A KIS ANDRIS CSIZMÁI • 1882
A KIS ANDRIS CSIZMÁI •
1882
1882
– Beszélyke –
Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék felett. Nagy égiháború lehetett az éjjel, villámlással, esővel, viharral vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vöneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda – a madárfészket is lemosta a fáról a szakadó zápor.
Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a musselin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy eső nem lesz, bár az ég morcos, borús még, mint a Bizi apó arca, ki ingadozó léptekkel, meghajolva megy a hosszú utcán Szücs Istók kőművessel.
Az emberek az udvarokról és a kerítések mögül nézik. Hogy összeesett! Megőszítik a csapások, csövestől jönnek. Az eladóleánya meghal, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények. Örökké rajta tartja most az Isten a »másik« kezét.
Érzi is a súlyát. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt; hogy ím az a kisebbik lánya is halálosan megbetegedett, meghökkent őkigyelme s megfogadta: ezentúl arravaló lesz a gazdagsága, hogy jót tegyen vele.
– Ni, a Bizi, a fösvény Bizi! – kiáltja az Andris gyerek a Gughiék udvarán.
– Csiba te, ne te – veszi fel a szót Gughi Panna –, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg én megkavarom…
– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna… Hanem ez a Bizi dolga csakugyan csodálatos. Mikor a drága Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, leszakadt a szekér alatt a Csoltó hídja, ló odaveszett, kép dirib-darabra tört.
– Valóságos mennyei kijelentés, nénémasszony. De vajon hová mehet most ilyen korán reggel? Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, merre fordulnak el a savanyúkúttól?
A »falu gyermeke« (így nevezték a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőzőkatlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Gughi Panna a kóstolást is engedte.
Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!
Kelletlenül kullogott utánok, mert félt Bizi uramtól. Minden gyerek fél a faluban attól a sötét arctól.
Bizi apón egy hosszú krispin volt, abba húzta be apró kopasz fejét a váll-lapockái közé. Őkigyelme fázhatott talán, mert olyan idegesen mozgott az ajka, mintha a foga vacogna.
Jobbról-balról köszöntek neki, de ő nem vette észre. Csak egyszer fordult vissza, és a kis Andris úgy érezte, hogy őt nézi. Megrezzent és mélyen szemeire húzta a viseltes báránybőrsapkát.
A csősz, aki a sánta Péri Jánosnéval kendert vitt az utcán, az Andris fülehallatára mondta el, hogy megint csoda történt az éjjel. A kőkeresztbe beleütött a mennykő. Pedig száznyolcvan forintjába került Bizi apónak, aki most mindenre adakozni kezd, mert perben áll az Úristennel és ki akar vele békülni. De hasztalan, alighogy felállították tegnap a drága kőkeresztet, ma már össze van törve.
Andris kitalálta, hogy a temetőbe mennek Bizi apóék. De már azt az istennyilát ő is megnézi.
Illő távolságban követte, s mikor a temető közepén megálltak, a nagy kőrisfa alá húzódott.
A gyönyörű, piros kőkereszt csakugyan ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betűk: »Isten dicséretére emeltette Bizi József.« Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: »Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell.«
Az öregember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.
Andris a kőrisfának dűlt, s lábait, amik egészen besüppedtek az ittas, kövér temetői földbe, sorban emelgette, meg-megrázva őket a levegőben, mintha ezáltal melegednének. Kis homloka ráncba van szedve, szeme bekalandozza a sírokat, arra gondol, amelyikben nyugszik az ő anyja, apja.
– Menjünk innen… – mondá Bizi apó összeszedve magát.
– És a kereszttel mi történjék?
– Úgy hagyom – viszonzá tompa hangon, majd halkan hozzátette: – amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeragasztani.
– Bizony kegyelmedet meglátogatta az Isten.
– Hiszen ha csak látogatna – kiáltott fel keserűen Bizi apó –, ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
– Tűrni kell, Bizi uram!
– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
– Nem becsülöm őket már semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár rám… Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?
Elhagyták a temetőt.
– Hej, ni! – kiáltott fel Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen veresek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!
– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!
Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.
– No, gyere hát közelebb!
– De csak hadd menjen haza – véli Istók –, megveszi a lábát az Isten hidege!
– Miért nem húztál csizmát, fiú – kérdi Bizi uram szelíden.
– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan.
– Hát mért nem varrat apád?
– Nincs apám – felelte közönyösen.
Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez fel, ha még a szeretetet sem ösmeri…
Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: »Filtsik István csizmadia-mester.«
– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! – mondá Bizi apó.
Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:
– Éppen van egy ilyen kis csizma készen.
A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.
A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarban.
Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt pedig nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.
Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?
A gyermek a csizmáit nézegette gyönyörködve és így szólt:
– A lekvárfőzéshez szeretnék menni!
– Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a leány már túl van a veszélyen.
Bizi apó hálateljesen nézett fel az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…
