HOSSZÚ SZERELEM • 1878 (30. kötet)
HOSSZÚ SZERELEM •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
Mint új ember, nem ismertem az utcámat. Csendesen lakom az első emeleten, s szinte jólesik tudnom, ki a szomszédom, ki a vis-ŕ-vis-m. Az átellenes házak komoran bámulnak rám, mint megannyi szfinx, megoldatlan belső életükkel.
Bezzeg a bennszülött még azt is tudná, hányfélét és mifélét főztek ott tegnap, mily érzelmek, mily titkok nehezednek a bennlakóra; mik az örömeik, mi a búbánatuk.
Én semmit sem tudok.
Mindössze az átellenes ablakokon pihennek meg néha szemeim. Két kis módos ablak ez, melyen a zsaluk többnyire le vannak eresztve, de nem úgy, hogy én be ne láthassak a hézagokon.
Az ablakokban mindjárt az első napon gondosan ápolt virágokat vettem észre. Biztos jele, hogy ott hölgy lakik. S mert biztos a jel, és mert az ember amíg eleven, szívesen indul az ilyen biztos jelek után, addig-addig cirkált ott tekintetem, míg észre nem vett egy gyönyörű barna fejecskét.
De ott, ahol ez a kedves barna fejecske végződött, nyomban egy szőke férfi fej vette kezdetét, többnyire veszélyes közelségben ehhez, nem ritkán pedig egy-egy hosszantartó csókban forrva össze ezzel.
Oh, kedves költői fészek! A mézeshetek tündértanyája. A két zöld zsalu, mely a napfényt nem ereszti be, mintha mondaná: »van ott fény elég«.
A két zsaluról visszaverődik a pajkos sugár, mely ha már nem mehet be a boldog párhoz, ott táncol a reménység színére festett zsalu bordácskáin reggeltől estig.
Egész délelőtt semmi dolgom nincs. S mikor kihajlom az ablakomon, s azon kezdek gondolkozni, hogy ugyan miről kellene gondolkoznom, egyszerre kijelöli az irányt a két mosolygó fő odaát. Az ugyan ott van mindig. Különös, hogy rá nem unnak egymásra.
Kétségkívül még csak egy-, legfeljebb kéthetes házasok. Még így is fehér hollók. A pásztorregék kora oly rég tűnt le; mikor az ifjú örökké szeretett, s a nő örökké hű maradt. Olyan régen történt az már! Mesének is hihetetlen az már!
Egy nap megkérdeztem a takarítónőmet, ki lakik ott átellenben, ahol a két zöld zsalu van?
– Hát ott bizony a teens Csipkés Máté uram lakik a feleségével.
– Ki az a Csipkés Máté?
– Hm! Hát az bizony egy hivatalnok.
(Hm! – gondoltam magamban – az is pompás hivatalnok lehet, aki egész délelőtt otthon csókolózik a feleségével. No, de bizonyosan magasabb hivatalnok, mert az ilyen ráér).
– Mióta házas a Csipkés úr? – kérdém a takarítónőtől.
– Megálljon csak. Mikor a Sunyi sógorék azt a nagy halat fogták a Tiszában. Annak éppen öt… azaz, hogy hat esztendeje.
– Hat esztendeje! Lehetetlen! – kiálték elámulva. – Hat évig tartó mézeshetek. Ez aztán a ritkaság, mely halomra dönt minden filozófiát és élettapasztalást. Mit szólna ehhez Dumas Sándor vagy Kock Pali.
Íme, tehát feltaláltam a lehetetlenséget megvalósulva. Mik a harlemi fekete tulipánok a szegedi hat esztendős szerelemhez képest? Bizonyára csak közönséges mindennapi dolgok.
Most még inkább érdeklődtem a Csipkés-pár iránt. A délelőttöket rendesen nekik szenteltem. Ők nem igen vettek észre, hiszen és is zsalu mögül vigyáztam rájuk.
A barna nőcske igazán nagyon szép, s nincs benne semmi csodálatos, ha leköt egy férfit például két hónapra – de hat évre! Gondolják meg önök, uraim és hölgyeim, mennyi az a hat esztendő, s adjanak nekem igazat, ha végtelenül csodálkoztam, midőn láttam, miként enyelegnek odaát, mint vágnak majd haragos, majd mosolygó képet egymásra, mint hajlik a kedves teremtés férje nyakára, hogy ül ölébe, mint durcáskodik egyszer-másszor, hogy édes kibékülés lehessen a múló harag folytatása. Igazi mézeshetek.
A képviselőválasztás napján kimentem a Széchenyi térre. – Ekkor láttam Csipkés Mátéékat először közelről. – Együtt mentek karonfogva; a szőke férfi csakugyan csinos, s a menyecske is ma igen kitűnően nézett ki; egyszóval összeillő pár! Most is szorosan egymáshoz tapadva, talán éppen a szerelemről csevegnek, mintsem törődve a tarkán hullámzó tömeggel.
Utánok mentem illő távolságban, midőn egy korosabb férfi a tömegből feléjök lépett s elmagyarázta nekik a szavazatok állását.
Megálltam, s midőn e férfi mindkettőjükkel kezet fogva, a választási bódék felé tartott, megállítottam.
– Bocsánat, uram, de úgy veszem észre, hogy ön jól van értesülve. Hogy áll Simonyi?
Apró, szürke szemű ember volt s rám mosolygott.
– Nyugodt lehet ön, uram – felelé. – Önök győznek felettünk! Simonyi meglesz.
Szemei csodálatos tűzben ragyogtak.
– Hogyan? Ön kormánypárti?
– Én apró hivatalnok vagyok, uram.
– Igen, igen, Ez megmagyaráz mindent.
– Nagyon, uram. Isten önnel… Megyek szavazni.
– Én is arra felé tartok.
A bódékhoz indultunk.
– Nemde a Csipkés Máténé volt a szép barna asszony, akivel az imént beszélt ön? – kérdém új ismerősömet,
– Igen. Ön ismeri tán? – szólt halkan tompán.
– Szomszédom, illetőleg vi-ŕ-vis-m.
– Igen – tette hozzá még halkabban.
– Mindössze onnan ösmerem, hogy nagyon szereti a férjét.
– Ah! Ah! – mondá megrezzenve az apró ember és fülig pirult. Majd dühösen felém fordult. – Honnan tudja ön ezt?
– Bah! Hogy honnan? Egy hét óta mindennap látom az ablakból, amint folyton csókolózik a férjével nyolc órától kezdve tizenkettőig. Még a cuppanások is áthallatszanak.
– Ösmeri ön a férjet? – hörgé emberem, és arca elkékült.
– Hogyne! Az a szőke ember, aki vele ment. Az is bolondul szerelmes a nejébe. Mondhatom, csinos dolog, ha egy államtisztviselő a délelőttöket otthon tölti a neje karjai közt.
Az én apró szürke szemű emberem erre nem mondott sem igent, sem nemet, hanem elrohant, mint az őrült, amerre ment, ki nem tért senkinek, verte le az embereket maga előtt.
Mi baja történhetett ennek? Utána siettem…
Sem híre, sem hava sehol. Nem bírtam meglátni többé. Már éppen távozni készültem a bódé mellől, ahova nagy bajjal sikerült jutnom, midőn a választási lajstromból éppen e nevet kiáltják ki:
»Csipkés Máté!«
Megrezzenve tekinték oda.
S íme, a név birtokosául az én apró szürke szemű emberem lép ki dúlt, kétségbeesett arccal… Minden, minden meg volt magyarázva.
Szemei vadul villogtak, ajka remegett.
»Éljen Simonyi Ernő!« kiáltá s ingatag léptekkel tántorgott el a tömeg közé.
A kormány embere a kormány ellen szavazott.
Vajon kin akart bosszút állni? Én tudtam.
Láttam a tragédiát, mely itt lejátszódott. Az apró szürke szemű ember lemondott az életről s felmondta a szolgálatot a hatalmasoknak, akiktől csak addig függött, míg az ő jövője viszont tőlük.
De most már mi tehetné őt többé boldoggá? Semmi, soha.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Az átellenes lakás zsalui most is le vannak eresztve; a zöld bordákon most is ott csillog a napfény, de a hasadékokon keresztül nem látszik semmi; sem a barna, sem a szőke fej.
Én pedig most is sokat nézek oda és elgondolom, hogy az élettapasztalás mégis igaz; a mézeshetek még Szegeden sem tartanak hat esztendeig.
