A KIRÁLY KEGYELME (A Toldi-legenda Alsó-Toldon) • 1885
A KIRÁLY KEGYELME
(A Toldi-legenda Alsó-Toldon) •
1885
(A Toldi-legenda Alsó-Toldon) •
1885
Kis falu Nógrád megyében Alsó-Told, – mert ha nagyobb lenne, már régen várossá tette volna az odavaló nagyszámú nemesség. Privilégiumról álmodoznak a bocskoros nemesek (pedig nem is olvassák az országgyűlési tárgyalásokat), benne van a vérükben, mindent maguknak szeretnének a jövőben s minden dicsőség az övék a múltból. Még az erős Toldi Miklós is odavaló ember volt.
A falu neve alkalmas rá, hogy ezt higgyék. Nehány krónika is beszéli azonfölül. Az mindegy, hogy Arany másképp írta meg. Nyomtatott írás ide be nem hat, a kalendáriumon kívül. Az is olyan kalendárium, hogy három emberöltőt ellát. Százesztendőre való naptárrész van benne.
Az illúziót pedig teljesen emelik egy hajdani erős épületnek a fundamentumai. Egy-egy mélyen leérő falat ásnak ki néha a harangláb környékén. Ott kellett állnia valahol – természetesen kacsalábon – a Toldiak ősfészkének. Ha nem is volt talán vár, de akkor bizonyosan óriási kastély.
Élő lélek azt nem tudja, se nem hallotta, hogy ki lakott abban – tehát okvetlenül Toldi Miklós lakott ott. Ezer mesét tudnak az aggastyánok a vitézi dolgairól.
Némelyiket már hallottuk sokszor, csakhogy másokkal történt. Új is van egy-kettő, de ez meg sehogy se illik össze Toldival. Semmit se hagynak meg rajta, csak a nagy erejét – még azt a virtusát is elveszik, hogy felesége nem volt.
Egy tündérszép asszonnyal boldogítják az alsó-toldi mesemondók, – de bizony nincs benne valami nagy köszönet, hanem azért talán meg lehet hallgatni.
Laczffy Magdolnának hítták Toldi Miklósnét s Budán lakott férjével az udvarnál, hol is nagy tisztességben valának.
Nem Nagy Lajos uralkodott, de Mátyás. Hja, úgy van az! Míg a királyok élnek, sok mindenfélét elvesznek a néptől. Egy cseppet se vehetik rossz néven, ha haláluk után meg a nép vesz el tőlük sok mindenfélét.
Vitéz Toldi Miklóst elveszik Lajostól és Mátyásnak adják az alsó-toldiak.
Mátyás királynak sok érzéke volt a szép asszonyok iránt. Igaz-é vagy nem igaz, ki tudhatná, de annyi tény, hogy Toldi Miklós gyanakodott a királyra, egész az ő füleig eljutván valamely gonosz pletyka. Mert pletyka már akkor is volt. (Hja, az is régi családból való.)
Az ugyan nem volt bizonyos, hogy az asszony-é a bűnös vagy a király kezdte-é a szemjátékot az udvari dáridókon (mert hiszen a szemjátéknál nem jutott tovább hálaistennek), de annyi áll, hogy Toldi a királyra lett ingerült, s mikor az egyik lakája éppen Magdolna napján virágbokrétát hozott Toldinénak, fogta magát Miklós s olyat lapított buzogányával a lakájon, hogy az menten meghalt.
Ingerült lett erre a király szerfelett, nem tudott mit csinálni a haragjával s nyomban parancsolá, hogy Toldi, összes méltóságaitól megfosztva, hagyja el az udvart, hogy oda többé lábát be ne tegye, mert a fejét veszti.
Miklós elbúsultan hazament ekkor Alsó-Toldra s ott élt sok esztendőn át harcoktól, udvari fénytől messze. Egyéb öröme se volt, csak kis fia, akit Péternek kereszteltek.
Noha a büszke Toldi sohase tett lépést a király szívét meglágyítani, barátjai mindent elkövettek, s végre is csillapult a nemesszívű király haragja.
Egy nap fáradt vitéz érkezett Toldra, tajtékos lovon. A király csatlósa volt, Szentiványi Mihály. Levelet hozott és a levélben kegyelmet. De a kegyelemnek különös színe volt.
»Jöjj az udvaromba, Toldi Miklós, de el ne jöjj gyalog, se pedig semmiféle alkalmatosságon. Hozd el magaddal a legdrágább kincsedet, el ne felejtsd otthon legjobb barátodat s kíséretedben legyen a legnagyobb ellenséged is.«
Töri fejét ezen híres Toldi Miklós. Hiszen lehetetlen dolgokat kíván tőle a király! Se gyalog ne menjen, se pedig semmiféle alkalmatosságon. Hát akkor hogyan menjen? Aztán ha a legjobb barátját elő tudná is keresni, hogy magával vigye, de honnan vegye elő a legnagyobb ellenségét s miképp kényszerítse a vele menetelre?
– Ejh, a király bolondot űz belőlem! – mormogá, mialatt a csatlóst egy belső szobába lefekteti. Azután bemégyen a maga kamrájába, hol töprengve okoskodik vala a király izenetén: ha netalán valamely titkos értelme lenne annak.
Amint így meghányná-vetné a dolgokat, valaki az ablakon kopogtat.
– Ki az, mi az?
– Én vagyok – szólt egy nyöszörgő, vénasszonyi hang. – Én vagyok, Czifra Marcsa a faluvégről.
– Mit akarsz, te boszorkány? (Mert boszorkány volt Czifra Marcsa, meg is égették később a varsányi határban.)
– Nagyon furcsa álmom volt az éjjel. Nyisd ki az ablakot.
– Bánom is én, te vén szipirtyó. Nem nyitom biz én.
– De bizony elmondom neked, Toldi Miklós, így is. Azt álmodtam, hehehe, hogy a király elé mentél és a kutya hátára tetted fel az egyik lábad, a másikkal pedig egyet ugrottál mellette. Szép volt ez nagyon és mulatságos. Megteszem, biz isten, hogy magam is így megyek fel majd egyszer a Gellértre.
Megörült erre Toldi Miklós s bezzeg nyitotta nemcsak az ablakot, hanem az ajtót s hítta be nyájasan:
– Gyere be no, öreg néni, beszéld el a többit is.
Czifra Marcsa bement s elbeszélte az egész bevonulását, ki volt ott, hogy volt ott, miképp látta ő azt az álmában.
Ebből aztán legott okos lett Toldi s megajándékozta a bűbájos asszonyt; körülbelül éjfélkor bemégyen az ő hitestársához, Laczffy Magdolnához, s felkölti őt, ekképpen kérdezősködve:
– Láttad-e azt a vitézt, Magdolna, aki ma énhozzám jött?
– Láttam, kedves férjem. Magát király cselédének lenni mondotta.
– Az ő valóban. Drága ajándékokkal, láncokkal, gyűrűkkel mégyen király szeretőjéhez, Forgách Máriához Gácsra. Régi ismerősöm lévén, nálunk meghált.
Laczffy Magdolna elvörösödött az irigységtől, de aztán erőt vevén izgatottságán, szelíden mondá:
– Nyugodjék békében, szegény fáradt vitéz.
– De nem addig van az, gerlice párom. Tudod-é, min gondolkozom? Drága kövű násfák és kösöntyűk jobban illenének a te hó nyakadra, patyolat karodra, mint a Forgách Mária szeplős csuklójára.
Magdolna szeme csillogott.
– Én megölöm azt a vitézt, Magdolna – szólt Toldi –, és neked adom a drágaságokat.
Az asszony ellenkezett, de olyan módon, hogy még csak jobban tüzelte urát a tett elkövetésére.
Toldi kiment zordon arccal, s egy óra múlva az ékszerekkel jött vissza, s egy zsákot cipelt hátán, mely roppant véres volt.
– Itt az ékszerek, Magdolna. És itt van a vitéz holtteste is. Mit gondolsz, hova rejtsem?
Az asszony egy üres fülkét mutatott, odatették a holttestet, melyből a vér még most is csepegett, keresztülszivárogva a zsákon.
– Hanem most fussunk, Magdolna… fussunk! Mégpedig menjünk Budára, hogy eszébe se juthasson a királynak ránk gyanakodni, ha e szolgáját keresné. Ott lásson minket Budavárban.
Rögtön készülni kezdtek.
– Mit vigyünk az útra magunkkal a bérszekereken? – kérdé Magdolna.
– Semmit, csak a kisfiamat, meg a vadászkutyámat.
Így mentek el Budára másnap reggel. Mikor a palota elé értek, Toldi üzent a királynak egy szolgával, hogy immár jön azonképpen, ahogy a király rendelé.
A király visszaüzente, hogy egész udvarával várja s nézni fogja a tornácról.
Miklós ekkor karjára vette fiacskáját, felesége jobbról ment mellette, a kutyáját pedig egy madzagon vezette balról, rajta tartván ballábát az eb hátán, miközben a másik lábával egyet-egyet ugrott a kutya mellett.
Az udvari főurak hangos nevetésre fakadának a jeleneten. Nini, a vitéz Toldi Miklós megbolondult, beállott szárazdajkának, gyereket hordoz.
Az udvari dámák pedig azon nevettek, hogy miért ugrándozik komoly ember létére a kutya mellett, tán bizony oda van nőve a lába a hátához.
Csak a király nem tartotta nevetésre valónak a dolgot s homlokát komoly ráncokba szedve szólott:
– Ne bántsátok ti Toldi Miklóst. Úgy látom én, okosan cselekszik őkegyelme. Nem bolondult az meg, hanem az esze jött meg. Különben majd kikérdezem még.
Midőn közel jött Miklós a királyhoz, meghajtván magát előbb, egy korbácsot vett ki a mentéje alul s azzal a kutyát erősen megütötte. A szegény eb vonítva futott el előle.
– Nos, Toldi Miklós, hol a legjobb barátod?
Nem felelt hirtelen, hanem hízelgő szavakkal hívni kezdte magához a kutyát. Az vissza is jött nyájas farkcsóválgatással és a kezét kezdte nyalni.
– Íme, itt a legjobb barátom, felséges uram!
– Valóban az – mondá a király.
Aztán az urakhoz fordult s így szólt halkabban:
– Megütötte s íme, mégis visszajött hívására.
Ekkor Toldi a feleségére pillantott s ekképp feddé meg:
– Mit kacsingatsz a királyra? Tán bizony szeretőd a király?
Az asszony lángba borult arccal kiáltá:
– Hogy mersz velem így beszélni, te szemtelen.
Erre a szóra megütötte a korbáccsal a szép Laczffy Magdolnát, mire az magánkívül rohant a kastély felé.
– Fogjátok el a gazembert, a gyilkost. Tegnap ölte meg a szolgádat, uram király.
– Íme, a legnagyobb ellenségem – szólt ekkor Toldi nyugodtan. – Ez az asszony, akit úgy szerettem, hogy életemet áldoznám érte, most olyan bűnnel vádol, amit el se követtem.
– Megölted szemem láttára – kiáltá újra az asszony. – Vádollak isten és emberek előtt.
– Hogyan? – mondák a főurak. – Hát mármost melyiteknek van igaza?
– Én mondom a valót. Egy megölt borjút gyömöszöltem a zsákba, s őneki azt mondtam, hogy a szolga holtteste.
– Hátha az is volt? – morogta a főúr, Ujlaki.
– Nem volt az – szólt közbe a király –, mert a szolga már ezelőtt egy órával megérkezett. Helyesen jártál el, Toldi Miklós. Látom, a legdrágább kincsedet is elhoztad, a fiadat; ha nagyobbra nő, udvaromhoz veszem apródnak. Ember vagy a talpadon, mindeneknek megfeleltél, s most legalább megtanulhattad a magad emberségéből, hogy egy asszonyért nem érdemes tűzbe tenni a kezedet s királyodat gyanúsítani. Ha hiba van valahol, hidd meg, Toldi Miklós, annak mindig az asszony az oka. Ugyé hiszed már?
– Hiszem, uram királyom, és arról gondolkozom, mit csináljak vele?
– Semmit. Miért büntetni meg ezt az egyet, mikor a többi is olyan. Bocsáss meg neki. S maradj itt udvaromban örökké, ezennel megteszlek országbírónak.
Azzá is lett aztán holta napjáig, s mint ahogy fakalodája van a falusi bírónak, aranykalodát adtak az országbírónak.
Gyönyörű, fényes aranykaloda volt… Az öregapámnak a szépapja még ült is benne.
Már t. i. az alsó-toldi öregapjának a szépapja, mert én csak lesztenográfoztam ezt a történetet, híven, úgy, ahogy ők beszélték.
