FT. KUBCSIK PLÉBÁNOS ÚR • 1879 (30. kötet)
FT. KUBCSIK PLÉBÁNOS ÚR •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Utique nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az úristen szolgálatába jut, pláne olyan jó parókiába, mint a miénk.
Nem is parókia az, ha kastély. Oszlopos tornáca beillenék a vármegyeházba is ambitusnak. Kettősbe szakadó vörös cserépfödele a temploméval vetekszik, hát még a széles, bekerített udvar, melyet telehordott a község ölfával, hát még a tűzmentes granárium gabonával megrakva.
Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten nyugosztalja a haló porában jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt volna meg, holtig megélhetett volna köztünk.
Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhítattal, olyan echós hangon a circum dederum-ot, mint a néhai, sem nem olyan bőkezű ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban jár, mint a zólyomi furmányos, s egy szál esernyővel gyalog sétál be városba, ha szüksége van valamire.
Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, úri természetű, aki nem verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában sem tűrte; a paplak két szobájában politúros volt minden, még a csizmahúzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa-almáriumok, asztalok csak úgy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony mindjárt kigombolkozott belőle a tisztelet és a becsülettudás.
Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölő pejt, melyeknek minden pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda ringó abaposztós kocsiülésre.
Ft. Kubcsik János plébános úr ellenben kacsát, tyúkot, malacot tartott az egyik szobában, a másikba pedig zsidólicitáción összevett limlomot állított be, úgyhogy már-már világ csúfjává lett a nemes község a papja miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy ízben arra utazott, keményen megdorgálta a plébános urat.
Miért él ön, domine reverende, ilyen különös módra? A papnak tekintélyre van szüksége. S a tekintélynek a külsőség a növesztő harmatja. Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön tisztességes csizmát? Mondják, hogy ön gyalog jár a városba, mint valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia jövedelme nagyon kibírja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát vacsorál és szárított tökmagot ebédel.
Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megígérte a szigorú főpapnak, hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent másképp fog találni a parókián.
Tisztelendő Kubcsik János úr elhatározta, hogy ha már meg kell lenni, isten neki, ő is úr lesz.
És elkezdődött a nagy változás a parókián.
Az ócska bútorokat fölrakták a padlásra, s fényes selymesek jöttek helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beborító olajos képek, óriási velencei tükrök, amikbe midőn belenézett volna Körmös István kurátor uram, nagy zavarba jött, s az az ijesztő gondolata támadt, hogy ha Körmös kurátor uram testestől-lelkestől amott áll ni úgy ő semmi esetre sem lehet Körmös kurátor uram, pedig ő szentül abban a bolond képzelődésben volt, hogy ő Körmös kurátor ura.
A selyembútorokhoz morgó hintót hozatott Vácról, a hintóhoz parádés lovakat a győri vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a régi vedlett reverendában, újat kellett cisnáltatnia, s a saru helyébe egy pár ráncos kordován csizmát varratott a Filcsik uramnál.
Az egész falu elbámult.
Íme, a tisztelendő úr milyen úrrá válik.
Hanem biz az csak nem vált úrrá azután sem.
Mert amióta fényesen be lettek bútorozva a szobái, hogy ott benn a bútor ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját, s ott fogadja a híveket.
Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a szakácsnéjával (őt ülteti jobbfelül), minden zökkenős helyen elsápad félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhők megremegtetik minden ízében, mert a drappszín kocsibélés megázhat.
A furfangos mindenes (itt csizmatisztítói minőségben idézem) pedig azt is észrevette, hogy az a ráncos kordován csizma, mely a hintórul a szakácsné jobb lábán látszik, jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik tisztelendő úr ballábán kevélykedik balról. Ő tudja, ő tisztítja; az ő lelke rajta, ha nem igazat mond.
Annyi azonban őnélküle is bizonyos, hogy aki nem született úrnak, bizony nem úr az, ha könyökig aranyban vájkál is.
