HOGY LEHET MEGGAZDAGODNI? • 1878 (30. kötet)
HOGY LEHET MEGGAZDAGODNI? •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
Szegény Tóth Edétől hallottam ezt a történetet, talán egy megírandó színmű egyik hatalmas felvonását, ha meg nem dermed örökre a kéz, mely erőteljes tollát vezette. Ezt különben csak annak tanúságául mondom, hogy a sors mégis nagy úr, még az irodalmi válfajokat is képes devalválni, ha kedve telik benne: a jó színműből rossz novella lesz.
És ezt, hiszem, nagyon sajnálhatja a t. c. közönség, de még százszor jobban e beszély hőse, ifjú Pallér Miksa barátunk, kit a meghalt költő minden félszegsége dacára sokkal szeretetreméltóbbnak festett volna, mint én, amire pedig de nagy szüksége volna Pallér Miksa barátunknak, ha a szép Pukovics Kati által kívánja magát szerettetni!
Márpedig hogyne kívánná, ami egész életének egyedüli vágyát képezi, ami mindig eszében van, éjjel és nappal, ébren és alva; erről gondolkozik fekve, ülve és tegyük hozzá, állva is, mert Pallér barátunk állásánál fogva idejének legnagyobb részét állással tölti. Ugyanis ő az első segéd Krammer Pál uramnál a »Veres gólyá«-hoz címzett vegyeskereskedésben. A »Veres gólya« átellenben fekszik a »Kék pává«-hoz címzett kereskedéssel, melynek főnöke Pukovics Árkádi, a Kati apja.
Ezzel azután meg van magyarázva minden. Két átellenben fekvő kisvárosi vegyeskereskedésnek lehet-e egzisztálnia harag, apprehenzió, kenyéririgység, ócsárlás, vevő-átcsalogatás, veszekedés, gyűlölés nélkül? Bizonyára képtelenség már gondolatnak is. A »Veres gólyá«ra oly begyesen néz le a Pukovicsék »Kék pává«-ja, mintha a piktor tudta volna a gazdák érzelmeit, s melyeknek viharához nem kevéssé járult Pukovicsné és Krammerné asszonyságoknak egymás iránti gyűlölete is, lévén mind a kettő hiú és nagynyelvű s lévén mind a kettőnek eladó hajadon leánya; sőt a két család közötti viszályt még a természet is nevelte, mert míg a Krammerék Luciája szőkében ritkította párját, addig a Pukovicsék Katija barnában volt kikiáltott szépség.
Képzelhető tehát, mekkora vakmerőség kellett ahhoz, hogy a jámbor Pallér Miksa ilyen körülmények közt a Pukovicsék Katijára emelje szemeit. De ki parancsolhat a szerelemnek? Ki tilthatja meg, hogy a szerelem csodás virágának magva olyan talajban is ne fogamzhassék meg, melyet meg nem termékenyít biztató napsugár jótékony mosolya, tápláló reménynek üdítő harmatja?
De ha nem volt semmi remény, semmi kilátás, bezzeg bőven kijutott az ellenkezőből. A szép Pukovics Katinak hiába köszönt az utcán (mert másutt sohasem látta), az rendesen nem is fogadta. Aztán mit ért, ha látta is, mikor mindig oldala mellett az is, akit legjobban gyűlölt a világon: a fiatal – Kéredy Péter.
Ifj. Kéredy Péter hírhedett gavallér volt, akivel apja végigjáratván a hat gimnáziális osztályt, tanulmányainak folytatása végett felküldötte az egyik választókerületből országos képviselőnek Budapestre. Hadd szerezzen magának egy kis praxist! Szerzett is eleget. Neve sokat olvasható lejárt váltókon, országgyűlési absensek közt s emlékül eltett női táncrendeken. Ez, azt hiszem, tökéletesen jellemzé.
Az egész világnak udvarolt kivétel nélkül. Egy nap a főispán lányával: Elvira kontesszel lovagolt ki, másnap már Pukovics Katit kísérte a reggeli misére, míg következő napon meglehet Krammer Lucia szalonjában tette a szépet, nem nagy lelkiismeretet csinálván magának abból sem, hogy az előszobában még a Náncsi szobaleány pirospozsgás arcát is megcsipkedje.
Mindezen tulajdonságai dacára bálványa volt a leányok- és mamáiknak, egyrészt mint nagyra menendő ifjú, másrészt mint az alispán, idősb Kéredy Péter fia. Mikor otthon a kis székvárosban tartózkodott, valóságos izgatottság uralkodék a körökben.
Hogy a hölgyek közül melyiket szereti jobban, senki sem tudta bizonyosan. Majd ezt, majd amazt vette szárnyára a kisvárosi pletyka. Annyi kétségtelen, hogy Pallér Miksa nem bánta volna az egész világ valamennyi hölgyét, csak ezt az egyet, ezt az egyetlenegyet ne bántsa a hír. Iszonyú féltékeny volt.
Hát még mikor a helyi élclap oly tárgyú torzképet hozott egyik számában, ahol Kéredy Péter Pukovics Kati előtt térdepel, ezen szájába adott szavakkal: »Nagysád! az egész kerület lábainál fekszik bennem.«
Mikor Miksának kezébe jutott a torzkép, s a hölgyalakban Katit vélte felismerni, féltékenységében összerázkódék, arcát láng borítá el s önkéntelen fölemelte öklét s úgy nyakon ütötte kétszer a mellette legközelebb álló boltosinast, a Palkót, hogy a kettő közül az egyik ütés is bízvást fölért két egész havi kereskedői szakoktatással.
– Meghalsz! – hörgé Miksa barátunk félőrültek.
– Jaj, oh jaj! Hiszen a tegnapi ropszdropszért már kikaptam a főnök úrtól!
– Nem te halsz meg – ordítá Miksa. – Ez fog meghalni, elpusztulni, elveszni, az én kezem alatt elveszni!
Öklével a lap azon részére ütött, hol a Kéredy rosszul talált arcképe volt látható.
– Halál az arisztokráciára! Vért ontunk, párolgó vért! Ha úr vagy, ha nagy úr vagy, én is az vagyok, mert engem Dózsa Györgynek hínak ezentúl. Az lesz az én nevem!
– Megbolondult, Miksa? – szólalt meg az e pillanatban belépő Krammer úr. – Vagy pedig valamint verset tanul a névnapomra? Nem szükség olyan hangosan deklamálnia, mert összeszalad az utca.
Miksa a »legfelsőbb hatalom« ebbeli beavatkozása által hirtelen meglepetve, egy heringes hordóhoz támaszkodék s megjuhászodva mondá:
– Csak gondolkoztam főnök úr.
– A pokolba is, ilyen hangosan gondolkoznia! És milyen gondolatok! Ön valóságos rebellis, Miksa. Több, ön demagóg. Kire haragszik? Nos, nem felel?
– A fiatal Kéredyre – suttogá Palkó.
– Nos, nos – jegyzé meg Krammer úr, fontosokat pislantva pápaszemén keresztül – A fiatal Kéredyre? Hogy jut eszébe ilyesmi? Oh, ég! Ön, és egy parlamenti tag!
– Főnök úr, én néha haragszom – kiáltá a szelíd ember, nagy, bozontos szőke fejét dacosan fölemelve.
Krammer úr eliszonyodék; még sohasem látta hű segédjét ily felindulásban.
– Bah! Ön igazán naiv. Az isten, édes barátom, nagy lehet a maga nemében, de azért mégsem vicispán az édesapja itt a mi vármegyénkben, magának pedig nincs szavazata az alsóházban. Ezt jegyezze meg magának, fiatal barátom. Az öreg Krammer vallásos ember, de praktikus ember is … hm…
Miksa csak a fejét rázta és nem szólt többé egy mukkot sem. Az öreg Krammer pedig kézdörzsölve járkált fel s alá, s ha egy-egy pillanatra megtisztult vevőktől a bolt, újra mag újra visszatért ehhez a témához.
– Aztán hm… egy sem jó ember, hm… aki annak a fának az ágait nyesegeti, amelynek árnyékában pihen, hm…
Miksa felütötte nagy, idomtalan, fakó fejét, s zavaros szemeivel csodálkozva nézett a beszélőre.
– Nos, nos, ön bámul? Az pedig éppen nem bámulni való dolog okos ember előtt. Ez már olyan gyümölcs, amelyiknek csupán érni kell, hm… Maholnap arra találunk ébredni, hm, hogy a nagyságos Kéredy família címere fog pompázni a Krammer Lucia fehérneműjén, hm… hm…
Miksa most is a fejét rázta.
– Micsoda!? Ön kételkedni mer? Miksa barátom, ön ma nincs tökéletes eszénél. Talán beteg ön? Menjen a szobájába, pihenjen kissé!
Miksa szót fogadott, szobájába tántorgott s ott aztán levetette magát a veres csíkos díványra és sírt sokáig keservesen. Ha valaki kérdezte volna, miért, bizonyára nem tudta volna megmondani.
Mert hát mi köze neki Katihoz? Hiszen nem is ismeri. De ha ismerné is, hol van az megírva, hogy szeresse? És ha még szeretné is, akkor is teljes lehetetlen még gondolatnak is, kötözni való őrültség, hogy a »Veres gólya« embere a »Kék pává«-val viszonyt merjen kezdeni.
A hosszas sírás sokat könnyített lelkén. Nyugodtabb lett. Lehajolt a nagy borjúbőrrel bevont bőröndhez, kihúzott onnan ezer-lim-lom közül egy kis fényképet (a Kati 50 oszt. értékű krajcáron vett fotográfiáját) és soká nézte, némán, mereven. Ki tudná mindazt leírni, amiről ő akkor gondolkozott?
Azonban a sok zagyva gondolatból mégis nyakon fogott egy hatalmas eszmét. Örömében elsikoltá magát.
– Igen, igen, hős leszek. Egy Zrínyi Miklós. Ki fogom híni azt a nagy urat. Oda fogok állni eléje, bátran, nemesem, és azt fogom neki mondani: »Magyarázza meg, uram, hogyan kerület ön Pukovics Katalin kisasszonnyal egy képre? Mi köze önnek ezen hölgyhez? Én, Pallér Miksa, mint lovagias férfi, számon kérem ezt öntől.« Igen, igen ezt fogom tenni. Katinak úgy sincs fitestvére, aki ezt tehetné, az apja pedig nem ért az effélékhez.
Oh, hogy csillogott a szeme erre a gondolatra! Bezzeg, milyen csemege volt ez izgatott lelkének! Milyen szépen tudta magának kiszínezni ezen megmarkolt alapon a közeli jövőt! Ha megsebesíti Kéredyt, mekkora hősnek fogják nézni az egész városban! Ha pedig ő (Pallér) kap egy érdekes vágást, teszem azt, a halántékára, milyen sokat fog az neki megérni! Katica bizonyosan megtudja, hogy az ő védelmében sebesült meg. Hogyne tudná meg ebben a pletyka városban? Aztán mikor betegen, seblázban fog feküdni, odaküldi a szolgálóját megkérdezni, nem kíván-e Pallér úr egy kis erősítő marhahúslevest? (Ez volt az ő fogalma szerint a legmagasabb kegy és részvétnyilvánítás.) Ő pedig szép gömbölyű betűkkel a névjegyére írja: »Köszönöm, nagysád, angyali szívének rám pazarolt fénylő sugarait.«
Fel-felmerült agyában, hogy hiszen ennek a torzképnek talán nem is annyira Kéredy az oka, mint inkább Karvaly Elemér, az élclap szerkesztője. Talán azzal kellene megverekedni. De hát elvégre is mit tehetett ő arról, hogy Karvaly Elemérre sehogy sem tudott haragudni? Az csúnya, ripacsos, szimpatikus fizonómiájú ember. Neki okvetlenül Kéredy vére kellett. Mit bánta ő, mi a logika, mi a lovagias szabály. Az ész tíz mérföldnyire jár a szív háta mögött. Aztán neki még azonkívül is kevés jutott abból, ami hátul járjon; úgyszólva csupán szíve vezette mindenben.
A szív pedig könnyelmű szörnyeteg, ha nekibolondul. Viszi áldozatják ellenállhatatlanul, mint a vihar a pehelyt, mint a bőszült Duna a saját hullámait.
Miska barátunk egy revolvert tett zsebébe s izgatott léptekkel indult meg a »Kis-Palatinus utcán« keresztül, egyenesen a Kéredy lakására. Csak ott hökkent meg, már a nagy szárnyas ajtónál, mikor a csengettyűt meghúzta, s az éles, velőt hasító hangot adott belülről.
– Mit akarsz, bolond eszelős? – kérdé magától elsápadva. – Hát vétett neked valamint az az ember? Hát jogod van neked belépni káromló szavakkal ilyen nagy úrhoz? Jobb bizony, ha elfutsz innen a heringes hordó mellé!
Kéredy úgy okoskodék, hogy miért ne csinálhasson ő egy kapitális juxot, mikor az úgysem kerül semmibe. Megkéri a leányt annak a gyámoltalan fickónak, úgysem adják oda, az természetes; hanem vagy úgy veszik, mint tréfát és jót röhögnek rajta, vagy pedig egy kis apprehenzió lesz belőle, mert a nagyralátó Pukovicsék, mint azt mindenből látni lehetett számítottak a fiatal képviselőre, legalább a mama nem nagy titkot csinált belőle, a Kati meg segített neki. De Kéredy előtt óvakodtak valamit elárulni, úgyhogy az némi bizonytalanságban érezte magát. No, de ha van »alapos kilátása«, akkor az úgyis megmarad, s legalább »kitudódik«; ha pedig nincs, akkor semmit sem veszthet s legalább megtudja idején, hogy »másfelé fordulhat« s nem kénytelen komoly föllépést kockáztatni. Ami a netaláni apprehenziót illeti az »úri stikli« elkövetése miatt, azt ugyan könnyű feladat leend eloszlatni, azon nem búsult Péter, sőt inkább óhajtotta. A kisasszonyok neheztelése egy beburkolt vallomás, mely a bekövetkező viszontvallomásra tart vadászatot. A viszontvallomás pedig bizony ott lebegett hónapok óta a Péter nyelve hegyén, csak alkalma nem volt hozzá s kellő erkölcsi elszánása, mert ő is rátartó volt, bensejében dölyfös arisztokrata, s lassan, lábujjhegyen bírt csak ahhoz a ponthoz érni, melyen a Pukovics Katival való házassági eszmével némileg megbarátkozott.
De mondom, már hónapok előtt ért ide, mert a viszonyok erősen tolták. Bekövetkezett amaz utósó »húzás«-nak szüksége, mint gavallér ember rendesen akkorra tartogat, ha már mindenét elköltötte s minden hitelből kifogyott; ha már egészen »sakk-matt« – megnősül gazdagon.
Péter úr átkozottul el volt adósodva, egyik végrehajtó a másiknak adta a kilincset házában; kezdte magát nagyon kényelmetlenül érezni s bekívánni abba a meleg fürdőbe, melyet Vas Gereben házasságnak nevez.
De hát elvégre is az a rendeltetése a halandónak, hogy házasodjék. Poéták édesnek festik, novellaírók köteteket írnak róla lelkesedve, akik megkóstolták, bele nem haltak, nem lehet hát valami borzasztó a házasság sem; nem dicsérnék annyira.
Lehet ugyan, hogy abból az indokból teszik a kárörvendő lelkek (különösen az íróktól kitelik), amiből az adoma cigányai, kik a megivott suviksz-kortyokat egyetlen szóval sem panaszolták meg, hanem átadták megízlelés végett a következőknek.
Nem kutatom a dolgot, csupán annyit jegyezek meg, hogy Pukovics Kati kisasszonyért különben nem volt valami hősi elszántság feláldozni a függetlenséget, mert ha nem tekintjük is a Pallér szemeivel, be kell ismernünk, hogy szép, délceg, barna leány volt, a görög jelleg minden bűbájával, s azonkívül egészen olyan gazdag, mint Krammer Lucia.
A fiatal képviselő mind átgondolta ezeket, mialatt Pallérral Pukovicsékhoz ért. A lépcsőkön a hölgyekkel találkoztak, kik csodálkozó szemeket meresztettek Pallérra, mintha mondanák: »Hogy jutott ez az ember ide?…«
– Ah, ön itt Kéredy? – kiáltá az idősb nő, kellemesen meglepve. – De mit látok? – tette hozzá Pallérra vetve vasvillás szemeit. – Ön ezúttal alkalmasint férjemhez jött valamely üzleti ügyben. Bent van a szobájában.
– Oh, éppen nem, sőt inkább a legbensőbb családi ügy vezetett ide, de nem bánom, hát kezdjük az öregúron – mondá Kéredy hamiskás mosollyal, Pukovics szobája felé tartva.
– Hogyan? Mi is érdekelve volnánk? Lehetetlen!
– Meg fog győződni, nagysád.
– De hát semmi áron sem szabad többet tudnunk, édes képviselő úr?
– Mindent meg fognak tudni; egyelőre nem árulok el többet, mint hogy az ügy legfőképp Kati kisasszonyt érdekli.
– Oh, oh! Kati! Jöjj csak közelébb!
– Jerünk, menjünk, pajtás – súgá Misa a Péter fülébe, meghúzva több ízben kabátja szélét –, menjünk innen, az isten áldjon meg. Oh, hogy néz rám azokkal a nagy fekete szemekkel! Mindjárt elégek, tűzhalált halok. Menjünk, nagyságos cimborám…
– Csitt! Ne húzgálj! Egyenesen tartsd magad! Megismerik rajtad, hogy kapatos vagy, aztán vihetjük haza a mennydörgős nagy kosarat.
– Koo-saa-raat! Jól van, csendes leszek, hallgatok, mint az agyonütött.
– Hogyan? Engem illet az ügy, s ön mégis elég szívtelen azt elhallgatni előttem? – kérdé Katica, közelébb lépve, s édes szemrehányó hangon megfenyegetve a szólót. – Ez igazán nem szép magától!
– Mily fölösleges szószaporítás! – selypített a kedves mama. – Nem veszed észre, bohó, hogy a képviselő úr tréfál, különben nem lehetne itt ezen… izé… ismeretlen úr…
Pallér Miksa, most már feléje fordulván a közfigyelem, csakugyan azt hitte, hogy el fog süllyedni, amennyiben még lehetett neki, elvörösödött, nyugtalanul és utánozhatatlan szögletességgel izegve-mozogva a Péter háta mögött.
– Sőt ezen barátom, kiben ezennel van szerencsém bemutatni Pallér Miksa urat, a Krammer cég segédjét (mind a két hölgy a zsebkendőjét tartotta orra alá e szavaknál), annyira nélkülözhetetlen ez ügyben, mint – hogy messzirül ne vegyek hasonlatot – az esküvőhöz a vőlegény.
…Pallér Miksa úgy érezte, hogy az egész mindenség egy nagy égi nappá változott s milliárd sugarait költögeti, mint valami hosszú, éles lángnyelveket, s egyenesen őt szurkálja velök.
– Képviselő úr! – kiáltott fel Pukovicsné asszonyság – ön ma valóságos találós meséket mond.
– Ellenkezőleg! Én mondhatnám, hogy önök ma kissé szórakozottak; ahol eladó lány van a háznál s két fiatalember akar a papával a kisasszonyt érdeklő ügyben szólani, mi lehetne ott egyéb a fiatalemberek egyike, mint – kérő?…
– Oh, édes Péter… tehát csakugyan? Tudtam én ezt, megálmodtam az éjjel. No, ugye, Katalin! Ejnye hová fut az a leány? Oh, oh, édes Péter… No, csak szóljon hát az öreggel.
Katalin elsápadt, azután fülig pirult, s mint megriadt őz futott a hosszú tornácon keresztül a kert csendes magányába, de magával vitte szíve nagy örömét, az édes titkot, megizmosodva, kifejlődve ragyogó, fényes valónak, azt az új világot ezer meg ezer boldog sejtelmével, melyről csak annak lehet fogalma, kinek kezét addig, míg ő egy jácint szirmait tépdesi izgatottan, bent esengve kéri apjától a megálmodott ifjú…
Kéredynek nem kellett több. Finom diplomáciával kivette a vesékből, amit még eddig nem tudott, a leány csakugyan szereti, s a mama el van ragadtatva általa, minélfogva csak egy ismeretlen tényezővel kell még számolnia, a rideg számok emberével, kinek neve »a furfangos ember«, Pukovics Árkádi urammal. Így állván a dolgok, valószínűleg az sem lesz herkulesi feladat. Péter szívét kéjes érzések dagasztották; a négyes fogatot ismét visszavásárolja Rohonczi Lencitől, aztán öt első emeleti szobát fog lakni a Hungáriában: van a görögnek elég pénze. Most már bizonyos, hogy nem kap kosarat, bátran fölléphet, nem kell tartania, amitől jobban fél gőgös, büszke szíve, mint a haláltól, hogy fiaskót csinál. Mégis csak szép dolog magyar úrnak születni, parlamenti taggá lenni s diplomatává fejlődni. Hadd pihenjen most már Bismarck a maga babérjain, – nem irigyli tőle, egy körömnyivel sem különbek, mint az ő »streich«-ja. Rafinírozott griffekkel egy más szegény ember rovására kipuhatolja a helyzetet, s azt találja, hogy az kitűnő.
Ily hangulatban nyitott be Pukovicshoz, maga után hagyva jönni Miksát.
Pukovics Árkádi magas, vörös arcú, fekete bajszos, jól táplált, magyaros képű úr, sem nagyon fiatal, sem nagyon öreg. – Éveit halandó ember nem tudja bizonyosan, pedig ott született apja és nagyapja is a kis székvárosban, hol beszélyünk alakjai laknak. A tiszteletes úr egyszer évek előtt megnézte az anyakönyvben s azt találta, hogy hatvanéves; fejét csóválta és ámult-bámult, de hát a szent könyv elvégre is nem hazudhat, habár Pukovics uram alig nézett ki harmincnyolcévesnek. Történt, hogy a jámbor pópa valami társaságban csodálkozását fejezvén ki az isteni gondviselés különösségei fölött, amiért a derék aggastyánt, Pukovicsot még mindig deli férfinek tünteti fel, maga Pukovics mennyre-földre esküdözék, hogy ő negyvenkét éves. A tiszteletes úrnak ez annyira szöget ütött tudós fejében, hogy másnap nem restellte ismét felütni az anyakönyvet, hol is megtalálta, hogy Pukovics Árkádi (ugyanazon apától, anyától) huszonkilenc éves. No, ez aztán még nagyobb lehetetlenség volt, maga a tiszteletes úr is emlékezett rá, hogy mikor ő harminc év előtt először jött ezen egyházba, Pukovics már siheder fiú volt.
Nosza, most már lapról lapra, sorról sorra nekiesni az egész emberöltő valamennyi görög katolikus szertartású szülöttjének: nagy munka volt, de nem eredménytelen; a harmadik Pukovics Árkádit is megtalálta negyvenkét évesnek.
Szent Prokóp tudná megmondani, melyik most már az igazi, az élő, mert a két testvér elhalt. A dolog egyéb rejtélyes oldalait könnyű kitalálni.
Úgy eshetett biz az, hogy néhai Pukovics Anasztáz és hitestársa, Xevics Anna, mind a három magzatát az Árkádi névvel ruházta fel, alkalmasint azon kedélyes furfangból, mellyel az egyetlen élő Árkádi oly szerencsésen élt az újoncozásnál, hogy mikor a legidősb Árkádira került a katonasor, bebizonyította, hogy ő a fiatalabb, ki még csak következni fog, a középsőnél ugyanezt tette, míg ellenben a legfiatalabb Árkádi sem ő volt, amint azt nyilván is látni lehetett, kopaszodó s szürkülni indult haját tekintve.
Ez különben csupán egyetlen vonás a furfangos kereskedő jelleméből, ki sohasem cselekedett úgy, mint a többi emberek, s ki szép vagyonra tett szert nagyban űzött borkereskedéséből. Nem ritkán tíz-húszezer akó bor állt a pincéiben. Az egész kontinenst úgyszólván monopolizálta volna a borkereskedésben, ha hatalmas ellenlábasa, halálos ellensége Krammer nincs, ki szintén nagymérvű borkereskedést űzött a külfölddel.
Pukovics tiszteletteljesen állt föl Kéredy üdvözlésére.
– Minek köszönhetem ezt a nagy szerencsét?
– E fiatalúrnak itt… A Krammer úr első segédje, Pallér Miksa úr.
– Örülök – mondá Pukovics fanyarul –, de egyszersmind csodálkozom! Krammer úr segédje, nálam?…
– A dolog nem üzleti, s rögtön megmagyarázom. E fiatalúr megkért engem, hogy legyek szószólója önnél – a lánya kezéért.
A szigorú kereskedői szellem embere nem fortyant fel erre a szóra, mint Péter várta, és talán szerette volna is, – hanem egykedvűen mutatott helyet Miksának egy széken.
– Uram – mondá minden bosszúság nélkül –, a dolog mindenesetre megtisztelő, önnek szándéka tiszteletre méltó, de én nem tartom ajánlatát elfogadhatónak…
E percben szolga lépett be telegrammal.
Miksa halálsápadtra vált arccal megüvegesedett merev szemekkel nézett maga elé, és nem bírt volna megmozdulni egy országért sem; olyan volt, mint egy tetszhalott.
– Miért, miért? – hebegé, talán öntudatlanul.
Kéredy akaratlanul is kénytelen volt mosolyogni.
– Én két szóval szoktam akaratomat kifejezni, uram – válaszolá Pukovics a szerencsétlen»miért«-re, miközben a sürgönyt bontotta fel. – Ez a két szó az »igen« vagy »nem«. Azt mondtam, hogy »nem«, s ezzel vége. A kereskedő nem magyaráz.
Azzal átfutotta a sürgönyt s homlokára egyszerre kiült a ráncok légiója. Ha így látja a pópa, megesküszik, hogy ez a legöregebb Árkádi.
Izgatottan kezdett járkálni fel s alá a szobában, azután megállt Pallér előtt, és azt mondta neki, csendesen, szenvtelen hangon:
– Ön az első és az utolsó ember, aki hallani fogja, hogy a Pukovics Árkádi szájából olyan szó került ki, melyet nyomban követ az ellenkezője. Uram, meggondoltam a dolgot: én önnek adom a leányomat.
– Megbolondult ön? – pattant föl a képviselő ijedten.
– Azt hiszem, nem.
– De uram, az ön leánya és…
– A kereskedő nem magyaráz, tekintetes uram.
A szegény Miksa még most is éppen olyan mereven ült ott, mint egy érzéketlen tömeg; hallotta is talán, ami történik, de azon hitben, hogy csak álmodik, fájdalmas sóhajokat röpítgetett ki keble mélyéből az ádáz végzet ellenében.
Kéredy hideg izzadságot törült homlokáról.
– De uram, egy vagyontalan fiatalember, a Krammer segédje –
– Az nem tesz semmit.
– Az ön leánya pedig egy gyöngy, kit az isten is úrhölgynek teremtett, s kit talán, ha nem lenne ellenem kifogása…
– Már késő – vágott közbe a kereskedő.
– Hallgasson meg. Én, Kéredy Péter országos képviselő kérem meg az ön leánya kezét – szólt Péter izgatottan.
A kereskedő ravaszul dörzsölte kezeit.
– Sajnálom, de mindenféleképp késő. Szavamat vissza nem vonhatom többé.
Péter bosszúsan fogta kalapját s a szobát készült elhagyni, midőn az ajtó szemközt nyílt rá, s Pukovicsné lépett be leányával. A női kíváncsiság és türelmetlenség kergette be őket s azon finom előrelátás, hogy a netáni akadályokat eloszlassák.
– Nos, ön már készül, Kéredy? Ily gyorsan! – kérdé őnagysága.
– Eh, hagyjon engem, asszonyom. A levegő itt nem kedvező nekem. Szédülök bele.
– Hogyan? Mi történt? Talán Árkádi tett, mondott valamin kellemetlent? Nos, Árkádi, mi történt itt?
Fürkészőleg nézett férjére.
– Lányunk menyasszony, odaígértem kezét – felelt az ridegen.
– Jól tetted, édes fiam, nagyon jól tetted. De hát akkor mi lelte magát, édes Péter?
– Oh, papa, kedves jó papa! – kiáltá Katica örömteljesen, apja nyakát átfonva gyönyörű gödrös, fehér karjaival.
– Hogy mi lelt, azt majd megtudja, asszonyom, később. Ezúttal ajánlom maga. Isten önökkel!
Péter bosszúsan távozék. A felsülés szégyene égett arcán, s a bosszúság tombolt lelkében. Legalább már ne blamírozta volna magát: nem volt kénytelen vele. De ki hihette, hogy az öreg olyan hóbortos s még elébe teszi azt az együgyű fickót. No, tudom istenem, hogy nekiesnek most az asszonyok isten igazában, s úgy kiszellőztetik belőle hóbortos ideáját néhány nap alatt, hogy emléke sem marad. Kétségkívül a sürgöny tartalma változtatta meg határozatát oly hirtelen. Mi lehetett abban a sürgönyben? Ezen törte fejét Péter egész nap, egész éjjel, pedig bizony ha tudta volna is, nem nagyon bővül vele a bölcsessége.
Abban a sürgönyben arról, tudósította Pukovicsot berlini ügynöke, hogy a »Knapp és társa« borkereskedő cég, mely rendesen tőle szállítja roppant mennyiségű magyarországi borszükségletét, most Krammerrel folytat alkudozásokat húszezer akó bor iránt.
Ez nagy csapás lett volna Pukovicsra. Tömérdek bora mind nyakán marad, s vetélytársa diadalmaskodik fölötte. Sőt lehetnek még messzehatóbb következményei is, melyek megrendíthetik vagyoni állását, alááshatják nagy hitelét. Ezt el kell hárítani minden áron. És ezen nem segít semmi, csupán a furfang.
Vajon mit gondolt ki a furfangos ember?…
Midőn Kéredy távozott, a két nő megrendülve, némán, mind két nagy kérdőjel, állott ott.
De hát micsoda esemény ez, hogy a vőlegény elfut s még azt sem mondja: »befellegzett«?
– Micsoda vőlegény? Hisz a vőlegény itt van! Uram, miért nem üdvözli ön menyasszonyát?
E szavak Miksához voltak intézve, ki csak most jutott eszmélethez a nagy örömtől s remegve közeledék jegyese, a szép Kati felé. Tündérmesének hitte még most is, ami vele történt.
– Micsoda! Ez az úr? Az én lányom vőlegénye? Hahaha! meghalok nevettemben. Soha ilyet!
– Kicsoda ön? – kiáltá a szép Katica indulatosan s négy lépést hátrált a boldogtalan előtt.
– Én kimondhatatlanul szeretem nagysádat – hebegé a szomorú diadalhoz jutott segéd.
– De én önt nem ismerem s nem szeretem s soha nem is fogom szeretni!
– Az éppen nem tesz semmit – dünnyögé a kereskedő. – Azért mégis a neje leszesz. Azt én mondom. Pukovics Árkádi.
– Menjünk innen, leányom – sipított a mama. – Ez nem maradhat annyiban.
– Mi pedig, édes öcsém – mondá Pukovics, amint az asszonyok az ajtót mérgesen becsapták –, szinte menjünk dolgozószobámba, mert még egy föltételt kell önnel tudatnom, melynek elfogadását nem kétlem, de mely nélkül ezen házasság nem történhetik meg.
– Mindent elfogadok vakon.
– Ez a bizalom jele, édes fiam, mely engem nagyon megörvendeztet. Fogadja kézszorításomat. Most pedig üljünk le, egy kérdést intézek önhöz s csak azt kívánom, hogy őszintén feleljen rá. Ön ugye ért a borkezeléshez?
– Nagyon természetes. Én kezelem a cég borait.
– Ösmerős ön a »Knapp és társa« céggel?
– Én viszem velök a levelezést.
– No, ez derék! Ön eszerint azt is tudja, mivel preparálják önök a boraikat.
– Hogyne tudnám, magam hozatom és készítem el a szereket.
– Miután ön viszi a »Knapp és társa« céggel a levelezést, ön eszerint németül is folyékonyan ír és beszél.
– Éppen úgy, mint magyarul.
– Most tehát hallja föltételemet: lássa, én azt szeretném, hogy vőm szakképzett borász legyen; én erről meg akarok győződni. Öt nap alatt egy füzetkét fog ön írni a borhamisításról s abban leírja, milyen szerekkel készítette ön a Krammer cég különféle borait.
– De kérem, ez üzleti titok: ezt nem szabad elárulni.
– Eh, lári-fári! Úgy beszél ön, mintha valami fontos diplomáciai jegyzékről volna szó. Vagy, vagy! Ha itt lesz a füzet öt nap múlva akkor nyomban megtartjuk az eljegyzést, ha nem lesz itt, akkor…
– Ne mondja, kérem, tovább, a füzet itt lesz…
– Annál jobb, annál jobb – mondá kézdörzsölve a kereskedő –, német nyelven szerkessze, és maradjon kettőnk titka, egy ideig.
– Hogyan? Hát nem marad örökké titok? – szólt Miksa meghökkenve – hisz akkor engem Krammer úr elcsap.
Hangja siránkozó volt.
– Tesz is az valamit – felelt Pukovics nevetve –, az én vőm csak nem szorul a Krammer kenyerére.
– De a becsület, uram, a becsület.
– Eh, egy üzletembernél ez mindig mellékes. Egyébiránt amint akarja ön.
Miksa zavart tekintete önkéntelenül odatévedt a Kati falon függő arcképére, arra a csodás, bűbájos arcra, melyről a menny minden üdvössége mosolygott felé.
Oh, boldogság ezért elkárhozni.
– Meglesz az értekezés, uram – kiáltá és elrohant.
A kereskedő mosolygott, kivette zsebéből az imént kapott sürgönyt, még egyszer átolvasta figyelmesen, s többé nem ráncosodott el a homloka tőle.
*
Ötödnapra elhozta Miksa szépen letisztázva a hamis borkészítésről szóló, mintegy négy ívre terjedő füzetet; Pukovics átolvasta, némi igazításokat javasolt abban, s aztán személyesen vitte a nyomdába, hogy még az éjjel kinyomtathassák. Miksát most már előzékenyebben fogadta az egész család. Pukovics Árkádi addig az öt napig megmagyarázta nekik a dolgot, s átlátták, hogy Pallér Miksa egészen férjnek való ember, sokkal inkább, mint Kéredy. Miksának semmije nincs, de lehet, Kéredynek pedig van negyvenezer forint fedezet nélküli adóssága, de lehet több is. Aztán Miksa házassága sokat fog behozni a konyhára, míg a Kéredy sokat vinne el. Egyszóval beletörődött mindenki az új állapotokba, miknek híre lassankint kezdett kiszivárogni a közönség közé.
Másnap megjelent a füzet s ezer példányban küldetett szét ama külföldi cégeknek, kik Krammertől szoktak vásárolni. A címlapon ott állott nagy betűkkel: »Írta Pallér Miksa, a Krammer cég első segédje.« Ezt így kívánta Pukovics uram; ő tudja, miért kívánta.
Annyi azonban bizonyos, hogy ezentúl úgy kerülték a Krammer céget a borvásárlók, mint a gyehenna tüzét, minden bora nyakán romlott, míg Pukovics uram kettős áron adta el a magáét, sőt az év vége felé potom áron Krammer borát is ő vette meg s eladta négyszeres nyereséggel.
Egy év alatt százötvenezer forinttal gazdagodott.
Erre volt jó a Pallér Miksa röpirata.
Miksa- és Katicából a szabályszerű egyházi hirdetések megtörténte után házaspár lett. Most ott laknak a Pukovics-ház első emeletén. Miksa társa lett ipjának, s csendes, együgyű, boldog ember, ki bálványozza szép fiatal nejét, s örömest tűri annak minden szeszélyeit.
Hogy a menyecske mint érzi magát, mit csinál, nemigen lehet tudni.
Azt csak a jó isten tudná és azonkívül talán a Náncsi szobalyány, ki gyakran visz valami levélfélét a postára: aztán mikor már odaér a levélgyűjtő szekrényhez, félve, óvatosan körültekint elébb, nem-e látja meg valaki s csak azután csúsztatja be nagy hirtelen.
A rossz világ azt súgja, hogy e levelek Pestre szólnak Kéredy Péternek.
