napig sem maradok itt. Jakab, Jakab!
Parancsol?
Siessen! Ki kell tenni a táblát: Ez a ház eladó.
Rögtön azonnal teljesítem.
A tábla újra kitétetett, s kevésvártatva, midőn még a feketekávénál ültek, egy elegáns, napsütött arcú, barna fiatalember lépett be.
Uraim mondja magát meghajtva , bocsánat, hogy háborgatom önöket
Miben lehetünk szolgálatjára? szólt Krebs.
Az épületen látható tábla felirata hozott ide, szeretném megvenni ezt a házat.
Ezt a há ázat dadogá Krebs úr , tessék ezzel a másik úrral beszélni.
Ardonra mutatott.
Ez az úr tétette ki a táblát mondá Ardon elutasítólag, Zengőt méregetve szemével.
A zenész zavartan hebegé:
Én úgy emlékszem, hogy Ardon úr rendelkezett a tábla kitétele iránt. Én mosom kezeimet.
De uraim, ez igen különös dolog szólt az idegen mosolyogva. Nos, tehát eladó-e a ház tulajdonképpen vagy sem?
Nem, nem, nem! kiálták egyszerre élénken mind a hárman. A ház nem eladó! Jakab, le kell a táblát venni!
Jakab rohant a tábláért, az idegen pedig ámulva állt meg egy percig, talán azon gondolkozott: nem-e a bolondok házába került; majd egyszerre erőt vett rajta a kíváncsiság: miféle viszonyok lehetnek ezek? s az őt kikísérő Maritól bátorságot vett magának megkérdeni:
Kegyed nemde leánya az urak valamelyikének?
Oh, nem, uram! Ez a ház a négyünké. És jóformán rokonok sem vagyunk együtt.
Tehát nem is eladó e ház?
Mint látja ön, uram, most nem, de egy óra múlva, ha erre jő ön, alkalmasint megint künn lesz a pléhtábla s eladó lesz. Kerüljön később erre
Az ifjú a kis Marira nézett, kinek arcát e pajzán megjegyzés alatt bűbájos mosoly aranyozta be, s úgy találta, hogy sosem látott még ily gyönyörű leánykát.
El fogok jönni szólt hirtelen , valahányszor künn lesz a pléhtábla Nagy kedvem van e házra.
Mari egész a folyosóra kikísérte az érdekes arcú ifjút s látta, hogy az lemenve a lépcsőkön, a házmestertől élénken kérdezősködik valami iránt, bizonyosan a házra és tulajdonosaira vonatkozólag. Nem is csoda, fel kelle ébresztve lenni kíváncsiságának ily előzmények után.
*
A sokak házában ilyen élet uralkodott. Ez, amit vázoltunk, csak a kezdet volt, a folytatás is olyan lett. Viszály viszályt követett. Jakabnak nem volt egyéb dolga, mint a táblát kitenni és bevenni.
És az érdekes arcú fiatal vevő, valahányszor ki volt téve, mindig megjelent megújítani szándékát a megvétel iránt; egyetlen alkalmat sem mulasztott el, pedig már szinte tudhatta, hogy hasztalanul fárad.
A három úr folytonos huzavonában élt egymással. Összeharagudtak, meg majd kibékültek; de azért belül, szívök belsejében gyűlölték egymást, s mindenik azon töprengett, hogy miként szabaduljon e szenvedhetlen helyzetből, melybe a különös végrendelet sodorta.
Oh, bárcsak férjhez menne már a Mari! Akkor eladódnék a ház, s a maga részével úr lenne mindenik.
A három agglegényt az utóbbi napokban, midőn Mari 18-ik születésnapja közelgett, egy gondolat lepte meg. Egy hatalmas gondolat. Elvenni Marit nőül és ezáltal nemcsak szép feleségre tenni szert, hanem a ház felerészére is, azonfelül még a kínos helyzetnek is nyomban vége szakadna.
A gondolatot, mely nem csoda, hogy mind a hármajukban megszületett a szépen kifejlett gyönyörű Marival mindennap érintkezve, csakhamar tett követé.
A költő Ardon megkérte egy napon a kezét versekben, a régiségbúvár ömlengve térdelt előtte egy homályos estén, a zongoravirtuóz pedig egy kora reggelt választott az édes titok nyilvánítására, midőn még két sorsosa aludt.
A gonosz Mari meghallgatta mind a hármat, titoktartást kért, és mind a háromnak a születésnapjára ígért határozott választ.
Mind a három reményekben ringatta magát. Édes vőlegényi álmaikban minden egyébről megfeledkeztek, még civakodni is megszűntek. Hiszen miért veszekedtek volna? Mindenik azt gondolta magában titkon: Nevetlek én benneteket, én vagyok itt az úr; beszéljetek, tegyetek akármit, úgyis csak egy hétig tart, egy hét múlva lesz a Mari születésnapja, s akkor majd nagyot nyílik a szemetek!
Egy napon Mari azt mondta az ebédnél kipirult boldog arccal:
Mához egy hétre nagy nap lesz. Előre jelentem bátyáimnak, legyenek rá elkészülve, hogy e napon tartom eljegyzésemet.
Hat darab szem villogott fel e szavakra.
És senki sem kérdezte meg szerénységből: kivel?
Oh, látni kellett volna a boldogságot, amit e szavak mindenütt előidéztek! A sokak házának sosem volt ilyen szép, ilyen békés napja!
A három agglegény annyira megtelt gyöngédséggel, jósággal, hogy szinte öröm volt nézni amily udvariasan társalogtak egymással. Jó, hogy nem csókolództak!
Fel nem foghatom kérdé Ardon , hogy mi, három ily jó barát, mint tudtunk valaha egyenetlenségben élni?
Nos, ami elmúlt, elmúlt. Feledjük el szólt Zengő , s örüljünk, hogy összetörődtünk. Ha jól tudom, egy hete semmi összekoccanás nem volt köztünk. Igaz-e, urak?
Nem igen hinném, mert tegnap, amint délután hazajöttem, kint volt a pléhtábla. Önöknek kell tudni a többit vélekedék Krebs.
Oh, éppen nem. Én egész délután nem voltam itthon viszonzá Zengő.
Magam is csak későn este jöttem haza bizonykodék Ardon. Lehetetlen, hogy a pléhtábla kint lett volna.
Becsületemre mondom, kint volt erősíté Krebs.
Ez különös az ördögbe is Jakab! Jakab!
Parancs!
Ki parancsolta tegnap kitétetni a pléhtáblát?
A kisasszony.
Ez különös hebegé Ardon.
Mari arca lángba borult. Nagy zavarban volt. Szemeit lesüté a felé irányzott tekintetek előtt.
Hogyan, kegyed?
Igen. Egy kis tréfa volt. Majd egyszer elmondom, ha jó kedvemben leszek.
Igen lekötelez Nos, halljuk talán most, édes Mari szólt Zengő , ön oly szellemdús, hogy élvezet lesz meghallgatni: miféle tréfát szőtt fejecskéjében?
Nem, nem. Ma nem. Majd akkor.
Majd akkor akkor csengett édesen füleibe mind a háromnak. Édes, sokat mondó szó: majd akkor
*
Végre elérkezett a várvavárt nap, Mari 18-ik születésnapja. A nagy ebéd elkezdődött, s a három úr vőlegényi ruhában ült ott az asztalnál, várva a szép Mari ajkának megnyílását. Oh, mit fog mondani?
Mari türelmetlenül nézegetett az ajtóra. El nem gondolhatták, miért. Az asztalon még két üres teríték volt. Kit híhatott meg Mari? Bizonyosan azokat várja.
Végre megnyílt az ajtó s belépett rajta egy öreges úr s az a bizonyos napsütött arcú vevő, ki valahányszor a pléhtábla ki volt téve, mindig megjelent a sokak házában.
Micsoda dolog az rivallt Ardon Jakabra megint ki van téve a pléhtábla? A ház nem eladó, uram!
Tudom, uram felelte az ifjú , de nemcsak eladó ház van a világon, hanem eladó lány is a háznál. Én, uraim, a Mari kisasszonnyali eljegyzési ünnepélyemre jöttem, s ha jól tudom, önök itt a mi vendégeink!
Leírhatatlan meglepetés várt a három úrra. Elsápadt arccal ültek, mint a kísértetek. Szó nem jött ajkaikra.
De hát lehetséges az? hörgé végre öntudatlanul Zengő.
Egészen úgy van, kedves bátyám pajzánkodék Mari, kezet nyújtva az ifjúnak.
Mi az ön vendégei lennénk? nyögte Ardon ; ha jól tudom, mi itt itthon vagyunk.
Nem egészen, uraim.
Mit akar ön ezzel mondani?
Azt, hogy én Sátoros György vagyok, Kolompérosi unokaöccse; a többit pedig majd elmondja itt a velem jött közjegyző úr.
A hivatalnok erre előadta, hogy a megboldogult végrendeletének értelmezésénél egy kis tévedés történt. A virsligyáros ugyanis senkit sem nevezett ki örököséül névleg, egyszerűen azt jegyezte meg, hogy akik szemei behunyásánál jelen lesznek és ápolni fogják, öröklik házát, de mivel Kolompérosinak csak egy szeme volt, tehát szemeit (többes számban) nem ezen napon hunyta be, világos azért, hogy a végrendelet e pontja olyan, minthogy két különböző időszakban és helyen történt a végrendelkező szemeinek behunyása, ami egyikökre sem alkalmazható, minélfogva a végrendelet érvényét veszti s a törvény szerinti öröklés állván be, Sátoros Györgyöt illeti a ház.
Hisz csak még ez kellett! Ardon, Zengő, Krebs halott-halványan mereszték egymásra szemeiket.
De hát igaz ez mind? Ön valóban Sátoros György? mekegett Ardon.
Az vagyok. A pléhtábla hozott ide, önök viselete kíváncsivá tett magánkörülményeikre. Tudakozódtam. Később azután a pléhtábla jogán gyakran megfordultam önöknél s megösmerkedtem Marival. Mari mindenbe beavatott.
Ah, most értem már én, miért volt a pléhtábla még akkor is kitéve, amikor nem rendeltük sóhajtott fel Krebs kétségbeesett arckifejezéssel.
Az volt a jel felelt György mosolyogva , hogy Mari elfogadhat s zavaratlanul fecseghetünk.
Tehát az átkozott pléhtábla az oka minden bajunknak ordítá Zengő.
Mindig mondtam, hogy a viszálkodás nem vezet jóra dühöngé Ardon.
Nem bírtunk megférni a bőrünkben. Itt van la, most kiráztak belőle.
