FOTOGRÁFIÁK A VÁRMEGYÉBŐL 1872 (27. kötet)

Teljes szövegű keresés

FOTOGRÁFIÁK A VÁRMEGYÉBŐL
1872
(27. kötet)
Ugyan már ki nem ösmerné »Kelemen bácsit«? Először is azt a kedves Kelemen bácsit, kinek mosolygó ábrázatával mindennap ott találkozik az ember a kaszinóban, aki mindenkit »per tu« szólít, mindenkivel bizalmas lábon áll, az olvasószobában végignézegeti a »Borsszem Jankó« és az »Üstökös« torzképeit (ezek képezik politikai tanulmányát), a biliárdozó teremben dicséri a másodalispán »lökeményeit«, a kártyaszobában odaül a »megátalkodott tarokk kompániához« és haragítja Mády Károlyt, a legszórakozottabb játékost, akin egyszer az a csúfság történt meg, hogy a »huszonegyesét« agyonütötték »hármassal«…
És azt a haragos »Kelemen urat«, aki komótsapkában jár-kél a vármegye házában ide s tova, a hosszú borostyán csibukszárat nagy hegyesen eltartva magától kifeszített balkezével, míg a jobbkezével folytonosan úgy tesz, mintha a levegőt tologatná el magától, mert hát az mégis nagy gondatlanság volt az úristentől, hogy parasztnak, úrnak egyforma levegőt teremtett; már csak illett volna extra egy kis parfümöt vegyíteni az ő levegője közé. Nem köszön senkinek, csak a csibukszárral int kedvetlenül, s ha szól is egy-két szót, az is az orrán jön keresztül valami savanyú fintor kíséretében.
És ki ne ismerné azt a jámbor gyámoltalan »öreg Kelement« is, aki szerényen ott ül az alispáni büróban, rajzolgatva a gömbölyű ó-módi betűket az instanciák hátára, fel-feltekintve egy-egy hosszabb végzés után – melyben az alispán szót a világért sem mulasztaná el kacskaringós nagy »A«-val írni – az aljegyző urak tudós ábrázatjára, ha nem aludt-e ki azalatt valamelyiknek a pipája, hogy fidibusszal szolgálhasson neki. Az alispán szobájának ajtaja előtt szépen letörölgeti magáról a port, kiköhög a gyomrából előre minden »flegmát«, nehogy odabenn érje utól valami tiszteletlen köhögés, aztán négyrét hajlongva megy be másolnivalóért a »vármegye fejéhez«, kinek azonban csak a lábaira mer vetni egy hódolatteljes pillantást.
Ilyen háromféle ember a mi Kelemen bátyánk.
De a nagyvilág nem ösmeri benne sem a kaszinó joviális, szellemdús alakját, sem az alispáni iroda alázatos írnokát; hanem ösmeri benne a megyeház udvaráról a mogorva, impozáns, kevély, csibukozó uraságot, akit elnevezett »3-ad alispánnak«.
És ehhez a titulushoz jól odaillik az a sűrű, tisztességes ősz szakáll, az a hegyesre fent gesztenyeszín bajusz és az auktoritást előmozdító táblabírói has. Mintha azt mondanák: »Minket az isten is vicispánnak teremtett!«
No, de ha írnok volt is Kelemen bácsi, azért korántsem szenvedett csorbát úri becsületében és rangjában, ő azért mégsem volt írnok, hanem tekintetes úr, a vármegye gyűlésén széke volt, a sétatéri kuglizón rendesen őt is be szokták választani a »Kriegs-parthie«-ba a vármegye urai, a főispáni ebédekről pedig éppen csak olyan kimaradhatatlan személy, mint akár Mády Károly maga.
És az már csak teljes lehetetlenség, hogy Mádyt hagynák ki valahonnan. Mi lenne őnélküle a tekintetes vármegye? Valóságos üres kulacs. Mády már nem akárkicsoda. Ő már »portentum«. Ha Kelemen bácsira szükség van megszokásból, rá azért van szükség, mert nélküle meg sem bírnának mozdulni. Ki tartaná azokat a higgadt, nagyszerű beszédeket a komoly tanácskozóteremben, ki gyönyörködtetné a közönséget azokkal a hatásos dikciókkal a fáklyásmuzsikáknál, – és ki mondaná azokat a csodaszép toasztokat a díszebédeknél, melyekre olyan jól esik az ital? Őnélküle puszta, szomorú lenne minden… Még a pezsgő is ecetté változnék az ő jelenléte nélkül, még a főispán is belesülne a megnyitójába, ha a Mády arca nem virítna vele szemben, mosolygón, biztatólag mint egy csírázó éljenkiáltás.
Mádyt azelőtt Smolkának hítták, hanem az mindig bosszantotta, hogy van valahol Csehországban még egy ilyen nevű diplomata; az igaz, hogy az is okos ember, derék ember, megérdemli azt a nevet, amit a sors nyakába akasztott, az azonban mégsem megy, hogy az ő babérjait a közvélemény rendesen arra a másik Smolkára ragasztgassa. Ha a mai gyűlésen ő tartott valami modern beszédet, melyben Jericho ostromától le egész a mohácsi csatáig benne volt az emberi nem minden elhibázott cselekménye: azt már a bolondos újságírók rendesen úgy travesztálták nehány nap múlva, mintha az a másik Smolka tartott volna jeles beszédet valahol a cseheknek… amiből persze sohasem volt igaz egy szó sem. Csak úgy ráfogták azt arra a másik Smolkára a bolondos újságírók! – Hogy vesszen ki a magja valamennyinek!
Emiatt való bosszúságában változtatta meg a nevét Mádyra. Ne takaróddzék az ő bölcsességének paplanyával senki. Hadd szopogassa mindenki a maga érdemeit.
Hanem a megátalkodott újságírók, amilyen kapcáskodók, még ezután is csak egyre Smolkát dicsérgették benne. Nem tudom, miért lehettek olyan esküdt ellenségei!
Az öreg Kelemennel meglehetős jó viszonyban állott, noha nagy korkülönbség választá el őket egymástól. Mády 42 éves lehetett, az öreg Kelemen pedig testvérek közt is megvolt 60, mit nem annyira róla, mint inkább leányáról, a körülbelül 35 esztendős Melanie kisasszonyról lehetett következtetni. Kelemen bácsi gyakran eljárt Mádyhoz, de az sohasem látogatta vissza, mert a nagy diplomata nőgyűlölő volt, s ahol vászoncselédet érzett, oda ugyan egy fél világért sem vitte orrát, hacsak a körülmények nem kényszeríték. Pedig gazdag parti volt, ábrándja a lányos mamáknak már egy évtized óta. Az a százezer forintja, mely a pesti takarékpénztárban volt elhelyezve, s melynek kamatjaiból élt, valóságos bűvkörbe helyezé a különben nem szép férfit; noha ő maga nagyon meg volt győződve az ellenkezőről s mennyre-földre esküdözött, hogy egyszer Bécsben egy tudós mint igazi »huntípust« mutatta be egy tudós gyülekezet előtt.
Ott lakott a katolikus templom mellett. Szakácsot és inast tartott. Az főzött, ez utóbbi pedig mosott rá. Neki ne turkáljon asszony az étele vagy a ruhája között. Akkor lássa, mikor a háta közepét. A diplomatának megvetni illik a szoknyákat. Pitt is gyűlölte őket, Thiers sem nagy barátjok. A státusférfiú begombolódzik a hiú világi benyomások elől, a státusférfiú olyan, mint a bezsírozott papiros: nem fog rajta a tinta. Hanem hát az asszonyok nagyon sokféle tintával írnak!
A sors pedig nagy imposztor. Leleményes az emberek megtréfálásában egész a szemtelenségig. A nagy diplomatákba éppen úgy bele mer kötni, mint az apró-cseprő emberekbe. Nem hagyja magát lekenyerezni toaszttal, dörgedelmes frázisokkal. Neki egészen külön stílusa van. Hol tréfás, hol szomorú, de mindig – eredeti.
A tekintetes vármegyére nagy napok virradtak. Tisztújítás volt, s hogy az új vármegye talpalás ne legyen, nehány napra rá új főispánt nevezett ki a kormány. Az ünnepélyeknek nem volt sem hossza, sem vége. Mády egészen boldognak érezte magát, mert alkalma volt ragyogni, fényleni, világítani. Az ostoba, hülye nép bámulja, csodálja mint félistent. A bolondok! Azt sem tudja már, hová lépjen a büszkeségtől; képzeletében mindenütt hallani véli, amint az emberek egymást oldalba lökve suttogják utána: »Ez az a híres Mády Károly! A lángész. Vármegyénk ékessége. Egy miniszter – in spe.«
Ő pedig mosolyog negédesen és gondolja magában, hogy milyen olcsóba kerül neki ez a tenger nagy dicsőség! De hát ez mind a színfalak mögött van, abból a nagy publikumnak nem szabad tudni semmit, arra nem szabad rájönni senkinek, hogy azokat az ékes dikciókat Mády úr egy vén német könyvből puskázta ki, valamicskét told hozzájok a maga fejéből is, felereszti egy kis alkalmi lében, s megvan az egész oráció. Az igaz, hogy csak az teszi jóvá, nagyszerűvé az egészet, amit ő told hozzá. Az olyan mint a sujtás a nadrágon. Ő maga is varrhatná ugyan az egész nadrágot; de mikor ő lomha ember, nagy diplomata, roppant szónok – de pihenő diplomata, aki nem tartja érdemesnek egész nagyságában megjelenni az olyan apró terrénumon, mint aminő a vármegye. Neki nagy tér kell, nagy színpad, mint a valódi művésznek, kit, meglehet, Párizsban megtapsolnak s Kutya-Bagoson, meglehet, lepisszegnek. Majd ha országos képviselőnek választják meg, akkor lép ki a maga teljes pompájában. Még eddig ugyan nem próbálta, hanem az ereje megvan hozzá, azt mélyen érzi. Ez még csak mind a vékonyabbja volt, amit eddig produkált. Ámbár ez sem bolondság! Azért, hogy »ugyanazon« beszédeket szavalja most az alkotmányos világban is, mikkel a Bach-szisztém és a provizórum alatt traktálta az akkori nemzedéket, az nem von le azoknak becséből semmit. S ha akad is itt-ott olyan ember, ki kétszer vagy háromszor is hallotta ugyanazon beszédet, annak is az illető maga oka: minek jár annyit nyilvános helyekre! Vagy miért nem felejtette el? Minek van olyan bolondos jó memóriája a szamárnak? Ő csak nem komponálhat minden rüpők számára minduntalan újdonatúj órációkat!
Aztán ha valaki közbe találna kiáltani, hogy: »hallottuk már!« – tart ő arra készen egy szellemdús mondást, mellyel azonnal letorkolhassa: »Bis repetita placent.«
Minden igazi diplomata körülbarikadírozza az ilyen eshetőségeket!
Ha kint szónokol, s megered az eső, okvetlenül beszövi, hogy »minden nagy nemzetnek föltett kalappal illik beszélni, s ezen elmés quasi ex abrupto intermezzo után fölteszi a nagy báránybőr süveget kopaszodni kezdő fejére; ha pedig a beszéd folyamán tótos nyelve sokszor megbicsaklik a helyes szókötés tarlóján, úgyhogy maga is megérzi, – ismét csak pompásan kivágja magát e kézügyében levő zármondattal: »… és az isten annyi évig éltesse, mint amennyi grammatikai hibát csináltam e beszédben.«
(No, a megtisztelt meg is lehet bízvást elégedve olyan életkorral. )
Bizony csak sok csínja-bínja van a szónoklatnak – és az mind az öt ujjában van Mády úrnak. Azok a szép liberális kifejezések, miket senki sem ért, még Mády úr sem, de amiket mégis megcsodál, megtapsol mindenki, mint például ezt a híres kifejezést: »a kormány önkénye egyensúlyának meredező vasbotja«, vagy: »ezen törvény vészteljes nyilainak ügető saskörmei«, amiért hogy »actiót« nem kapott, maig is csodálja.
Természetes, hogy ennyi siker sok ellenséget is szerzett Mádynak, akik becsmérlék tudományát, kik az elokvenciáját elnevezték ordításnak, beszédjeit ostobaságnak, humorát hóbortnak, kedélyességét ízetlenségnek. Hanem hát ez mind csak ármány! Az oroszlán ellen hadat viselő egerek új kiadása. Ösmerjük már az ilyen embereket! Na bizony, ezekre ugyan nem hallgat senki. Aztán még ha hallgatna is, ha az egész világ azt mondaná is… azért Mády Károly úr mégis nagy szónok lenne – saját maga előtt –, mert ő maga mélyen meg van arról győződve, hogy nagy szónok. A meggyőződést pedig tisztelni kell. Hadd legyen szabad mindenkinek »álmodni«, amiről akar.
A tisztújítás kellő rendben ment végig. Egyéb figyelemreméltó sem történt, csak hogy a másodalispán Botló Ákos kimaradt Mády nagy örömére, mert Ákos bácsi volt eddig is az ő megölő betűje, rettentőn gúnyolódó ember, nagy arisztokrata és valóságos »apré«-ja a megye Cicerójának. Az a nőket gyűlölte, ez bolondult utánok. A csinos szoknya után kifutott volna a világból, egyszerre szerelmes volt öt-hat nőbe is, – ide nem értvén a tulajdon két feleségét, akikbe éppen nem volt szerelmes. Az alispán kimaradásán kívül még nagy szenzációt okozott Kelemen bácsinak főcsendbiztossá történt megválasztása. A derék ember meg volt hatva, és sehogysem akarta elvállalni e hivatalt. Köszöni alásan a tekintetes bizottmány jóakaratát, de csak hadd maradjon ő örökösen írnoknak, ha már egyszer meghozta a magas diéta azt a törvényt, hogy a hivatalnok 300 forinton felüli fizetését lefoglalhassák a hitelezők. Elég jó hivatal neki az írnokság is. Fizetése úgysem lehetne több… a rangja pedig úgyis elég nagy a »harmad vicispánynak«. Hanem a tekintetes vármegye addig forszérozta, míg utoljára is elvállalta, de csak azon kikötéssel, ha a fizetése azért mégsem lesz több 300 forintnál.
Egyébként a nemes vármegye rosszul produkálta magát ezúttal. Még csak a fejét sem törték be senkinek. No, de ezután következik még a java, az új főispán instellációja, a háromszáz terítékű ebéd másnap a megyeház nagytermében, és ezenfelül a sok apróbb eszem-iszom, mert az újonnan megválasztott tisztviselők mindenike tartozik megválasztásának örömére szűkkörű traktát csapni a fő-fő emberek számára, úgy követelvén azt az alkotmányos rend, hogy az »éljen«-ordításban elrekedt torok megfogyott nedvessége visszapótoltassék. Az uraságot sem adhatják ingyen. A »kvalitásnak« legszilárdabb fundamentuma a hordó. Aki arra épít, jól épít.
Az első ebédet a vicispán adja, azután rá harmadnapra a főjegyző, majd következik a szolgabíró vacsorája, és így tovább-tovább le egészen a főcsendbiztos Kelemen bácsi uzsonnájáig, melyet éppen arra a napra tűztek ki, melyen a főispánnak kellett megérkeznie. Alkalmasint ez okból is volt uzsonna, mert az érdemes vendégek délutáni három órától félötig el lesznek foglalva a fogadtatásnál, esti tíz órakor pedig az őméltósága tiszteletére adandó fáklyászenénél. Eszerint csakis éppen kurta uzsonnára futja ki az igen-igen rövid időből.
Melanie kisasszonynak ezer a dolga a nagy napig. A szobákat ki kell sikároltatni, a szoba falairól leszedegetni a meghonfiúsított pókhálókat, a képekről, almáriomokról letörülgetni a halandóságra emlékeztető port, a szomszédasszonyok ezüstkanalait elkölcsönözgetni, elkészíteni a meghívandók lajstromát, aztán kikombinálni a saját toalettjét, hogy az hódító legyen, még egyszer… utoljára…
Fel, fel még egy nagy küzdelemre! Vagy győzelem, vagy örök párta!
Turnovszkytól két darab fogat kell hozatni, Török Józseftől hajfestő szert, rezeda-olajt, rizsport, Pompadour-pasztát, anatherin-szájvizet, egyszóval mindent, amit lehet, legalább nyugodt lesz a lelkiismerete, ha felsóhajthat a bibliából: »mindeneket megpróbáltam.« De hátha… semmi sem lehetetlen. Az ördög nem alszik. Minden szem másképp néz mindennap. – Hátha valami kolumbusi ízlés e nagy napon fedezi fel rajta azokat a bájokat, amelyekkel addig sem tudott férjhezmenni, amíg megvoltak. Aztán minden zsáknak akad foltja. Oh, mennyi édes ábránddal hálózta körül Melanie kisasszony e színarany közmondást – és mindeddig hasztalanul! Hátha a mai napon fogja a tisztelt kisasszonyt hozzávarrni a sors ahhoz a sokszor megálmodott, sokszor elképzelt folthoz… mely egy folt a paradicsomból.
Melanie kisasszony csak azért fohászkodott a sorshoz, hogy ha már olyan jó lesz és odavarrja, méltóztassék őt olyan vastag cérnával varrni, hogy soha le ne szakadhasson.
Melanie 35 éves volt, de ő annyiszor elmondta már, hogy 24 éves, miszerint évek hosszú során át tökéletesen belegyőződött önmaga is, hogy csak 24 éves; különben is az idő keveset rabolt el szépségéből, – mert az időt is regulázzák a fizikai lehetetlenségek; ahol nincs semmi, ott ő sem talál semmit. Színére nézve szőke vagyis inkább fakó volt, melyhez nagyon jól illett a kis szem és a lapos, átlátszó orr, melynek felső részétől hegyesben végződő homlok kezdődött, telerajzolva ezer ránc-hierogliffel, ami nagyon érdekes régészeti tanulmány lehetett. Kiálló arccsontjai és fogai leginkább csúnyították mégis a tisztes hölgyet, kit a világért sem írnék le ilyen rútnak, ha csupán személyes szimpátiámon és nem a fotografirozás hűségén fordulna meg a dolog, mert én részemről nagy vonzalommal viseltetem azon személyiségek iránt, kik egy elv, egy eszme megvalósításán dolgoznak fáradhatatlan szorgalommal szüntelenül.
Az ő elve, az ő eszméje a férjhezmenetel volt. Ennek az egynek feláldozott mindent.
Tudott lenni kacér, szende, házias, előkelő, amint a hódítási manőver hozta magával. Hanem hát biz azok nagyon eredménytelen stratégiai mozdulatok voltak, amiket tett. Sem ő nem hódított, sem őt nem hódították meg velök soha. Egész ifjúsága olyan volt, mint a »gödi csata«, ahol a puskaport elpuffogtatták a levegőbe, a pozíciókat el hagyta foglalni az egyik fél a másiknak udvariasságból, mutatva, mintha meg volna verve, – hanem aztán az »attak« után szépen lerázta magáról a nagy vereséget és azt mondta a másik félnek: »szervusz, bruder!… ne parádézzunk tovább.«
Bizony Melanie sorsát nemigen lehet irigyelni. Unalmas élete lehetett szegénynek. Addig, míg az édesanyja élt, – isten nyugosztalja meg! – legalább veszekedni és pletykázni volt kivel; azóta azonban még erről az élvezetről is le kellett mondania, mert az öreg Kelemen bácsi házi körében mindig a »komótsapkás« mogorva alak, a harmadalispán, ki csak akkor szól, ha parancsol.
Ott kinn laknak a város végén Melanie házában, mely anyjától maradt rá. Puszta, rideg épület, a világgal meghasonlott kedélyeknek való lakás. Egy modern kripta. Emeletesre is talán csak azért van csinálva, hogy minél hamarabb rádűljön gazdáira. És meglehet, hogy jobb is volna az úgy. A túlvilágon utol nem érné az egyiket a sok hitelező, a másikat pedig talán utolérné a főkötő. Mindenkinek másféle a mennyország. A földszinten nem lakik senki, csak a »vén Sebján«, egy félénk öregember, aki az ingyen lakásért némi szolgálatot végez a Kelemen-családnál; – meg egy öreg komondor, a »Visztula«, melyen az egész város gyerekei gyakorolják magukat a céldobásban, s ki csak a nagy vasszegekkel átlábolhatatlanná tett kapun és kerítésen belül mer egyet-egyet közibe ugatni a világ zajának. Cseppet sem érzé annak a körülménynek fontosságát, hogy ő a főcsendbiztos úr »fogdmeg«-je, s eszerint félig-meddig hivatalos személy. Nincs benne egy körömfeketényi ambíció sem. Az emeleti három szoba egyikét, melynek kilátása az utcára nyílik, s mely egyszersmind a »vizit«-szoba, Melanie lakja, a másik kettőt az öregúr használja; az egyiket háló, a másikat nappali szobául. E rajzot kiegészíté még a füstös konyha, a »tót Ancsa« szolgáló komor birodalma, melyet csak a svábbogarakkal és a »Cirmos« macskával tartozik atyafiságosan megosztani; mivel a »Cukri« ölebecske ott benn tanyázik Melanie kisasszonynál.
Ilyen a Kelemen bácsiék háza. Antik mindenütt, mindenben, a szolgálótól kezdve fel egész a gazdáig; még a nagy, százados, egész a Melanie ablakáig érő körtefára fészket rakott veréb is egészen fehér; az is százesztendős már.
Hanem hát bekövetkezik az a nap is, amikor az ősz veréb helyét vidám fecsegő szarka foglalja el a száradni indult fán, hogy hirdesse az utcának nagy kelepeléssel, miszerint a Kelemen ház megtelik ma fényes, előkelő vendéggel.
Istenem, hogy fogják irigyelni a szomszédban lakó tiszttartó kisasszonyok! Csak az a kár, hogy a városban nem soká fognak beszélhetni a Kelemenék uzsonnájáról, mert a főispán beiktatása el fogja mosni emlékét, mint a fövényszemet az áradat. Az emberek azzal fognak foglalkozni két egész hétig. Mády úr, ki a fáklyászenénél fog szónokolni, már előre kikürtölte, hogy nagyszerű monumentális beszédet mond, úgyhogy még az unokáink unokái is megemlegetik. És amilyen ember, még meg is teszi amivel fenyegetődzik. Mondják, egész éjfélutánokig ég a gyertya dolgozószobájában, folytonosan készíti beszédét, mely remeke lesz az újkori szónoklatnak. A bensőbb emberek előtt már fel is olvasott egyes részleteket belőle, itt-ott már keringnek is a kis városban egyes szebb helyei, – mint teszem azt: »Méltóságod lesz a nyüzsgő alkotmány bástyája ölyvmadarának csőrében megakadt elefántcsont szálka« stb., ki győzné azt mind megtanulni!… Maga a szónok sem magolja be könyv nélkül, hanem úgy intézkedett, hogy előtte két ember fog állani fáklyával, közbül pedig egy harmadiknak hátához lesznek spárgával odakötve a beszédet tartalmazó ívek; onnan fogja elszavalni stentori érchangjával, olyan érzékenyen, olyan szépen, mint még eddig soha.
Milyen diadal lesz az! Mády előre elmerengett rajta… hogy fognak könnybe lábadni a jószívű főispán szemei, hogy reszketteti meg a levegőt a meghatott nép éljenkiáltása… milyen tiszteletteljes moraj, suttogás fog keletkezni másnap, midőn a nagygyűlési terembe lép be,… mint fognak fölugrálni székeikről a tekintélyesebb bizottsági tagok, hogy kezet szoríthassanak a múlt est hősével! Még maga Botló Ákos sem fog ránézni többé azzal a szokott, gúnyos, becsmérlő mosolyával; még a nép bálványa, az ősz alispán sem fogja bírni magát megtartani, hogy egy irigy pillantást ne vessen az »alterego«-jára…
Oh, ez az irigy pillantás édesebb lesz cukornál, méznél asszonyi csóknál!
Általános várakozás közt teltek a napok, míg végre csakugyan felvirradt az a reggel is, mely Mády úr elmondandó beszéde szerint olyan dicső, hogy megérdemli, miszerint veres betűk zephirjével jeleztessék a kalendáriom csillámdús lapjai zajgatagos tengerének bősz emlőzetén. A főispán a kijelölt órában megérkezett, megbámulták a huszárja livréjét és a lovait, dicsérték a főszolgabíró új mentéjét, melyet az a felesége viklerjéből varratott át, szidták a főcsendbiztost, amiért nagy lármát csapott a csend érdekében s goromba volt a nép iránt. A vén bolond! Erővel érdemeket akar szerezni vén korára. Az új Bornemisza – megfordítva. Azaz hogy még Bornemiszánál is különb rendőrfőnök kíván lenni, legalább is egy másik Le Coq úr.
És valóban Kelemen bácsiban fel is ébredt az ambició, mert hát a dicsőség utáni vágy olyan, mint a rác-tövis; még a mohós kősziklán is megterem, ahova nem vetették.
Azonban meg is kell adni, hogy derekasan viselte magát; csupa izgékonyság volt az öregúr; a csibukszárnak ugyancsak volt dolga, mint kapacitálási szernek azon egyszerű dolog megmagyarázására, hogy a főispán hatalmas úr ugyan, hanem ezúttal azért mégsem akarja agyongázolni a népet, mert őméltósága nagy demokrata, hát ne tolakodjanak az útba, mint a csürhék… mert különben…
Ez a »mert különben« annyira szokásává fajult az örökké hivatalos stílusban úszó öregnek, hogy egyszer, midőn a miatyánkot morogta, az »add meg mindennapi kenyerünket« után, önkéntelenül odatette a hivatalos fenyegetést is: »mert különben«.
Egyébiránt ez nem valami bolond mondat ám, s tapasztalásból mondhatom, hogy testvérek közt is felér egy vármegye hajdúval, úgyhogy Kelemen bácsinak most is csak ezen kifejezés s járulékainak fölemlegetése mellett sikerült a főispán úr őméltósága bevonulását sikeresen előkészíteni.
Hanem meg is volt a jó úr magával elégedve tökéletesen, s kevély léptekkel ballagott haza, azalatt összejött vendégeihez.
Ott volt Répay Guszti főjegyző, zseniális humorista, hűséges búvárlója az összes hazai kalendáriomoknak; a híres vízivó Tóth Pista, kinek a világ minden anekdotája az öt ujjában van; a siket levéltárnok Zábory Eduard, az elegáns Kavics Tamás, a jó Stofi bácsi disputálva Sramko fiskálissal; ott jár szótalanul Mády Károly is, hosszú kezeivel nagyokat hadonászva maga körül; de eleget beszél valamennyiök helyett Botló Ákos, kit a »svihák« melléknévvel keresztelt meg titokban a rágalmazó rossz világ.
Pedig már az nagy méltatlanság! Hisz az igaz, hogy neki is lehetnek hibái… szeret »tóngébereskedni«, mesélgetni, de nem úgy, hogy dicsekedne, vagy az önmagasztalás bálványának áldozna; – hanem hogy másokat mulattasson szóról szóra igaz kalandjaival. Nem Zábory ő vagy Mády! Őhozzá ugyan nem fér egy körömfeketényi dicsvágy sem!
Most is csak azt magyarázza a társaságnak, hogy milyen joviális finom cimbora Napóleon herceg, kivel Bordeaux-ban találkozott utoljára. Az persze semmit sem lódít a dolgon, ha Bordeaux-ban nem is volt soha, már ti. nem Napóleón herceg, – hanem Ákos bácsi.
– Szervusz, Ákos! – ordított az rá messziről. – Hol az ördögbe jársz itt?
– Hát, pajtás, eljöttem ide egy kis italra a falutokba.
– No, ha eljöttél, hát gyere hozzám. Majd iszunk, ha úgy szereted ezt a bordeaux-it.
Teremtő ég! mekkora lumpolás volt az! Még most is borsódzik a háta tőle, ha meggondolja. A herceg minden áldott reggel teletöltetett két kádat jó bordeaux-ival, abba beleültek fürödni, s addig ittak maguk alatt, míg le nem apaszták a bort lábfürdővé. És ez így tartott két álló hétig. Mikor végre nagy rimánkodásra hazabocsátotta Ákos bácsit, olyan volt mindkettőnek arca az ivástól, mint a veres posztó. Azóta el is nevezték Napóleont »veres herceg«-nek. Ákos bácsinak pedig örökösen biborcsókos maradt az orra és ábrázatja; – de nem tesz semmit; az a jó mulatság bízvást megérte, hogy az emlékét holtukig viseljék.
Melanie kisasszony mindenütt látható, valódi lelke a társaságnak; szederjes arcán a kölcsönvett rózsákat kedvesebbnél kedvesebb mosolyok derűje önti el, mindenki iránt nyájas, lekötelező, figyelmes egész a végletekig, de különösen a nőgyűlölő Mády iránt.
No, iszen nehéz munkába fogott szegény! könnyebb lenne a szuezi kanálist megépíteni még egyszer, mint a Mády szívüregébe belevezetni a szerelem csergedező patakját, melynek tiszta vizében – már amennyiben ő állana a parton – a saját arcát láthatná Melanie. Egyébiránt az »ándung« tesz mindent. – Még a hetes is jó kártya a jószerencse mellett. Ki tudja azt? Hátha Melanienek ándungja van Mádyra.
Az agglegény szinte belepirul a sok kitüntetésbe; látszik rajta, hogy szeretne itt nem lenni, szántszándékosan kerüli Melanie tekintetét, de az azért ott függ folytonosan »mirabeau-i« vonásain, amint ő nevezte el a saját édes fizonomiáját.
– Ah… ah, édes Mády! Önhöz nagy kérésem van – sipított fel Melanie.
– Valóban?
– Szóbeli folyamodást akarok önhöz benyújtani.
– Igazán kíváncsi vagyok.
– Nem előbb, míg meg nem ígéri, hogy kedvező lesz az indorsáta.
– Kétségkívül az lesz, kisasszony!
– Azért kívánom pedig magam ilyen erősen biztosítani – szólt Melanie –, mert félórai időt fogok elrabolni öntől, ami pedig nem csekély áldozat.
– Szerencsére nem vagyok angol, s ha az volnék – nem vagyok fösvény – felelt egy udvaronc könnyedségével.
Hja! Ért ő ehhez is. A diplomatának mindent kell tudni!
Melanie egész biztos helyismerettel vitte lovagját a beszélgetés kertjében egyenesen azon virágpadhoz, hol hiúságának pipacsai piroslottak.
– Tehát, hogy a dologra térjek: ön azt említé uzsonna közben, miszerint ma este elmondandó beszédjének kéziratát véletlenül magával hozta…
– Csakugyan.
– Minthogy sajnálatomra nem mehetek a fáklyászenéhez azt meghallgatni… tegye meg azt az örömet, hogy olvassa fel nekem most idehaza. Majd meggyújtatom a gyertyát a másik szobában…
– Ezer örömmel! – szólt Mády kellemesen meglepetve. – Csak aztán nagysád ne unja magát.
– Már előre is annyi magasztalót hallottam beszédjéről, hogy az majdnem lehetetlen.
– Túloztak talán… – felelt a nagy ember, minden habozás nélkül elfoglalva Melanie nyájas intésére a mellette levő széket.
– Nem hinném… – udvariaskodék a vénlány. – Különben majd megmutatja a siker.
De már azt Botló Ákos meg nem állhatta szó nélkül, hogy az ő »Stichblatt«-ját komoly kártyává igyekszik befesteni egy vénlány ügyes »pemzlije.«
– Mit siker? Ostobaság! A provinciális orátorok olyanok, mint a keresztfán csiripelő veréb; azt hiszik, hogy őket süvegelik az emberek, pedig csak a kereszt előtt emelnek kalapot. Azt mondja az én pajtásom Thiers Dolfi, hogy a »sikert az alkalom szüli.« Tehát ilyen helyeken is nem a beszéd, de az alkalom. Egyébiránt nagyon mulatságos fickó ez a Thiers. – Nagyon szeretem. Mikor most a háború után ott mászkálgattam Párizsban, hát csak megpillantom egyszer a Rue Rivoliban, egy vén batárban. Az a régi, nevezetes két szürke gebe vitte most is, amin azelőtt szokott járni; hanem annyit mondhatok, hogy úgy ment, mint az istennyila…
– Mondja csak, Ákos bácsi, miért nevezetes az a két szürke? – kérdé a tanulni vágyó Kavics Tamás, ki bizton hitte, hogy valami történelmi apróságot tud a két szürke gebéről az elbeszélő.
– Bizony csak azért, édes öcsém, mert azt a két lovat tőlem cserélte még a forradalom előtt. No, de hadd mondjam tovább. A vén batár hátuljára egy ócska »kuffer« volt kötve, melynek azonban sem becsületes szíjja, sem zárja, hanem csak úgy madzaggal volt összevissza kötözve jól-rosszul, s a sokféle írás fityegett ki belőle s hullott szanaszét a heves rázás következtében.
»Hahó!« – ordítok utána, de alig bírtam megállítani.
No, hanem el is csodálkozott, amint meglátott.
»Szervusz, Ákos! mit keressz itt?«
»Quelle question! Én nem keresek semmit. Hanem te már csakugyan keresheted írásaidat. Mind kihullott abból a rongyos kufferból. Ütheted bottal a nyomát.«
No, iszen el is sápadt erre az én emberem, mint a fal.
»Diable! Mit mondasz? szent Isten!« kiáltott fel kétségbeesetten. »Éppen köztük volt a békeokmány, amit ezelőtt nehány órával írattam alá a porosz király őfelségével.«
»No… no, ne búsulj, – talán éppen ez az itt a lábamnál«, mondám, egy írást emelve föl a kövezetről, melyen már kívülről is kiütődött régi jó cimborám, a furfangos Bismarck kacskaringós aláírása.
No, hanem volt is azután öröm, az öreg hálálkodott rettenetesen.
»Köszönöm pajtás, hogy megállítottál… Most te mentetted meg másodszor Európa békéjét. Holnap megkapod a becsületrendet.«
»Sose fáraszd magad! – mondám neki. – Nem szeretem a cifraságot, hanem azt az egyet mégis tanácslom, hogy végy valami becsületesebb bőröndöt, mert ez csak megyei aktákra való. Vagy ha már végképp nem futja ki a kasszátokból, akkor legalább egy lovas megyei huszárt lódíts a kocsi után, aki szüntelen ott legyen a sarkadban, mert én nem jöhetek le mindennap a vármegyémből, hogy az országtokra vigyázzak.«
…Még a lélegzetöket is visszafojtották a hívők, úgy hallgatták Ákos bácsi kalandjait, melyekből sohasem fogyott ki.
…Bizony csak sok mindenféle történt a jó Ákos bácsival!
Melanie azalatt halkított hangon folytatá a társalgást Mádyval, kinek ez éppen nem volt ínye ellen. Tetszett neki, hogy van valaki, aki nem hallgat a »svihákra«. Hanem Ákos bácsi csak azért is folytonosan üldözve fullánkos célzataival a Cicerót, csipkedte, szurkálta, hol vékonyan, hol vastagon egész a vérig, úgyhogy Melanie nagyon alkalomszerűnek találta megsürgetni a beszéd felolvasását.
– Bocsásson meg, de már nagyon türelmetlen vagyok. Oh, mikor oly nagyon szeretem a szónoklatokat. Majd meghalok egy szép mondatért.
Mády úr meghajtotta magát s ügyetlen medveléptekkel cammogott a szomszéd szobába Melanie után, ki iránt valami hálához hasonló érzelem kezdett kérges szívében kicsírázni. Mésem olyan egészen gyűlöletre méltók az asszonyok, mint a minőknek ő képzelte.
– Ha nincs terhére! – szólt Mády, amint a nagy vendégszobában helyet foglaltak, s kihúzta zsebéből a papírcsomagot, melynek görbe betűin büszke tekintettel nyújtództak el kancsal szemei.
– Oh, kérem! már előre reszketek a szellemi gyönyörtől.
A nagy férfiú szemérmetesen egyet hunyorított, aztán szokás szerint egy-kettőt köhécselt, mielőtt belekezdett volna az olvasásba.
Melanie festői helyzetbe tette magát, megigazította ruhája fodrait, kacéran látni hagyva az egyik lábát, mely már 35 éve tapossa az anyaföldet, aztán engedelmes arcvonásaira erőszakolt egy kis szellemdús jelleget s behunyta ihlettsége jeléül mindkét szemét, hogy a nagy mondatok megtestesülve lépjenek lelke elé.
– Hallgatom önt, uram.
Mády eleinte félénk, lassú hangon olvasta a körmönfont periodusokat, mik olyanok voltak akár a csuvasz nyelv, hogy külön kellett volna tanulni az értelmöket a csupán magyarul tudó embernek; később azután mindig nagyobb-nagyobb tűzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörgő lett, mint Jupiteré, ki az Olympusról szól lelkének összes bűbájával.
– Nagyszerű! – rebegé Melanie a lelkesülés mámorával az értelmetlenebb helyeknél.
S fel-felpislogott apró szemeivel, hogy a hálójába röpülendő madarat szemügyre vegye: elég közel van-e rá ahhoz, hogy a hálót egy határozott, merész lökéssel ráhajítsa?
Még nem volt hozzá elég bátorsága. Előbb jó lesz talán még egy finom fogást alkalmazni. A lángelméket csak a lángelmék hódíthatják meg. Hát miért ne lehetne valaki lángész, ha szüksége van rá, hogy az legyen. Milyen hatalmas eróberungot tenne Mády előtt, ha teszem azt, holnap szórul szóra elmondaná előtte ma felolvasott beszédét. Az érzéketlen medve egészen meg lenne hódítva s magától menne be a kalitkába. Az igaz, hogy egy kicsit erős dolog, annyi sok ostobaságot betanulni, de elvégre is a férjek nem teremnek úgy mint a gomba, azokat fáradságosan meg kell érdemelni. A cél könnyíti az eszközöket.
Melanie elhatározta, hogy valami csel útján magához keríti a beszédet, holnap estig betanulja szórul szóra, amikor is találkozni fog Mádyval a sétatéren s produkálni fogja nagy emlékezőtehetségét egyszeri hallásra megtanult beszédének elmondásával. A többi aztán magától következik. Új helyzetek új eszközöket teremtenek. A »tisztességes szándék« is csak olyan növény, mint a többi közönséges plánta: ültetni kell, hogy kikelhessen, gondosan ápolni, öntözni, nyesegetni, hogy megérlelődjék…
A fődolog csak az, hogy Mády észre ne vegye holnap estig kéziratának eltűnését; – holnap este majd arra sétál Melanie a háza mellett s valamelyik kinyitott ablakon bedobja, hogy minden parányi nyom eltűnjék, mely bámulatos lángelméjét gyanússá tehesse.
Mikor Mády végigolvasta dikcióját, összehajtogatta a becses tartalmú kéziratot, s letette a kis toalett-asztalra Melanie albumai mellé és elmélázott a nagyszerű sikeren, melytől már csak nehány óra választja el.
Azalatt odaát a másik szobában már nagyon kimelegedtek az arcok, megteltek a kedélyek, megfogytak a palackok, a sziámi-iker-sótartó feldöntve, kiömlött tartalma ott uszkál az asztalon, a kisebb-nagyobb bortócsákban, miktől mindmegannyi mappa képződik a fehér abroszon.
A társaság egy része Tóth Pistát hallgatja, ki éppen most kezd bele a negyvenedik anekdotába, míg a másik rész a siket Záboryt figyeli, amint belebeszél, szavalva a jó öreg Gvadányiból régi elfelejtett kádenciákat; csak a Kelemen bácsi szavai részesülnek osztatlan figyelemben; ő beszél legokosabban:
– Igyanak, uraim, mert különben…
– Éljen az öreg Gvadányi szelleme! – kiált fel Zábory »causa bibendit« keresve –, kihez hasonló nagy »literátort« csak egyet bír a század felmutatni.
– Kicsodát? – kiált közbe Ákos bácsi, mindenféleképp mesterkedvén szóhoz jutni.
– Hm… hm! Kicsodát is no! Hát izé… Paul de Kockot.
A szegény levéltárnok meg volt akadva; sehogy sem jutott eszébe valami írói név. Csak nagysokára bírta kibetűzni emlékezete ábécéjéből, hogy a felesége ettől a Kocktól szokott olvasni.
No ’isz csak az kellett Ákos bácsinak! Hogy meri valaki az ő istenben boldogult »Szepi bácsiját« az olyan pipogya emberrel hasonlítani össze, mint aminő Kock Pali. Szegény jó öreg! Hogy megríkatta valaha a »Peleskei nótárius« érzékeny történetével, melyet személyesen olvasott fel előtte gyerekkorában. Véletlenül akkor nyit be rájok a híres Gaál, aki megértvén, hogy a sírást-rívást Nagy-Zajtay István halála okozta, egész megindultan simogatá meg Ákos úrfit; »sose sírj, kis öcsém, majd feltámasztom a te kedvedért« – s így született meg a »Peleskei nótárius feltámadása«.
Egyszóval ez a komisz XIX-dik század mindenestül az Ákos bácsi teremtménye; ő a világ tengelye, őkörülötte forog minden: politika, irodalom, művészet, miniszteri szék, szép asszonyok… minden… minden. Hiába! az már úgy van, annak már úgy kell lenni; az ellen nem tehet senki semmit.
Csak a nagyothalló rebellis Zábory Eduárd mer megkockáztatni Ákos úr szavaira egy-egy kételkedő »de már az nem bizonyos« kiáltást, azt is talán csak azért, mert nem hallja miről van szó, aztán pedig neki már az a »nem bizonyos« megátalkodott szavajárása, úgyhogy egyszer a főispáni ebéden, midőn valaki a főispánért ivott s előszámlálgatta, hogy: »milyen tündöklő csillag őméltósága az alkotmányosság egén«, Edus úr azt akarván elhitetni a publikummal, miszerint nem siket (szomszédja által úgy informáltatván, hogy a burkus szövetség üdvös voltáról beszélnek) közberikkantott: »De már ez nem bizonyos.«
(Hanem az meg már bizonyos, hogy Eduárd urat azóta sohasem hívják meg többé a főispáni ebédekre – toasztot hallgatni.)
Sőt Ákos bácsi ezúttal is keményen röffent fel közbeszólásaért.
– Micsoda! Hogy nem bizonyos? Kikérem magamnak! Ha nem respektálnám a füleidet, mindjárt levagdosnám taplósapkáknak. Hát hallottál engem valaha hazudni?
Úgy van… tökéletes igazsága volt, Zábory sohasem hallhatta őt hazudni; először persze azért, mert nem hazudott soha… no, másodszor meg azért is, mert nem szokott olyan nagyon kiabálni, hogy az Edus hallási talentumának mértékét megüsse, tehát üres kapcáskodás volt tőle méltatlanul ledorongolni ostoba szójárásával Ákos bácsit.
Hanem az meg is bosszulta magát kegyetlenül.
Fölemelkedett helyéről s toasztmondási előzményképpen egyik kezével megvakarta a parókáját, mintha viszketne, a másikkal pedig magasra emelte a poharát s átkiáltott a nyitott ajtón keresztül a másik szobába.
– Uram, uram, Mády Károly uram, szólok az úrnak!
– Hívják! – figyelmezteté Melanie szórakozott lovagját.
– Engem? – kérdé az elmélyedt férfiú felrezzenve.
– Igen. Botló toasztot intéz önhöz. Menjünk!
Az aggszűz azonban úgy tett az ajtónál, mintha valamit benn feledett volna, s maga előtt eresztve Mádyt, hirtelen visszasurrant szobájába.
Egy szempillantásába került a toalett-asztalkán feledt kéziratot becsúsztatni egy album alá s annak helyére két ív tiszta papirost hasonló alakúvá összehajtogatni.
Ez az első lépés. Ha ez elsül, az lesz a második lépés. A harmadik lépést már Mády fogja tenni.
Melanie sietett a vendégekhez, hogy Mády észre se vehesse távollétét.
Ott benn mindenki feszülten várta a toasztot, mert a ritkaság vonzó: az pedig nagy ritkaság, hogy Ákos bácsi toasztot mondjon. Vajon kit köszönt fel? Valami mázsás dolog lesz, mert egész birkatürelemmel bevárja, míg a társaság zsivaja néma csenddé válik; csak ekkor kezdi meg éktelen kiabáló hangon:
– Tekintetes Zábory urat, aki…
A megtisztelt férfiú neve hallatára hirtelen hátrakapta fejét, kirúgta maga alól a széket, s hajlongva állt fel egész reverenciával végighallgatni a saját apotheosisát. Még az a szerencse sem érte soha, hogy ilyen tekintélyes férfiú igyék az egészségeért!
De a szegény malőrös ember ezt az örömet sem élvezhette egész teljességében, mert Ákos bácsi nem tartotta magát folytonosan ahhoz az erős hanghoz, – melyből kiindult, hanem ahelyett – nem szólt többé egy kukkot sem, csak a száját mozgatta nagy sebesen, mintha folytonosan beszélne és perorálna, és hadonászott, gesztikulált hozzá a két karjával, hogy szinte izzadt bele…
A társaság megérté a tréfát, tetteté magát, mintha feszült figyelemmel hallgatná a szónokot, és osztaná annak szavait…
– Úgy van! helyes!
A levéltárnok úr füleinek csendes birodalmát csak e koronkinti felkiáltások elmosódott hangja csiklandozta meg.
Pedig mint szerette volna hallani az egészet! Most haragudott magára először életében amiért siket. Íme, nem hall egyetlenegy szócskát sem az Ákos bácsi toasztjából. Még csak el sem fogja tudni otthon mondani a feleségének, ha csak meg nem kérdezi valakitől… Azaz, hogy meg sem kérdezheti, nehogy elárulja egyetlen hibáját, amit akár egyetlen jó tulajdonságának tarthatnának…
De ha nem is hallja, azért meg van győződve, hogy nagyon szép toaszt lehet. Aztán milyen tűzzel mondja! Terrengette! Az oszt a jeles szónok! Milyen parlamentáris minden mozdulata, hogy szinte megszólalni látszik… Szinte érteni véli… a szöveget. Csupa szikra, csupa rakéta. És mily hosszasan beszél! Alkalmasint soká időzik hazafiúi érdemeinek felsorolásánál…
A levéltárnok úr egészen elérzékenyül s szerény pironkodással beszél közbe.
– Oh, kérem… ez már sok. Ez már nem bizonyos. Ennyit már nem érdemeltem meg.
Végre Ákos bácsi megelégli a bolondériát, szájához viszi a telt poharat és a szokásos »isten éltessé«-vel csattanósan bevégzi a néma toasztot.
Felhangzik az éljen, minden arc tündöklik a mosolytól, csak a levéltárnok úr veszi a dolgot komolyan s ünnepélyes hálával siet szorongatni a szónok kezeit.
– Köszönöm, nagyon köszönöm.
No, már erre aztán hangosan kitört a hahota. Ákos bácsi egyet csavarint bajuszán nagy megelégedéssel, mivel a bomló tekintélyt fényesen sikerült visszaállítania. Aki legjobban győzi szóval, az a legnagyobb tromf mindenütt. Ezzel az egy ellenséggel ugyan könnyen bánt. Úgy agyonütötte viccel, mintha ott sem lett volna. Most már elmehet isten hírével, haza a – levéltárba, – ad acta…
Ez a kis bolondság aztán végképpen megállapítá a Kelemen-bankett renoméját, még az is azt fogja mondani holnap, hogy jól mulatott, kinek történetesen a foga fájt ma; – csak Mády restellte, hogy ezt az originális toasztot nem ő tartotta. Már az igaz, hogy minden jó gondolatot elkapkodnak előle, hol Montesquieu, hol Thiers, hol Shakespeare, hol Botló Ákos.
Azaz, hogy marad biz ott elég eredeti gondolat neki is, amint azt majd még ma meglátja a világ. A lángész teremt a semmiből. A »semmiben« pedig nincs hiány; az mindig terem a »valamiből«.
Azzal ijedten kapott kaputrokkja zsebéhez, majd befutott a Melanie szobájába ott feledett kéziratáért.
…Abban a darab papirosban rejlett minden ereje, mint Sámsonnak a hajában, az volt neki az Aladin csodalámpája, mellyel fényt teremtett, mellyel várakat épített maga körül, annak élt, abban bízott, az foglalta el lelkét e napokban…
Melanie utána nézett az üvegajtón keresztül s ravaszul mosolygott, midőn látta, hogy az asztalon kikészített üres papirost mohó sebességgel csúsztatta zsebébe, aztán büszkén vetette föl fejét, felborzolván nagy aranygyűrűs kezével különben is égbe meredező haját, s égő türelmetlenséggel pillantott órájára.
Pont nyolc óra volt.
Ezer villám! De szörnyű lassan megy ma az idő! Mintha csak Kelemenék fogadták volna meg vendégmarasztalónak. Még két egész óra a fáklyászenéig!
Talpai alatt égett a föld, szemeiben ragyogott a tűz, homlokán kidagadtak az erek. Nem hiába hasonlítják a dicsőséget a naphoz: nagyon melegítenek már a közeledő sugarai is…
Nem maradhat többé e helyen. El a magányba! Lelke ma nem bírja kiállani e prózai levegőt. Otthon majd elmulat a beszédével; habár nem is képes azt már könyv nélkül betanulni, az nem árt, ha minél többször átnézi; emlékező tehetségének sűrű rostáján keresztül mégis csak átesik néhány gondolatmorzsa.
Mády úr előkereste sapkáját, botját és ürügyül hozva valami hirtelen eszébe jutott teendőjét, engedelmet kért elbúcsúzhatni.
A búcsúzáson egészen szerencsésen esett keresztül; egyéb baja sem történt, csakhogy szórakozottságból Kelemen bácsinak kezet akart csókolni, míg Melanie-t e mondattal vigasztalá meg.
– Szervusz, öregen! Reménylem találkozunk még ma…
Világos dolog, hogy tévedésből tette. Melanie-t nézte Kelemen bácsinak. Különben nem ütközött meg rajta senki. Mádytól fel nem tűnik az ilyesmi. Affektálja a szórakozottságot, mert az zseniális tulajdon.
Melanie egész az udvarra kikísérte, hol Mády úr belebotolván a lakomai csontokon rágódó Visztulába, az egy keserveset ordított, mi Melanie ideges természetére oly kellemetlenül hatott, hogy félájultan dőlt Mády karjaiba.
– Istenem! Bocsánat… Csak a fejem szédült el kissé… megijedtem…
– Én is! – viszonzá Mády. – Mit gondol, kisasszony, az isten szerelmeért! ha most ez a kutya beleharapott volna a lábamba… Pedig jogosan tehette volna.
Mády tagjain úgy végigborzongott a hideg e gondolatra, hogy szükségesnek látta a kabátját begombolni.
– Ajánlom magam.
– Istenem önnel! – búcsúzék az aggszűz érzékenyen. – Legyen szerencsénk minél előbb. Isten önnel. Említette, hogy holnap, vagy holnapután egypár száz példányban nyomatja ki beszédjét. El ne felejtsen aztán hozni egy példányt. Isten önnel!
Mády óvatosan lépkedett a bozóttal, tövissel, lapufűvel bevont udvaron, annál is inkább, mert már erősen esteledett s az egész épület környéke tele volt építő anyaggal, mert mióta Kelemen bácsi csendbiztos lett, elkezdte javítgatni az ócska fészket; különösen az épület homlokzatának kellett a kőműves, mert már szinte potyogott le róla a tégla a járókelőkre, úgyhogy akinek még kedve is lett volna tán… annak sem volt kedve ablakpromenádot tartani az »antik kisasszonynak.«
A kapun túl már bátrabb léptekkel ballagott, hősünk folytonosan morogva magában:
»Ha az a kutya megharapott volna engem! Ha teszem azt, elharapta volna a lábamat! Hogy sajnált volna az egész vármegye! Hogy írtak volna nekrológot a lapok annak a lábamnak tiszteletére, amelyik már nincs. Milyen derék lett volna!« stb.
…És már szinte sajnálni kezdte, hogy a kutya el nem harapta a lábát…
Ilyen szellemdús eszmeláncolat kíséretében ért haza, hol egész arab kényelemmel nyújtódzott el díványán két meggyújtott gyertya világánál, félfekvő helyzetben kívánván beszédjén végighizlalni lelkét – ki tudja már hányadszor?
Kihúzta azt zsebéből most is, széthajtotta és – fájdalmasan felkiáltott. A papiros üres volt. A ráírt betűknek, eszméknek semmi nyoma sehol. Mintha az ördög keze egyszerre letörült volna onnan mindent…
A szerencsétlen férfiú sápadt lett, mint a kréta; nagy, kidülledt szemeivel mereven bámult a semmire, kezeivel lankadtan simítá végig a félelem verejtékétől csurgó homlokát s kétségbeesetten markolt hajába:
– Megőrültem! Segítség! Rablók, gyilkosok!
A sánta Muci inas, ki a folyosón ácsorgott, meghallván ura belülről jövő kiáltását a Matyi szakáccsal egyetemben, – uccu! szaladtak ki a folyosóból amerre láttak. A Matyi szakács haza sem jött reggelig; hanem a másikban mégis volt annyi vitézség, hogy az utcai ablakon be mert pillantani; de bizony mégis kíváncsi volt rá, mint ütik agyon ott benn a tekintetes urat…
Mády megpillantá az inas bámészkodó pofáját ott kinn az ablaknál.
– Mucikám, fiam, gyere csak be.
– Nem biz én. Zsiványok vannak ám ott.
– Hol, te szamár? Gyere be, mutasd meg, hol?
Muci megcsóválta a fejét és elszaladt az ablaktól.
– Megy bizony a mennydörgős ménkő! – kiáltozott az utca közepéről.
Őt sem a gólya költötte, hogy most bemenjen. Látja ő amit lát. A tens úr ábrázata nem hiába hagyta el piros színét, se nem ordítozott hiába gyilkosokat. Dejszen nem jó sor folyhat odabenn, se nem szilvóriumra instálják most oda Mucit. Ami pedig nem szilvórium, az úgyis haszontalanság.
Mády kinyitotta az ablakot s érzékenyen könyörgött makacskodó szolgájának.
– Mucikám, édes fiam! Ne szaladj! Csak a szemedre van szükségem. Neked adom a nagy tajtékpipámat.
Ez megállította Mucit. A’ már nem tréfa, ha a szemét oly előnyösen értékesítheti az ember. A tajtékpipa megédesítette a halál eszméjét és visszavezette az engedelmességhez.
Nagy félénken beballagott az ura szobájába.
– Hol az a pipa? Na, itt a szemem, melyiket akarja kiszúrni a teins úr?
Aztán félénken tekintett az ágy alá; de sem rablót., sem gyilkost nem bírt felfedezni sehol.
Mády még akkor is görcsösen tartá kezében a szerencsétlen papirost.
– Nézd meg ezt, s mondd meg, micsoda ez?
– Hm! Hát a bizony egy árkus papiros.
– Mi van rajta? – riad fel a magából kikelt Cicero.
– Üm! Hát mi volna? Semmi!… – vigyorgott Muci.
Mády irtózatos erővel ragadta torkon e szóra.
– Hazudsz, gazember! Hát az én beszédem hova lett róla? Annak ott kell lenni rajta. Azt nem nyalta le róla a macska. Az én dicső, az én édes, az én pompás beszédem, az én örömem, az én boldogságom! Mindjárt megfojtlak!
– Er-esz-szen – hörgé Muci. – Most már jobban megnéztem, nem bánom már én hát… ott van… rajta van a… beszédje.
A félig tébolyodott ember lázas örömmel ölelte át Mucit.
– No, ugye látod? Ugye látod? Megvan, ott van… Csak én nem láttam. Ugye, hogy nem ámítasz? Mai nap már nem csinál csodákat a Krisztus, a vizet nem változtatja borrá, s a Mády Károly beszédét vízzé – akarom mondani tiszta papirossá. Ugye nem? Szólj hát Mucikám, édes kedves sasszemű Mucikám! Olvasd fel nekem azt a beszédet hangosan. Te nagy talentum vagy, Muci, én téged emberré csinállak. No, olvasd már hát!
A nagy talentum bámulva nézett urára. A’ bizony megbolondult! Elhagyta az a kis esze is, amije volt, mert tiszta ésszel csak nem kívánná tőle, hogy onnan olvasson neki, ahol semmi sincs, mikor még onnan sem képes elolvasni a betűt, ahol van. Ő sem bölcs Salamon, hogy mindent tudjon, még azt is, amit nem tanult. No, már itt nem segít senki, csak a doktor.
A jó Muci lelkén keresztülizzadt egy kis keresztényi érzelem, melynek előidézésében nem kis szerepet játszott a tajtékpipa; fogta hát magát, úgy tett, mintha olvasni akarna; de amint Mády karjából kimenekült, hirtelen kiugrott a szobából s szaladt doktort keresni.
Mády kezére tapasztá homlokát, s amint izgatottsága fogyott, gondolkozni kezdett.
A sors keze ez! A végzet odaszegődött Botló Ákoshoz és demonstrálni kezd ellene… Pedig hát ő sohasem vétett a sorsnak semmit! Ő elösmeri, hogy a sors a legnagyobb szónok, mert neki vannak a legvastagabb argumentumai. Hát a sors meg minek agyarkodik az ő működése ellen? Minek avatkozik bele, minek csinál az ő tintájából láthatatlan »Wasszerdrukkot. «
…Csak legalább »impurumot« hagyott volna magának! Ne lett volna annyira hiú és circumspectus, hogy a sok javítás és tollrágás tanújeleit elégesse. Nem állna most a kétségbeesés tornyának legtetején. Oh, istenem! Mi lesz most már belőle? Ki fog szónokolni ma este és mit?
Roppant skandalum, fekete gyalázat, égreszkettető malőr!
A fél országban elmegy híre, hogy Mády Károly megszökött az oráció előtt! A második Demosthenesbe belerekedt az elokvencia! Mádyból kifogyott a mondanivaló! A legnagyobb hordónak kiesett a feneke!
Oh, ezt a gyalázatot nem lehet elevenen megérnie!
De ha mindezt még ki is lehetne parírozni! Ki pótolja vissza neki azt a nagy dicsőséget, azt az örök babért, melyet lelkében elképzelt? Oh, úgy fáj, olyan nagyon, nagyon fáj lemondani arról!!
Inkább megöli magát.
Denique, még a nagy diplomata sem barikadírozhatja el magát minden eshetőség ellen, még abba is bele mer kötni a magasabb égi hatalom.
Milyen jó lett volna a régi indus szokás szerint belevésetni az egész beszédét a Muci hátába. Csakhogy akkor a Muci hátát bizonyosan kicserélte volna a sors a Melanie arcával, amelyikre pedig nincs írva semmi, csak az: »hunyd be szemedet!«
Melanie-ről eszébe jutott, hogy még délután ötkor megvolt a beszédje. A jó lánynak még fel is olvasta. Hogy lelkesedett rajta szegény! Oh, ennek a lánynak fölséges szíve van! Kár, hogy nem férfi. Milyen jó mamelukja lenne belőle! Egész áhítattal hallgatta minden szavát! Oh, hogy azokból a nagy szavakból nincs már semmi! Mintha csak vízió, fantom lett volna minden…
E pillanatban Mády hirtelen felugrott. Egy eszme cikázott agyán keresztül. Egy csónak a kétségbeesés tengerén. Bele is ült abba a csónakba azonnal.
Az a beszéd nem lehet elveszve. Azt ő ott hagyhatta a Melanie toalett-asztalán és más papirost csúsztatott helyette zsebébe. Bizonyosan, bizonyosan!
– Heuréka! – ordított fel örömteljesen, s nyitva hagyván az egész épületet, futott a népesedni kezdő utcákon Kelemenék felé.
Az utcák pedig azért kezdtek népesedni, mert a kisvárosi publikum szereti a potya látványosságot, ingyen szórakozást. Jólesik az a kis füst, mellyel lefüstölik bizonyos nagy emberekről a kisszerűséget. Hadd jusson valami kevés az ő orrának is! Úgyis neki fog majd kelleni prüszkölni legjobban a méltóságos úr érdemeitől.
A külső utcákban már nem hullámzott a nép, ott már néptelen, kihalt volt minden, csak a kutyák ugattak eszeveszetten. Valami fontos keleti kérdés foroghatott szőnyegen közöttök, mert még a Kelemenék Visztulája is belebocsátkozott az általános vitába, természetesen a becsukott kapu mellől.
»Hau… vau!«
Mády kongó léptei kísértetiesen visszhangoztak az éj csendében.
Lihegett a fáradságtól. De mit neki a fáradság? – előtte sokkal magasabb cél lebegett, mintsem a haszontalan dibdáb földi sanyarúságokat észrevehette volna; csupán a kutyák ellen reszkírozott meg egy kis keserű eszmemenetet.
De hát minek is akadékoskodnak az útjába, adta szemtelen kutyái! Vagy legalább valami botot hozott volna magával, mert ezeknek ugyan hiába magyarázná szóval, hogy könyörüljenek rajta, ne ténferegjenek az útjába, ne kapkodjanak a combja után, majd inkább holnap ide küldi nekik Mucit ha már olyan nagy gusztusuk van emberlábra; azt haraphatják amennyit tetszik, annak úgysem árt, mert sánta; – hanem most az egyszer eresszék békességgel, mert a méltóságos főispán úr van itt, aki könnyen oráció nélkül maradna, ha egy óra alatt meg nem járja Kelemenéket…
Persze a veszett állatban nincs annyi parlamentáris érzék, hogy az ilyenekre hallgasson; hanem megállj, beste isten teremtései! majd befütyül ő azoknak a holnapi gyűlésen!… Olyan szájkosarat indítványoz, hogy a sintér is megsiratja őket…
No, de már nem messze van céljától.
A Kelemen-ház már ott feketedik; az ablakok ugyan sötétek, jele, hogy a vendégek alkalmasint a fáklyászene kedvéért eloszlottak, s a család lefeküdt. Nem tesz semmit! – ha lefeküdtek, majd fölkelnek! Ilyenkor nem adhat az ember sokat az etikettre; fölzavarja, ha úgy alusznak is, mint a bunda.
Hála istennek, még nincs elveszve semmi. Még elég bőven kifutja az időből, elkérni a beszédet s visszamenni. Ojjé! Hiszen még a menet csak háromnegyedóra múlva kezd szervezkedni. Addig még ki is szíhat otthon egy csibuk dohányt…
Eközben egészen odaért a házhoz, megtörülte izzadt homlokát kabátja ujjával s nagyot lélegzett. No, csakhogy itt van. Íme, a nagy diplomatákba bele mer ugyan kötni az égi hatalmasság, de azért azok nem hagyják ám magokat könnyen lefőzni.
Azzal felnézett a borongós égre, mintha a polemizáló felső hatalommal diskurálna.
– No, ugye eljöttem a beszédért? No, ugye kemény gyerek Mády Károly?
Aztán kevélyen lépett egyet oldalt és olyan egyenes jó irányban lépett a – malteres gödörbe, hogy csak akkor vette észre, mikor már a szürke fluidum összecsapott mirabeau-i alakja körül.
– Jaj! – ordított fel a kemény gyerek –, ki az ördög ásatta be ide azt a lekváros bödönt, amelybe estem. Meghalok! Odavagyok! Jaj a szemem!
A Cicero kimondhatlan kínokat állott ki, a nagy sötétségben csak nagysokára jött rá, hogy ez alighanem malter, mert a falhoz támasztott létráról kombinálta ki, hogy itt bizonyosan tatarozzák a falat – azonban a gödörből kijönni sehogy sem bírt.
– Oh, uram, bocsásd meg hiúságomat! – fohászkodék fel a veszedelemben az úristenhez. – Segíts ki innen! Sohasem tartok szónoklatot többé. Nem vagyok én kemény gyerek, én csak alázatos keresztény vagyok. Buzgó római katolikus. Holnap korán reggel mindjárt küldök egy ötven forintos Péterfillért őszentségének. Nem is Mády Károly a nevem, én csak a Muci vagyok, a híres orátor szolgája. Nem is a beszédért jöttem ide, hanem imádkozni akarok ebben a csendes zajtalan utcában.
E pillanatban feje fölött az első emeleten Melanie szobájából felhangzott annak rikácsoló hangja, amint egy népdalt kiabált alkalmasint elalvás előtt:
 
Ej ha én, ej ha én,
Ha én legény volnék,
Ahhoz a lányokhoz
Jaj de bátran szólnék.
 
Mády ezalatt fázott, reszketett a malter-szószban.
– Még ébren van Melanie – suttogá magában.
A dal megszűnt. Mády kétségbeesett erőfeszítéssel emelte ki magát kifeszített karján. Sikerült neki belefogódznia a nagy, százados körtefába.
Már az igaz, hogy furcsa toalettben jelent meg a külvilágon. A fél cipője lemaradt a sapkájával együtt. Ami pedig megmaradt belőle, az olyan szürkeség volt, hogy ő maga sem bírt ráakadni saját magára. Egy nagy sárdarab volt az egész ember, a borzas haj odatapasztva meszes, lecsepegő habarékkal az arcához; a szem, a fül, minden tele sárral, úgyhogy sem nem látott, sem nem hallott semmit.
Cudarul bevakolta a sors; nem is volt már egyéb hátra, csak még tetejébe egy kis mésszel is kifehéríteni a vármegye oszlopát.
Legelőször is szemét törölte volna ki, ha lett volna mivel, azután odavánszorgott a kapuajtóhoz és megnyomta sáros kezével a kilincset.
Be volt zárva.
Hosszú lélegzetet vett. Eszébe jutott, miszerint a gödörben azt az ígéretet tette az égieknek, hogy oda sem hederít többé a dikciónak. Eh, mi! Nem ér semmit! Vi coacta volt. Aztán mit segített neki az isten? Semmit. Magától, önerejéből jött ki. Nem tartozik senkinek semmivel! Ő ugyan el nem áll a szótól a Rotschild vagyonáért sem. Ha az istennek szabad mennydörögni, villámlani, bevezetni az embereket malteros gödrökbe: miért ne volna szabad neki is perorálni, szólni bűbájosan, szépen, végigcikáztatni elméjének szikráit, lemennydörögni lelkének haragját és belevezetni embertársait az Olympusba?
A nagyra termett férfiúnak szokatlan erőt kölcsönzött a szenvedély. Míg tagjai reszkettek a hidegtől s teste annyira lankadt volt a kiállott fáradtságtól, hogy mozdulni is alig bírt: addig kétségbeesésében irtózatosat ütött a sarkaiban megrendült kapura.
De az újkori Botondnak csak a Visztula felelt belülről száraz, hektikus vonítással.
Ismét megdöngette a kaput.
Megint semmi nesz. Senki sem hallja. Még a vén Visztula is jónak látta visszahúzódni az ólak felé, lassú, félénk morgással, mintha arról elmélkednék: »Hallgatni ezüst, ugatni réz.« Aztán az még nem is történt meg soha, hogy a Kelemenék kapuján a manupropriáját próbálgassa valaki éjjel. Erre nincs paragrafus a kutya Corpus Jurisban; mert olyan emberre, aki ott kinn van és nem szándékozik bejönni, – ugatni kényelmes és mulatságos –, de az olyan emberre, aki ott kinn van, de be akar jönni, ugatni veszedelmes és meggondolandó dolog.
Ezt így tanítja a kutyafilozófia, amely egészen olyan, mint az embereké. Nem tudom, melyik tanulta a másiktól?
Mády kezdett kétségbeesni, az idő fogyott, a kapu és a bástyaszerű kerítés megmászhatatlan volt, tehát egész céltalanul zöröghetett itt akár reggelig, anélkül, hogy ott fenn az alvók meghallanák.
A lutheránus torony óráján e percben tompán kongott el a két negyed tízre.
Hah! csak félóra van már hátra! Addig kezemben kellene lenni a beszédnek, hazaérni, megmosdani, átöltözni. Lehetetlen, lehetetlen.
Mády szomorúan csüggeszté le fejét és desperátus sóhajjal rebegé:
– Miért nem tudok repülni?
Majd homlokára csapott tenyerével, úgy hogy ezer darabban freccsent szét róla a sár.
– Oh, én hájfejű! Hát hiszen ott a létra! Már rég fölmehettem volna az ablakra zörögni.
A létra csakugyan ott volt. Egy másodpercbe került, azt a Melanie szobájának nyitva volt ablakához támasztani s felmenni rajta.
Egy kicsit regényes dolog volt biz az, kivált Mády számára; de hát nemigen lehetett válogatni az eszközökben. Aztán úgysem tudja azt meg senki.
Mády megállt a lajtorja legfelső fokán s fejét bedugván az ablakon, mennyire a sötétség engedé, szétnézett Melanie hálószobájában.
…Az ünnepélyes csöndesség némán borult a szűz álmaira, a mell lágy pihegésével édesdeden csókolódzott össze az ablakon be-beröpködő zephir, melyet egy-egy játszi hortyogás pajkosan kergetett el, a félrecsúszott paplan alól kikandikáló fonnyadt bájakat félve és gondosan, gondosan és mégis hanyagul takarta el bűbájos átlátszó fátyolával az éj titokteljes sötétje…
Mády meghökkent. Az ördögbe is! Minden jó lélek dicséri az urat! Az mégsem egészen rendes eset egy szűz szobájába rontani éjnek idején az ablakon keresztül, felverni azt édes szunnyadásából, megrontani álmait.
…Kivált, ha a sabinusokról talált álmodni…
Aztán ilyen ruhában, ilyen piszkosan hogyan mutassa magát, hogyan költse fel? Az egész világ előtt nevetség tárgyává tegye magát? Beszéltessen magáról kalandosabbnál kalandosabb epizódokat? Nem, ezerszer nem! Hiszen Melanie-t nem szükség felkölteni. Ha felhág az ablakra, hosszú kezeivel könnyedén eléri a toalett-asztalt, hol kézirata van.
S azzal felhágott egyik lábával az ablak párkányára, belefogódzván mindkét kezével a keresztfákba.
Ekkor Melanie egyet köhécselt és megmozdult ágyában, éppen abban a pillanatban, midőn Mády a másik lábát húzta fölfelé.
A kalandhős megrezzent s vérében lévén a hátrálás jámbor természete: önkéntelen félelemmel villámhirtelen rántotta vissza útban levő lábát, s a nagy sietség következtében oly szerencsétlenül, hogy a létra egyik oldalát túlsúlyba hozván – az roppant csattanással lezuhant.
Most már elérte a desperáció Rubiconját! Most már nincs menekülés, visszamenetel! Látni fogják ebben az irtózatos kosztümben, röhögni fognak rajta… Csúfolni fogják még a gyerekek is.
Oh, milyen jó volna most ott heverni a létra mellett a kövezeten élettelenül, meghalva!…
Mády ereiben megfagyott minden csepp vér, agyában zúgott, zsibongott a kétségbeesés démoni gondolatraja. A gödörben különben is átfázott testét hideg láz kezdte gyötörni, mögötte az elmúlt borzasztó jelenetek minden átélt gyötrelmökkel, előtte pedig a még borzasztóbb jövendő események, melyeknek olyan vérjegesztő kimenetele lehet…
…Oh, ez nagyon, nagyon keserű nap volt…
Hogy szeretne most otthon lenni az ágyában, nyugodtan, procul negotiis, nem törődne már ő azzal sem, hogy ki szónokol a fáklyásmenetnél, ki igazgatja a vármegyét, mit főz holnapra a főispáni szakács: – vagy ha már az teljes lehetetlenség, legalább szökhetne mindjárt ebben a percben a földkerekség túlsó oldalára, ahol nincsenek ismerősök, tisztelők, kiknek mindenikének gúnyos mosolyával fog kelleni találkoznia, mindmegannyi tőrdöféssel abba a nemes szívbe, melynek külső burokját annyi megpróbáltatásnak tette ki a fátum…
Vagy mért nincs itt a kezeügyében mindjárt egy képviselő aspiráns, aki neki nyomban vasutat építtessen innen hazáig, vagy egy gőzsiklót az ablakból lefelé! Attól talán kitelnék. Ígért az már nagyobb dolgokat is.
…Ah, késő minden!
Melanie felébredt a létra lezuhanása által okozott zajra, s álmos, felriadó hangon sikoltott fel:
– Ki az? Mi az?
Mády nem felelt.
A vénlány borzadva pillantá meg, amint sikerült szétnéznie, hogy az ablakban valami fekete tömeg guggol a virágcserepek közt.
– Segítség! Hess! Kísértet! Csiba te!
Azzal áhítatosan keresztet vetett magára.
»Bizonyosan kísértet« gondolá, s foga vacogott a félelemtől. Az a különös, hogy a kísértetnek is vacogott a foga.
A vénlány reszketve bújt a párna alá és arról kezdett gondolkozni, hogy hányfélék a kísértetek? Bizonyosan ott is vannak nőkísértetek és férfikísértetek is… Vajon az utóbbi nemhez tartozik-e az ő síri látogatója?
– Melanie kisasszony! – szólalt meg e percben az ablakból egy nyöszörgő, alázatos hang.
A vénlány örömreszketve kapott mellén szétvált ingéhez, s azután elgondolva, mennyi édes varázs rejlik a közelgő percek méhében, álmodozó, egyszerre egzaltált hangon szóla, lassan, suttogón, mint a titkos szerelem költészete, lágyan, olvadékonyan, mint az aeolhárfa.
– Ön az? Ah, ön az? Ön? Mády? Ah! Vártam önt. Tudtam ezt, reméltem ezt. Ön kedves vakmerő! Nos, fél a szemrehányástól? Kétségkívül, kétségkívül meg fogom szidni. Eh! hagyjuk ezt, édes barátom, minél későbbre, nemde? Most legtanácsosabb lesz belépni, kóbor lovagom! Lám, lám merre talál ajtót a gonosz.
No, iszen most ijedt ám csak meg komolyan Mády Károly! – Ez volt a leghalálosabb tőrdöfés életnyugalmának. Így félhalva, összekínozva, minden örömtül megfosztva, meg tetejébe megfogatni regényalaknak, szerelem bolondjának, középkori trubadúrnak… Seregeknek ura! Hogy bírtad kigondolni ezt a fokozatos kínláncolatot, ezt az eleven mártíromságot!
– Én beteg vagyok, kisasszony – nyöszörgött tovább feleletül a kóbor lovag. – Egy nagy kérésem van nagysádhoz!
Melanie megigazítván pongyoláját, félig fölemelkedett ágyában:
– Hogyan, ön beteg? Szóljon! Minden szava teljesítve lesz! Arra esküszöm. Szóljon!
– Legelőször is esedezem, ne gyújtson gyertyát… – szótagolá Mády.
– Oh, nem, nem. A világért sem, ha ön akarja, – szólt közbe Melanie, kinek magának sem volt kedvére a gyertyavilág. A sötétség eltakarja a női bájak hiányát.
– … Aztán hunyja be szemeit…
– A különc! – dünnyögé a vén lány.
– És magyarázza meg, merre lehet innen észrevétlenül lemenni az utcára.
Melanie szemrehányó sóhajjal válaszolt.
– Alig jött, és már az elmenetelre gondol. Az nem szép öntől!
Mády leereszkedett a szobába, s amint a padozatra ugrott, nagyot rottyant a malter-nedvvel megtelt félcipő.
– Szóljon, az égre kérem, tisztelt Melanie kisasszony. Holtig háladatos szolgája leszek. Szánakozzék rajtam! Én nagyon, nagyon szerencsétlen vagyok.
– Ön különös! – szólt Melanie kételkedő bámulattal. – Amerre jött, arra megy. Hiszen az nagyon egyszerű.
– Igen, kisasszony! De én a létrán jöttem s azt szerencsétlenül lelöktem magam alatt – siránkozék Mády.
Melanie elkezdett szívéből kacagni; kutyába sem vette ezt a mohácsi veszedelmet.
– Ön szeretetreméltó pechvogel! Szerelem mártírja! Így kell az ilyen hevesvérű kalandkeresőknek. Elkel egy kis lecke önöknek is, férfiak! Mindég szeretik az extrémeket. Néha ránk sem néznek, máskor meg a tornyot is megmásszák értünk. Úgy kell, úgy kell!
Melanie felkelt ágyából s amint a sötétben Mády felé lépdelt, önkéntelen pajkossággal fenyegette meg ujjaival. Mind közelebb-közelebb jött s egyre suttogóbb hangon szólott hozzá:
– Ön pedig ugyancsak furcsa helyzetbe jutott. Ebből a szobábul csak az apám hálószobáján lehet kijutni. Attól pedig isten mentse meg! Oh, az én apám nagyon kemény ember az ilyenekben… nagyon, nagyon rossz ember… Mind a kettőnket keresztül lőne, ha megtudná…
Mády összerázkódott s felsikoltott, az agyonlövés gondolatára.
…Oh, hiszen olyan szép az élet!…
– Szent ég! Mi baja? Pszt! Lassan… pszt! – csitítá Melanie egészen mellé lépve.
– Ne lépjen közelebb, kisasszony, az isten szerelmeért!
– Miért?
– Mert egészen bekeni magát. Jaj, egy szót sem szólok többé. Csendes leszek, mint az agyonütött; csak az életem ne bántsa senki.
Azzal hanyatt terült a padlón és elkezdett nyögni, lihegni rémletesen; a láz nagyon erőt vett rajta s megfosztá eszméletétől; beszélt összevissza mindenféle hagymázos bolondságot, amit beteg álmai elébe rajzoltak a mai élményekből.
…Engem meglőni! Oh, nem! nem! Olyan utálatos a halál; ott feküdni hideg földben, rothadt fagyökerekkel összevegyülve, férgek között… míg ellenben oly szép az élet; nézni a zöld füvet tavaszkor, hallgatni a szél zúgását sötét erdőben… Oh, nem akarok meghalni. Ne öljetek meg! Szelíd, szófogadó, alázatos ember leszek! Prenumerálok minden hazai lapra!
Melanie kétségbeesetten hajolt le hozzá, de amint arcához ért kezével, félrerántotta azt.
– Mi az ördög az?
Izgatottsága miatt, melyet az események rendkívülisége szült, alig bírta a gyertyát meggyújtani.
Inkább ne is gyújtotta volna meg!
Az esteli ideál valóban szánandó helyzetben feküdt ott, összezsugorodva, mint a sündisznó. Felismerhetlen rajta minden emberi vonás, még a szeme is be van hunyva, hogy annak se legyen nyoma sehol; csak a melle zihált erősen és a szája mozgott folytonosan.
»…Eresszétek meg eszem ártézi szökőkútját, hadd fecskendezze be a világot még egyszer utoljára gondolatok özönével! Le kell főzni Lindleyt. – Nini, hogy fogja kabátom szélét a méltóságos főispán úr… Pedig hiába fogja, nincs benne semmi – csak én. Azaz, hogy én sem vagyok benne, mert én nem vagyok senki. Ejnye csak eszembe jutna a nevem… Vagy talán nem is hínak már engem sehogy!… «
Melanie pedig csak nézte, nézte egy darabig »a szomorú alakú lovag«-ot és eszébe jutott a neve is, no meg mellesleg az is, hogy erre a névre százezer forintot érő takarékpénztári könyvecske álmodozik otthon a nagy »siffonér«-ban, fátumos gazdájának leendő édes feleségéről; – lehajolt tehát még egyszer Mádyhoz, és fölemelte a földről, gyöngéd szerető nyájaskodással kényszerítve őt ágyhoz támolyogni.
– Megyek, Mucikám… megyek… Úgy van, fektess le. Hallod-e a sok »éljen« kiáltást odakünn? Az mind nekem szól. Hallod? Ugye hallod, Mucikám. Neked adom az ócska csizmaszáramat.
– Láza van – suttogá Melanie, aztán odafektette a saját szűz párnáiba az idomtalan sártömeget, és becsukván szobája ajtaját belülről, leült az ágy szélére virrasztani a kedves beteg fölött.
Hja bizony, a férjek nem teremnek úgy, mint a gomba! Azokat fáradságosan meg kell érdemelni, szolgálni, mint a jó hírt, mint a jószerencsét, mint az érdemkeresztet.
Melanie az éjen át többször felköltötte Ancsát s főzetett bodzaherbatét, fodormenta-levelet, állítólag a maga, de tulajdonképpen a beteg férj-jelölt számára, kivel még az anatherin-szájvizet, meg a rezedaolajat is megitatná szívesen, csak használna.
…Tisztelet a vénlányoknak, csak ők tudják igazán megbecsülni a férfiakat!
Melanie boldog volt. Beteljesült, amiről álmodozott. Az ándung ritkán csal. A kiterjesztett háló pihenhet már… nem vette semmi hasznát… A medve magától jött be a kalitkába. Többé már nem mehet ki… soha többé…
Hol-hol fölkel betege mellől s lábujjhegyen eltipeg a nagy állótükörig, mely hűségesen adja vissza az önteltté vált vonásokat; elöl-hátul megnézegeti magát, egyet mosolyog a rá visszaintegető képre, mintha üdvözölné azt, mintha elhalmozná azt összes szeretetével.
Majd megfordul s hosszan elandalog a másik alakon is, kit olyan bizarrá rajzolt ki a szeszélyes végzet durva ecsetje aztán siet a csurgó izzadságtól feleresztett sarat koronkint letörölni halántékairól a szerető leány gyöngédségével és az édesanya gondosságával, belebeszélve annak lázas vízióiba:
– Szegény ember! Mennyire tönkretette a szerelem!
BEFEJEZÉS
Oh, de nagy akasztófáravaló az a Plantamour kométája, hogy nem ezen az éjszakán hozta magával farkán a – »világ végét«; hanem megmaradt későbbre ijesztgetni a felvilágosodott emberi nemet. Milyen szép lett volna, ha soha meg nem virrad többé, ha elmúlt volna minden, egy nagy gyurmává alakult volna az összes mindenség, vármegyeház, el nem mondott dikció, megmaradt fáklyadarab, lemaradt cipő, okos ember, szamár ember, szerencsétlen ember, mind mind összetaposva, összegyúrva a világ tengelyének küllői alatt. De fájdalom, most is csak úgy megvirradt, mint máskor: a nap mosolyogva bukott be a láthatárra; a vártán álló huszár a megyeház kapujában éppen csak olyan peckesen lépegetett, mint tegnap; az öreg Kelemen éppen olyan nehezen húzta fel sarkantyús díszcsizmáit, mint tegnap, és olyan türelmetlenül kiabált reggeli után, mint tegnap.
A világ nem változott semmit. Egészen érzéketlenül hagyta a Mády-féle tragédia.
A »tót Ancsa« nagy szuszogva behozta a reggelit, éppen mint tegnap, hanem ma még ráadásul behozott egy sáros báránybőr sapkát meg agy lakkcipőt. Már ilyen mellékételt tegnap csakugyan nem hozott be.
– Hát ezt mihez egyem meg? – riadt rá Kelemen úr.
– Ezt a kőmíves találta – a maltergödörben.
– Hollá! – kiáltott fel Kelemen bácsi. – Hiszen ez a Mády kucsmája. Olyan nagy feje nem lehet másnak.
– Az ördögbe is… – folytatá gondolkozva – tegnap még ebben a sapkában és cipőben volt itt. Ez különös fontosságú körülmény. Ebből még szép eset nőheti ki magát. Csalhatatlan corpus delicti. Eredj fiam, Ancsa, Mády úrékhoz és kérdezd ki, hogy hol van az úr, – otthon aludt-e az éjjel? Siess! itthon legyen a féllábad!
Ancsa fölfogván rendőrügynöki minőségének fontosságát: ahelyett, hogy maga beszélte volna el ama jelentékeny körülményeket, miket Mády felől megtudott, elhozta eleven tudósításnak a Muci inast, ki a főcsendbiztosnak részletesen elbeszélte a tens úr tegnapi furcsa viseletét: mint kiáltott segítséget sehol sem létezett rablók és gyilkosok ellen, mint fojtogatta meg, amiért nem tudott neki olvasni a tiszta papirosról, és mint találta üresen az egész házat, mire az orvossal visszatért; azóta pedig egész idáig sem híre, sem hava.
Kelemen bácsi nagy kedvteléssel hallgatta ezeket a dolgokat. E’ bizony fene homályos történet. Az eleje ugyancsak szépen fest. Egy új bűneset a »Pitaval«-ba, amit Kelemen Miklós főcsendbiztos fog kideríteni. A manóba! hiszen ezt még a lapok is közölni fogják, köszönetet szavazva a derék és ügyes csendbiztosnak. Ott lesz, olvasni fogja a nevét nyomtatásban. A főispán megdicséri hivatalosan, a nemes vármegye pedig bámulva fogja beszélni, milyen ménkő ember a vén Kelemen.
Most nincs is egyéb hátra, mint egész kedvvel nekiindulni a nyomoknak, összeszedni, ami még a régi szuszból megmaradt a vén »kaput«-ban. Hisz a magyar ember úgyis beleszületik minden tudományba. Annak csak akarni kell.
Aztán elgondolkozva, hogy az eddigi észleletek bizonyára raffinírt gyilkosságnak rosszul takart griffjei, önkéntelenül felkiáltott:
– Úgy van! A szegény Mády kétségkívül meggyilkoltatott!
A jó Muci érzékeny könnyekbe tört ki.
– Szegény jó tens uram! Én istenem, én istenem! Minek mentem, minek távoztam el mellőle? Legalább a szemét fogtam volna be szegénynek! Legalább már testamentumot engedtek volna neki csinálni vérengző gyilkosai. Tudom, nekem is hagyott volna valamit.
A főcsendbiztos sietve csatolta fel kardját s fontos léptekkel ballagott le a talált »corpus delicti« helyszínére; még a csibukjára is elfelejtett rágyújtani buzgalmában; csak úgy a levegőbe szipákolt.
A maltergödörnél semmi különöset sem bírt fölfedezni; hanem az mégis feltűnő volt, hogy a Melanie szobájának ablakától le a földig az egész fal összevissza volt csepegtetve malterrel, mintha valami bagózó óriás köpte volna le a tisztára meszelt homlokzatot.
Az öregúr megcsóválta fejét, nem szólt egy szót sem, hanem ismét felballagott az emeletre.
– Hol a kisasszony? – kérdé Ancsától.
– Még nem kelt. fel. Odabent fekszik. Az éjjel beteg volt.
– Igaz. Magam is észrevettem, hogy többször átment a szobámon.
Kelemen intett a középső szobában a siránkozó Mucinak, hogy maradjon hátra, s megnyomta lánya szobájának kilincsét.
A szoba be volt zárva.
– Nyisd ki! – kiáltá.
Azután hozzátette:
– Mert különben…
Képzelhetni Mády rémületét odabenn, ki csak az imént ébredt fel kórálmaiból tökéletes épségben és egészségben. Ekkor tárult fel előtte egész borzalmasságában az »új világ«, melyben ébredésekor találta magát.
…Biz az kopár föld volt, sehol oáz, virág, zöld levél! Mindenütt a lélekölő, szomorú pusztaság… sivatag… Hanem hát az igazi diplomata körülbarikadíroz minden eshetőséget! az igazi diplomata, mikor leesik, mindjárt arról gondolkozik, hogy mint keljen fel. Ha pedig föl nem kelhet, inkább hajlik egyet, mintsem eltörjön…
Desperációjában végigkérődzött a tegnapi eseményeken, s már éppen kombinálni kezdte, miben áll a dolog, milyen pozíciót kell foglalnia: midőn Kelemen zörögni kezdett az ajtón.
Dobogó szívvel bújt a párna alá. Melanie biztatta, hogy ne féljen, hanem nyíltan és bátran lépjen fel apja előtt.
– Melániám! Leányom! Nyisd ki, ha még élsz, szegény gyermekem! – hangzott újra kívülről az öregúr hangja, sokkal érzékenyebben mint előbb, mert az újdonsült csendbiztos újabb gyilkosságot gyanított, midőn leánya felelete helyett csak a némaság adott visszhangot szavára.
– Nyitom. Azonnal nyitom! – felelt nagysokára Melanie. – Várjon kérem egy kicsit.
Az öreg fejét csóválta megint.
– Már mégis kellett valaminek történni. Hm. Az öreg Kelemen ménkő ember. Megszagol mindent!
Aztán türelmetlenül s érdekfeszülten tekintett az ajtóra.
Bent sürgés-forgás, keresés, rakosgatás, kefélés, elfojtott suttogás siket nesze uralkodott, mindinkább bonyolítva a dolgot Kelemen bácsi elméjében. Az ördög jött volna rá, hogy az nem egyéb, mint a Mády előkészítése az utolsó kenethez.
– Legyen bátor, ne féljen semmit! – suttogá még egyszer Melanie, mielőtt az ajtót kinyitotta.
– Az leszek! Vakmerő leszek! Egész hős leszek, csak aztán kegyed is védjen, gyámolítson, bántani ne hagyjon…
Végre csikorgott a kulcs a rozsdás zárban s Kelemen úr előtt kitárult az ajtó.
Melanie hátterében látható volt a Mády alakja. Kár, hogy nem görögtűz mellett jelentek meg az ámuló öreg előtt.
A nagy diplomata valahogy jól-rosszul megmosdva, kikefélve, de mezítláb jelent meg a terrénumon félénk »jó reggelt!« kívánva.
Muci felösmerte a hangjáról s örömsikoltással rohant hozzá.
– Hát él a tens úr? Nem ölték meg, nem gyilkolták meg? Meghagyták élve, egészen elevenen…
– Ni, hogy örül más kárán a gazember! a futó betyár! No, megállj! Takarodsz ki a házamból! – riadt fel Mucira Kelemen bácsi, kinek sehogy sem esett jól, hogy az elgondolt gyilkosságból nem lett semmi. Vége van mindennek! Hír, dicsőség már pihenhet. Most már mehet a pokol fenekébe Pantinba, ha agyonütött emberre fáj a foga!
Azután odafordult Mádyhoz s rideg, sötét arccal kérdé:
– Kicsoda ön?
– Csak ösmer, kedves urambátyám, hogy Mády Károly vagyok.
Az öreg Kelemen haragosan csapott kardjára.
– Én nem vagyok önnek kedves urabátyja. Én Kelemen Miklós főcsendbiztos vagyok. Mit keres ön itt? Feleljen nekem, hogy jutott ön ide?
A gyámoltalan ember reszketve, félve húzódott az aggszűz háta mögé.
Már hiszen tud mennydörögni kormány ellen, társadalom, zsarnokság ellen, de egy haragos emberrel, aki még tetejébe oda van kötve egy ócska fringiához… azzal már bajos beszélni.
– Mit keres ön itt? – ismétlé vérjegesztő hangon az öreg.
– Se-sem-mit sem… – szótagolá, az elokvenciából kifogyott orátor.
– Borzasztót gyanítok – ordított képéből kikelve a főcsendbiztos. – Éjszaka bejönni a lányom hálószobájába. Borzasztóság! Ezer milliom ördög! Magyarázza ki magát az úr, – mert különben mindjárt vérfürdőt csinálok!
A vármegye oszlopa úgy összezsugorodott, mint a gombolyag; az arca eltorzulva kék színbe ment át, a lába pedig reszketett alatta, mint a kocsonya – hogy félteni lehetett az összerogyástól.
– Irgalom! Kegyelem! Nem vagyok vétkes! Avagy bűn-e a szerelem? Szeretni forrón, kimondhatatlanul – nem lehet vétek. Igen, igen, én szeretem Melanie-t, s őt boldogítni egyetlen kívánságom. Esküszöm, hogy csak tisztességes szándék vezetett ide…
Ezek a szavak voltak a nagy diplomata jelenlegi barikádja! Melanie lágyan borult ezek hallatára Mády keblére.
– Én szerelmesem! Szívemnek szíve!…
Az öreg Kelemen bácsi pedig megsodorintá bajuszát, nagy nyugalommal letette csibukját az asztalra, egyet szippantott a tobákos piksziséből, egyet igazított a kardkötőjén és – teljesen felderült.
– Hüm! Az már egészen más dolog. No, no… nem haragszom. Csókoljátok meg egymást, gyermekek! Aztán a félcipője ott van a másik szobában; felhúzhatja. Richtig! Nem parancsol, kedves uramöcsém, egy kis szilvóriumot? Nem árt az meg! Jó lesz szíverősítőnek!
…És az nagyon jó vicc volt Kelemen bácsitól, hogy szíverősítővel kínálta meg a boldog vőlegényt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages