REJTÉLYES GYILKOSSÁG (Edgar Allan Poe novellája)
REJTÉLYES GYILKOSSÁG
(Edgar Allan Poe novellája)
(Edgar Allan Poe novellája)
Párizsban létemkor egy Dupin nevű fiatalemberrel ismerkedtem meg, ki rendkívül feltűnt éles esze és nagyszerű kombináló tehetsége miatt. – Emiatt sokat bámultam őt, különösen egy esemény kötötte le nagyban figyelmemet.
Egy éjszaka a Palais-Royal egyik sáros utcájában sétáltunk, mindketten gondolatainkban elmélyedve, és egy óra hosszat sem szólt egyikünk se. Dupin hirtelen a következő szavakban tört ki:
– Ő igen kicsiny fickó és jobban illenék a Variétés-színházba.
– Természetesen – kiálték fel –, de hogyan tudhatja ön: miről gondolkoztam? Hisz ez emberentúli, ez megfoghatlan, hihetetlen, csodás.
El voltam kábulva.
– Ön arra gondolt, hogy Chantillynek sokkal kisebb termete van kelleténél…
– Igen, én arra gondoltam – dadogám –, de hogyan tudhatja? Ördög ön?
Dupin nevetett.
– Egyszerű, megmagyarázom; de menjünk ismét azon úton vissza, melyen ön elmélkedéseit tette. Legelőször lovakról beszélt ön, aztán az X utca szögletén beleütközött ön egy szegény ördögbe, ez önt felbosszantá… nem igaz? sokáig nem szólt semmit, míg végre egy áriát dúdolt, melyet a színházban kellett hallania. Kevés vártatva felegyenesedett ön. Nem tévedhettem tehát, midőn azt tettem föl, hogy ön Chantilly törpe alakjáról gondolkozik.
Ezen jelenet után Dupin barátommal egy kávéházba léptünk, hol egy lap akadt kezünkbe, melynek homlokán a következő felirat állott:
Rendkívüli gyilkosságok
Mindketten olvasni kezdtük, mi következik:
»Ma reggel három óra körül a Szt. Rókus városrész lakói hosszas fájdalom-kiáltások által költettek fel álmukból, melyek Morgue utca egyik házának negyedik emeletéből törtek ki. E házban Espanay asszony és Kamilla leánya laktak.
E kiáltások után rögtön mintegy nyolc szomszéd és két csendőr sietett a házba. Midőn beléptek, a kiáltás már akkor megszűnt, de midőn a belépők az első lépcsőzeten felhaladtak, két vagy három egymással feleselő hangot mégis meg lehetett különböztetni a legfelső emeleten.
Csakhamar ott termettek egyik ajtónál. Ez belülről volt becsukva, – feltörték tehát – és amint a szobákba léptek, oly látvány terült eléjök, melytől az iszonyodás és borzalom fogta el őket.
A szobában iszonyú rendetlenség, a bútorok összetörve, széthányva, az ágyból az ágynemű a padlóra hányva, egy széken véres borotva feküdt, a kandallón két-három hosszú, ősz, és véres emberi hajfürt, mik tövestől kihúzottaknak látszottak. A padlón aranyak, ékszerek széthányva. Az írószekrény fiókjai nyitva és némileg, de nem egészen kiürítve találtattak.
A szállás lakóját, Espanay asszonyt azonban sehol sem lehetett látni, de a kandallón szokatlan mennyiségű korom volt észrevehető, és midőn ott vizsgálódtak, – iszonyú ki is mondani, ott lelték leányát a kéményben függve, kit fejével lefelé a szűk nyílásba szorítottak. A test még meleg volt. Arcában több mély karcolási seb s torkán ujjkörmök nyomásai voltak láthatók. Az öregasszonyt nem találták seholsem, végre a ház hátsó részében levő kövezett udvarban meglelték holttestét. Nyaka teljesen át volt vágva, a fej, mint a test iszonyúan megcsonkítva.
Ezen ügyben legközelebb tanúkihallgatások történtek a törvényszéknél. Adjuk ezen tanúkihallgatásokat szóról szóra:
1) Dábung Pazclina mosónő azt vallja, hogy Espanay asszonyt és leányát három éve ismeri és mos rájok. Az anya és leány nagyon szereték egymást s jó fizetők voltak, szolgálót nem tartottak. Egyebet nem tud.
2) Moreau Péter dohánykereskedő azt mondja, hogy ez asszonyság már 4 év óta nála vásárolta a burnótot és dohányt. Tudomása van, hogy a megholtak azon házat, melyben holttestök találtattak, már 6 év óta lakják; az övék volt azon ház, s minthogy megunták a lakók lármáját s teljesen visszavonulni akartak a világtól, az üres lakosztályokat nem adták bérbe. Azért volt a ház lakatlan. A szerencsétlenek azon hírben éltek, hogy pénzök van. Tanú sohasem látott senkit a kapun bemenni évek óta, csak egyszer-kétszer a levélhordót és az orvost.
Ezen vallomást több más szomszéd is erősíté, mindegyik kijelentve, hogy a házba senki sem járt, alkalmasint rokonuk sem volt. A homlokzat ablaktáblái voltak nyitva, a ház hátsó részének ablaktáblái pedig soha, kivévén a 4-ik emelet nagy szobájának ablaktáblái.
3) Muzet Izidor csendőr előadja, hogy ő a házba reggeli 3 órakor hívatott és a kapunál mintegy 30 egyént talált, kik bemenni igyekeztek. A kapu be volt zárva, azt feszítővassal nyitották fel. A kiáltás folyvást tartott mindaddig, míg a kapu ki nem nyittatott, akkor hirtelen megszűnt. E kiáltás olyanforma volt, mintha egy vagy több személy által tétetett volna a legnagyobb halálos veszélyben. Tanú a lépcsőkön fölfelé haladt. Miután az első folyosót elérte, két élénk feleselésben lévő hang hallatszott – az egyik hang mélyenhangzó, a másik nyöszörgő. Az elsőnek hangjából a következő francia káromkodási szavakat »sacré« és »diable« megérté, másikból azonban semmit, sem azt nem vehette ki, milyen nyelven van, sem azt: női vagy férfi hang volt-e. Azt gondolja, hogy spanyolul beszélt.
4) Duval Henrik ezüstműves megerősíti Muzet vallomását, a nyöszörgő hangot azonban olasznak tartja. Abban bizonyos, hogy francia nem volt, arról azonban éppen nem bizonyos ő sem, férfi vagy nő hangja volt-e. De meg van győződve, hogy miután Espanay asszonyt és leányát ismerte, egyiké sem volt a nyöszörgő hang.
5) Odenheimer vendéglős, tanú nem értvén franciául, tolmács által kérdeztetett ki. Amsterdamban született. Midőn a kiáltás hallatszott, a ház előtt ment el, s ő is felment a többi kíváncsiakkal. Az előbbi tanúk vallomását ő is megerősítette, egynek kivételével. Ő tudniillik bizonyos benne, hogy az éles hang franciáé és nőé volt. E szavakra, bár nem érti, emlékezik: »sacré, diable«.
6) Mignaud Gyula bankár előadja, hogy Espanay aszzonynak nála volt pénze. Halála előtti napon jött hozzá és kért tőle négyezer frankot, mit ő Bon Adolf könyvvivője által aranyban lakására küldött.
7) Bon Adolf, Mignaud könyvvivője vallja, miszerint nevezett napon ő vitte a négyezer f[ran]kot az asszonyság után, s vele lakására kísérte. Az egyik csomagot (miután a pénz két csomagban volt) a kisasszony, egyet meg az öreg vett át tőle. Ezután ő meghajtá magát és távozott.
8) Bird Vilmos szabó mondja, hogy ő is a házba hatolt. Hallotta a feleselő hangokat. A mély hang franciáé volt, a »sacré« »diable« szavakra tisztán emlékezik. A nyöszörgő hang azonban angol vagy német lehetett, amely két nyelvből ő egy betűt sem ért.
A fentebbi tanúk közül négyen kikérdeztetvén, még azt jegyzik meg, hogy a szoba ajtaja, hol a kisasszony holtteste találtatott, belülről volt bezárva. Minden teljesen nyugodt volt, se sóhajtás, se nyögés nem volt hallható. Bent a szobákban egy lélek sem volt látható! Az ablakok úgy a belső, mint a külső szobában le voltak eresztve. A két szoba közti ajtó betéve, de bezárva nem volt. Az ajtó, mely a homlokzat részről a folyosóra vezetett, be volt zárva, és a kulcs belülről a zárba dugva. Egy kis szoba, a negyedik, nyitva volt. Régi ágyak, skatulák és más ehhez hasonlók voltak benne. E tárgyak gondosan eltávolíttattak. A ház minden helyiségében egy vonal nem volt, mely gondosan át nem vizsgáltatott. A kéményseprők a kéményekben kutattak. A ház négyemeletes, és padlásszobákkal van ellátva. A tetőn egy csapózárral ellátott ablak belülről be volt szegezve és évek óta nem látszott kinyittatni. Az idő hossza, a feleselő hangok és az ajtófeltörés közt, tanúk által különféleképpen adatik elő. Némelyek vélték, hogy három percnél tovább nem tartott, mások ellenben öt percre mondják. Az ajtót csak nehézséggel lehetett kinyitni.
9) Gareia Alfons alkusz mondja, hogy ő is Morgue utcában lakik, ő is felment a házba s hallotta a feleselést. A mély hang franciáé volt, a nyöszörgő, bizonyos benne, hogy angolé. Nem érti ugyan az angol nyelvet, de kiejtés után ítélt.
10) Montani Albert cukrász a nyöszörgő hangot orosznak tartja, egyebekben megerősíti előbbinek vallomását. Oroszul ugyan nem tud.
Különböző, ismét előhívott tanúk állítják, hogy a 4-ik emelet kéményei oly szűkek, hogy lehetetlen azokon emberi testnek áthatolni. Sehol másik lépcső nincs, melyen a gyilkos észrevétlenül lemehetett volna azalatt, míg a tanúk felmentek.
11) Dumas Pál orvos előadja, hogy ő hívatván a hullák megvizsgálására, a leány holttestét nagyon zúzottnak találta és véresnek, ami nem csoda, mert míg a kéménybe csomagoltatott be, sokat szenvedett. Az arc iszonyú színű, a szemgolyók duzzadtak, a nyelv több helyen át volt harapva. Véleménye szerint a kisasszony megfojtatott egy vagy több személy által. Az anya teste iszonyúan meg volt csonkítva; a jobboldal csontjai összezúzva, a ballábszár széthasogatva és a bordák szintén. Véleménye szerint: valami nehéz doronggal vagy fejszével, mindenesetre nagyon erős férfinak kellett e gyilkosságot eszközölni az öreg nőn. A nyak hihetőleg az ott talált borotvával volt átvágva.«
Ezek voltak a tanúkihallgatások. S lázas érdekeltségben tartották a Szt. Rókus városrész lakóit. Lassanként az egész Párizs e titokteljes gyilkossággal kezdett foglalkozni, melynek a rendőrség minden erőfeszítés mellett sem bírta semmi nyitját találni, de még csak gyanakodni sem volt kire. Egyetlen sugara sem volt a világosságnak, egyetlen nyom sem a nagy titokhoz…
A rendőrtisztek nagy bambán néztek egymás szeme közé és egy-egy »hm«-nél nem tudtak többet mondani.
Napok múltak el és a dolog még mindig pihent. Legfeljebb az történt, hogy Bon Adolfot, a bankár könyvvivőjét, ki a négyezer frankot vitte az asszonyság után, elfogták, habár ezen pénz vitelén kívül semmi komolyabb körülmény sem terhelte.
Dupin barátommal mi is sokat beszéltünk e tényről, midőn én egy ízben előhoztam neki.
– Ha önnek kombináló tehetségével bírnék, barátom, vállalkoznám ezen átláthatlan bűntett kinyomozására. Az lenne aztán a derék dolog.
Dupin mosolygott.
– Ha önnek szívességet teszek vele, hát megkísérlem kinyomozni. – A rendőrség úgyis sokkal ostobább, mintsem azt valaha sikeresen tehesse. – Azok az emberek valóságos fatuskók.
– Köszönöm, Dupin barátom. Ön valóban nemes tettet követne el. A szegény bebörtönzött Bon rokonom, szeretném bebizonyítani ártatlanságát…
– Igen – mondá Dupin úr –, de a rendőrigazgató engedélyére volna szükségünk.
– Meglesz, barátom. Menjünk azonnal. A rendőrigazgató jó ismerősöm, ő megadja az engedélyt.
És nem is csalódtunk. A rendőrigazgató gúnyosan nevetett és azt mondta, ha van elég elpocsékolni való időnk, hát csak mulassunk a dolog kinyomozásával – ő nem bánja: azonban előre is biztosít, hogy semmire sem fogunk mehetni, mert a bűntény elkövetését oly homály borítja, mint valami tudós agyvelejét.
Rögtön hozzáfogtunk vizsgálódásunkhoz, s elmentünk Dupin barátommal ama házhoz, hol a gyilkosság történt.
Dupin mindent nagy figyelemmel vizsgált. Miután engedélyünket felmutattuk, a szobákba is beeresztettek, hol a két holttest feküdt. Dupin minden tárgyat megvizsgált, még a hullákat is. Ezután egy rendőr kíséretében a többi szobába és az udvarba mentünk, hol Dupin ezer meg ezer néznivalót talált.
Csak késő este tértünk vissza a szomorú házból. Dupin egy szót sem szólt, mit vett észre, hanem némán bement egy hirdetésilap irodájába. Kevés vártatva visszajött, de ismét nem szólt semmit. És néma maradt egészen másnap délig.
Másnap délben meg nem állhattam, én kérdezősködtem.
– Nos, talált valami nyomot?
Dupin mogorván válaszolt:
– Én mindent megtaláltam.
– Hogyan? az lehetetlen.
– Annyira nem lehetetlen, hogy éppen e percben várom, ha, óránk jól jár, a gyilkost, illetőleg azt, ki némileg részes a bűntettben. Reménylem, hogy ezen elővéleményemben nem hibáztam, mert erre alapítok mindent. Lehet, hogy nem jön, de minden lehetőség szerint meg fog jelenni.
– Szent isten! lehetséges-e? Nem, nem, nem hiszem.
– Megmagyarázom önnek. Okoskodásom a következő: a lakásba felhatolók feleselést és lármát hallottak a lépcsőkön, s midőn betörtek a lakásba, ott egy lelket sem találtak, márpedig menekülni sehonnan sem lehetett. Itt az a kérdés, ki lehetett és hová lehetett a gyilkos? Hogy a feleselő hangok nem a nőkéi voltak, az a tanúvallomásokból be van bizonyítva. S ha nem a nőké voltak a hangok, akkor az is világos, hogy azon vélemény csupán badarság volna, miszerint Espanay asszony előbb lányát, aztán magát végezte volna ki, mihez különben ereje se lehetett, mert a leány holttestének kéménybe való zsúfolásához irtózatos erő kellett. Bizonyos tehát, hogy a gyilkosok mások voltak.
– Ez igaz – mondám én.
– Most térjünk át – folytatá Dupin – a hangokra. Minden tanú megegyezik abban, hogy a mély hang franciáé volt, de a másik hangra nézve, ami szerfelett különös, mindenik tanú másképp vallott. A francia azt hiszi, hogy a hang spanyolé volt, ámbár ő nem tud spanyolul. A hollandiai véleményezé, hogy az francia hangja volt, de mi tudjuk, hogy a tanú miután franciául nem tud, tolmács által kérdeztetett ki. Az angol azt gondolá, hogy német hangja volt, noha nem tud németül. A spanyol bizonyos, hogy angol hangja volt, azonban csak a szavak hangzásáról ítél, mert az angol nyelvből semmi ismerettel sem bír. Az olasz állítá, hogy egy orosz hangjának kellett lennie, azonban ő egy született orosszal soha nem beszélt. Egy második francia nem egyezik meg az elsővel, és meg van győződve, hogy a kérdéses hang olaszé volt; minthogy azonban ő e nyelvben nem jártas, úgy ő – hasonlag a spanyolhoz – a szavak hangzásáról ítél. Nos! Valóban mi különösen szokatlannak kell e hangnak lennie, melyről ily vallomás adható. Egy hang, melynek hangzásához Európa öt nagy népének hangjából egyik sem hasonló.
– Csakugyan – feleltem hüledezve –, e hang semmi szóhoz sem hasonlított.
– Mármost kutassuk, hogyan menekülhettek a gyilkosok? Espanay asszony nem gyilkoltatott meg kísértetek által, kellett, hogy valaki meggyilkolja: de hát hová lett az a valaki? Az ablakon nem menekülhetett ki, a kályhán, kéményeken keresztül még kevésbé, mert a kémények ha alul elég szélesek is, felül oly keskenyek, hogy egy macska sem férne ki. Ne feledjük azonban, hogy a hátulsó szobán egy ablak felső táblája nyitva volt. Csak ezen történhetett volna a kimenekülés. De miként fért volna ki e kis hézagon az orgyilkos, s miként ugrott volna le a 4-ik emeletről? Ez a szokatlan és rendkívüli. De bármily rendkívüli is, ennek így kellett történnie mégis.
– Ah, ah – mondám feszült érdekeltséggel lesve Dupin minden szavát.
Barátom folytatá beszédjét:
– Térjünk tárgyunkra vissza. Ugye különös ön előtt, hogy az, aki a gyilkosságot elkövette, semmit sem vitt el onnan, hanem a négyezer frankot is otthagyta kiszórva. Miért követte tehát el a gyilkosságot? Ezenkívül természetellenesnek látszik azon irtózatos durvaság is, mellyel a bűntett végrehajtatott. Okos ember nem tette volna azt, hogy miután megölte a kisasszonyt, még a kéménybe is gyomaszolja. Irtóztató erő kellett hozzá, különösen ahhoz, hogy az öregasszony nyakát egy beretvával elszelje. A kandallón igen vastag emberi hajfürtök feküdtek, tövestől kiszakítva. Ön tudja, mily erőmegfeszítés kell, a fejből csak harminc vagy negyven hajszálat is kihúzni egyszerre? Ön e hajfürtöket látta, nemde? Gyökereiken (iszonyú látvány!) húsdarabok és fejbőr lógott, melyek bizonyosan ugyanazon óriási erő által mintegy félmillió hajszállal együtt egyszerre kiszakasztattak. – Ha ezután azon különös hangot tekintjük, mely több különböző nemzetiségű ember előtt idegen, töredezett szó és szótag nélküli hangzású volt, mily eredményre jövünk? Mily benyomást tett ez az ön képzeletére?
Némi borzalmat éreztem magamon elvonulni, midőn Dupin hozzám e kérdést intézte.
– Egy őrült vitte véghez e gyilkosságot – mondám –, egy dühössé lett őrült, ki egy közeli őrültekházából megszabadult.
– Némely tekintetben elfogadható volna az ön véleménye – felelé Dupin –, de az őrült hangja az ő legvadabb rohamaiban is sohasem oly szótalanszerű, mint azon sajátságos hang, mely a lépcsőkön volt hallható. Az őrültek is valamely nemzethez tartoznak, és habár nyelvök értelemre nézve összhangzás nélküli szókat, de mégis valóságos szókat ejt ki.
– Ez igaz, teljesen igaz – mondám.
Dupin felegyenesedett s villogó szemekkel húzott ki zsebéből egy csomó hajat.
– Nézze ön e hajat! Ezt a meggyilkolt asszony összeszorított markában találtam. Micsoda haj ez?
– Dupin! – kiáltám reszketve. – Ez nem emberhaj.
– Ugye nem? – mondá Dupin mosolyogva. – Most még mondok valamit. Tekintse ön azon véres nyomokat, mik a szobában találhatók, és azon ujj-nyomokat, melyek Espanay asszony testébe mélyedtek.
– Huh! Azok sem emberi ujjak! De hát micsodák?
Dupin barátom egy összegöngyölített papirost hajtott fel, melyen életnagyságban le volt festve az indiai orangutang, a legerősebb majomfaj.
– Ez a gyilkos! – kiáltá.
Elámultam.
– Igen… igen, az ujjak, a meggyilkolt kezében talált vörös haj, ez mind arra mutat, hogy majom volt a gyilkos – de hát kié volt akkor azon francia hang, melyet a tanúk hallottak?
– Erre nézve azt kombinálom – szólt Dupin csodálatos biztonsággal –, hogy az orangutangnak lehetett egy francia gazdája, akitől aztán a majom megszökött. Ő azt egész a szobáig követhette, de az iszonyú körülmények közt, mik bekövetkeztek, el nem foghatta. De ez esemény rosszallásával találkozott, ami a »diable« és »sacré« szavakból látszik. Különben ez csak gyanítás, de oly gyanítás, melynek alaposságáról meg vagyok győződve. S hogy ön lássa, hogy bízom okoskodásomban, íme itt van egy lap, melybe már tegnap, midőn ön mellől egy laphirdetési irodába távoztam, a következő hirdetési sorokat iktattam be.
Dupin egy lapot nyújtott át nekem, melyből a következőket olvastam: »A boulogne-i erdőben reggel (itt a gyilkosság történetének kelte állott) elfogatott egy igen nagy vörösbarna orangutang. A tulajdonos, mely mint állíttatik, egy máltai hajón levő tengerész, az állatot visszakaphatja, ha személyét és ahhozi jogait igazolja, és a befogására s tartására fordított csekély összeget megtéríti. Kérdezősködhetni: Faubourg St. Germain 14. szám.«
– De hogy tudhatja – kérdém –, hogy e francia máltai hajó-matróz volt?
– Csak gyanítom; de némi bizonyossággal. Nézze ön e kötelet, melyet a tett színhelyén találtam. Ez, mint látja, matrózkötél, éspedig mint csomója mutatja, oly matrózkötél, minőt a máltaiak használnak. Ez nem lehetett a meggyilkoltaké! De vegyük, hogy tévedek, ti. hogy a majom nem máltai matrózé. Akkor ő azt fogja csak hinni, hogy valami körülmény tévútra vezetett, ellenben, ha eltaláltam, minden meg van nyerve. A francia, ki a gyilkosságot tudja, habár ő maga ártatlan, előbb meggondolja magát: vajon a hirdetést kövesse és az orangutangot visszakövetelje-e? Ő körülbelül így fog gondolkozni: én ártatlan vagyok s szegény; az orangutang sokat ér, az én helyzetembeni emberre nézve valóságos kincs; miért veszteném el ezen állatot, egy veszélytőli alaptalan félelem miatt. Itt van, csak kezemet kell érte kinyújtanom. A boulogne-i erdőben, tehát a gyilkosság színhelyétől távol, találtatott meg. Miként jöhetne valaki azon gondolatra, hogy e tényt egy oktalan állat követte el? A rendőrség az utat eltéveszté, és a legkisebbet sem födözte fel, mire támaszkodhatnék. És ha nyomában volnának is az állatnak, lehetetlen lenne ellenem a gyilkosság tudomását bebizonyítani, vagy engemet e tudomás következtében vádolni. Ezekre nem tekintve ismernek engem. A tudósító engem állít az állat tulajdonosának. Nem vagyok bizonyos, mennyire terjed személyemet illető ismerete. Ha kerülni fogom ily értékes dolog visszakövetelését, melyről tudják, hogy az enyém, akkor végre magam fordítom a gyanút az állatra. Nincsen előnyömre, a nyilvános figyelmet se rám, se az állatra vonni, követem a hirdetést, elhozom az orangutangot és mindaddig zárva tartom, míg a dolog felejtve lesz.
E pillanatban a lépcsőkről léptek hangoztak fel.
– Ő jön! – kiáltá Dupin.
– Ah!
Egy férfiú lépett be. Látszólag matróz volt, erős termettel, kihívó arccal. Francia nyelven jó estét kívánt.
– Üljön le, barátom – mondá Dupin. – Azt hiszem, ön az orangutang után akar kérdezősködni. Szavamra, ügyes állat! Ugyan hány éves lehet?
A matróz föllélegzett.
– Öt éves, uram. Itt tartja ön?
– Nem. Egy ló-bérbeadó istállójában van a Dubourg utcában. Ott átveheti holnap reggel. Persze csak úgy, ha képes beigazolni tulajdonjogát.
– Mindenesetre.
– Mert nem szeretnék könnyen megválni ez állattól.
– Nem is kívánom, kész vagyok illő jutalmat adni megtalálásáért. Mit kíván ön?
– Jutalmul – szólt Dupin felegyenesedve és hirtelen – mondja el nekem, hogy történt a Morgue utcai gyilkosság?
Dupin ez utolsó szavakat igen halkan és nyugodtan mondá. Épp oly nyugodtan ment az ajtóhoz, bezárta és kulcsát zsebébe rejté. Ezután egy pisztolyt vont elő és a legkisebb gyorsaság nélkül az asztalra helyezé.
A matróz arca lángvörös lett, mintha a fulladással küzdött volna. A földre bámult és botja után nyúlt, de azonnal visszaesett székébe, erősen reszketett és oly halavány lőn, mint a halál. Egy szót sem szólt. Szívem mélyéből sajnáltam őt.
– Barátom – mondá Dupin barátságosan –, ön szükségtelenül aggódik, valóban szükségtelenül. Mi nem szándékozunk önnek a legkisebbet sem tenni. Ismétlem becsületemre, hogy nem szándékoztunk önnek fájdalmat okozni. Én bizonyosan tudom, hogy ön a Morgue utcai tényben ártatlan. De mit se használ tagadni azt, hogy azzal bizonyos tekintetben összeköttetésben van. És tudnia kell önnek, hogy én ezen dolog felvilágosítására eszközökkel bírok, eszközökkel, melyekről ön nem is álmodott. Most a dolog így áll. Ön mit se tett, mit kerülnie kellett volna, bizonyára semmit, mivel önt vádolni lehetne, így önnek nincs mit titkolnia, semmi oka nincs, hogy ezt tegye. Másrészt a becsület által köteleztetik ön, hogy mindent megmondjon, amit tud. Egy ártatlan ember van bezárva és a bűnténnyel vádolva, melynek elkövetőjét ön megmondhatná.
A matróz lélekjelenlétét nagyrészt ismét visszanyeré, midőn Dupin e szavakat mondá, de azért előbbi bátorsága egészen eltűnt.
– Az isten legyen velem – mondá rövid szünet után –, mindent el fogok mondani, mit e dologról tudok; de nem várom azt, hogy önök csak felét is higgyék annak, mit mondani fogok. Valóban őrült volnék, ha ezt várnám. Mégis ártatlan vagyok, és bátran megyek sorsom elé, ha mindjárt meghalok is.
Előadásából a jelentékenyebb a következő volt: – Legközelebb az indiai Archipelágba utazott. Egyik osztály, melyhez ő is tartozott, Borneóban szállott ki és mulatságból több kirándulást tett a sziget belsejébe. Ő és egyik társa orangutangot fogtak. E társa meghalt, és így az állat az ő kizárólagos birtokába jutott. Nagy teher- és fáradsággal, melyet a fogoly szelídíthetetlen vadsága okozott, végre sikerült azt neki szerencsésen párizsi lakába szállíthatni, és ott, hogy szomszédainak alkalmatlan kíváncsiságát kikerülje, gondosan bezárni, míg az idő elérkezendik, melyben a majom sebe, melyet a hajón egy szálka lábában okozott, teljesen begyógyuland. Végszándéka volt az állatot eladni.
Midőn egy éjjel, vagyis a gyilkosság reggelén, egy több matróz által adott lakomáról hazatért, az állatot saját hálószobájában találta, hová egy számára készített faládából tört ki, melyben – hiedelme szerint – biztos őrizet alatt volt. Kezében, vagy ha úgy tetszik, első lábában beretvát tartott, egészen be volt szappanozva, és szakáll-levevést akart utánozni, miben alkalmasint egyszer gazdáját a kulcslyukon megleste. A matróz eliszonyodva, hogy oly iszonyú fegyver van ezen vad állatnál, mely azt oly ügyesen tudja használni, néhány pillanatig nem tudta mit tegyen. Különben szokása volt az állatot a legdühösebb pillanataiban is korbáccsal rendre utasítani, most is ezen eszközhöz nyúlt. Midőn az állat a korbácsot meglátta, egy ugrással künn termett a szobából, leszaladt a lépcsőkön és egy szerencsétlenségre nyitott ablakon leugrott az utcára.
A francia a kétségbeesés gyorsaságával követte. Az orangutang a beretvát még mindig kezében tartva néha-néha megállt, míg követője közel nem ért hozzája, ezután ismét tovább rohant. Ilyképpen folyt a vadászat meglehetős ideig. Az utcák jóformán elhagyottak voltak, midőn körülbelül reggeli 3 óra felé, a Morgue utca mellett haladtak. Itt a menekülő figyelmét Espanay asszony háza negyedik emeletének nyitott ablakán kitörő világosság vonta magára. Ekkor a ház felé rohant, megpillantá a villámhárító rudat, szokatlan gyakorlottsággal mászott fel, megragadá az ablaktáblát és annak segítségével beugrott az ablakon. Mindez egy percig sem tartott. Az ablaktábla az orangutang által félig nyitva állva taszíttatott vissza, midőn ő a szobába ugrott.
Erre a matróz megörült és megrémült egyszerre. Reménye volt az állat megfoghatására, miután alig képes a tőrből visszajönni, melybe önmaga esett, hacsak ismét a villámhárítón le nem mászik, mely esetben lent megfoghatta volna. Másrészt nagy ok volt azon aggályteljes kérdés: mit fog az a házban művelni? Ez utolsó gondolat indítá őt arra, hogy a szökevényt tovább is kövesse.
Egy villámhárító rúdon különösen matróznak minden nagy nehézség nélkül föl lehet mászni, azonban midőn az ablak magasságáig érkezett, mely balra távol volt tőle, útjának vége lőn. Minden, mit tehetett, az volt, hogy annyira hátrahajolt, miszerint egy pillantást vethetett a szoba belsejébe. A pillantáskor az ijedtségtől csaknem a kövezetre rogyott. Ekkor volt, midőn az iszonyú kiáltás hangzott az éjben, mely a Morgue utcai lakosokat álmukból felkölté. Espanay asszony és leánya mindketten éji-öltönyben, látszólag papirosaik rendezésével voltak elfoglalva, melyek a vasládában valának, mely már említtetett, és amely a szoba közepére vettetett. Nyitva volt és tartalma mellette a padlón feküdt. Az áldozatoknak háttal az ablak felé kellett ülniök, és azon időből következtetve, mely az ablakoni belépés és a kiáltás közt eltelt, úgy látszik, hogy a majom nem vétetett azonnal észre. Az ablaktábla becsapódását természetesen a szélnek tulajdoníthatták.
Midőn a matróz a szobába látott, a hatalmas állat Espanay asszonyt hajánál megragadta, melyek nem voltak felkötve, mert valószínűleg fésülködött. A majom a beretvával arca körül járt, urának a beretválkozásnáli mozdulatait követve. A leány elterülve, mozdulatlanul feküdt; ájulásba esett. Az öreg nő ellentállása és kiáltása, mialatt fejéről a haj húzatott, azon következményt idézte elő, hogy az orangutang valószínűleg békés szándékát dühösre változtatta. Karjának egy erőteljes vonásával egyszerre levágta a fejét a testről. A vér látása dühösségét a bőszültségig fokozá. Fogait csikorgatva és szikrázó szemekkel rohant a leányra, iszonyú körmeit nyakába mélyeszté, és oly soká szorítá, míg az áldozat meghalt.
Tévedező, vad pillantása ekkor az ablakra esett, melyen át urának az iszonyodástól megkövült arca látható volt. Az állat dühössége – mely valószínűleg a korbácstól félt – félelemmé változott; jól tudva, hogy büntetést érdemelt, véres tettét elrejteni akarta, és halálos aggállyal szaladgált összevissza a szobában; feldöntötte s összetörte a bútorokat és kihányta az ágyruhákat az ágyból. Utoljára a leány holttestét kapta föl és a kéménybe dugta, mint ahol találtatott is. Ezután megragadá az öreg nő holttestét és fejjel dobta ki az ablakon. Midőn a majom csonkított terhével az ablakhoz közelített, a matróz is inkább csúszva ereszkedett le a villámhárító rúdjáról, s e mészárlás következtében egészen eliszonyodva az orangutang sorsát illető minden gondról megfeledkezett. A szavak, melyeket a betörők a lépcsőkön hallottak, a francia ijedt kiáltásai és a szörnyeteg ördögi ordításai valának.
*
Ez volt nyitja a rejtélyes gyilkosságnak.
A matróz elbeszélése után azonnal siettünk a rendőri hivatalba, hol Dupin a bámuló rendőrfőnöknek előadá az egész esetet.
A rendőrfőnök dühös volt, hogy a dolgok ily fordulatot vettek.
– Mit avatkoznak az én dolgomba? Az ördögbe is, mért nem mindenki a maga bajával törődik?
Denique mindenütt egyformák a főhivatalnokok, haragusznak, ha okosabb emberre találnak, mint ők maguk.
A tény napnál világosabban ki lévén derítve, Bon könyvvivőt szabadon bocsáták.
A matróz egypár hónap múlva megtalálta az orangutangot, amelyből híres állat lett. Később drága pénzen vette meg tőle egy bolond angol.
