HOSSZÚ SZERELEM • 1881 (31. kötet)
HOSSZÚ SZERELEM •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
[Az elbeszélés második ily című kidolgozása]
Tavasz óta, valahányszor az ablakon kinéztem, a szemközt levő ház egyik ablakában mindig egy férfit meg egy asszonyt láttam.
Eleinte az asszonyt leánynak gondoltam. Oly üde arca volt, szemeiből annyi ártatlanság, ajka szelíd mosolyából oly tiszta báj sugárzott! De végre is be kellett látnom, hogy csalódtam: mert a fiatal emberhez gyakran oly közel, oly csábító közel hajolt, hogy én, bár »ég és föld« választott el tőle, véremet mindannyiszor lobogni éreztem.
Csókolództak folyvást, mint a szerelmes galambok; a nő pajzán gyermekes mozdulattal csucsorította össze kis ajkait, és az ifjú lázas tekintettel csüggött rajta, s mint rózsához a lepke, reszketve repült hozzá. Eh, de mi volt ez ahhoz képest, ami aztán következett… Az ablak szárnyai megingottak… a nő szilaj szenvedéllyel tapadt a férfihez… Ah, így csupán a férj és feleség érinthetik egymást!…
Tavasz óta, mondom, mindennap ott láttam őket gerlicebúgással, galambepedéssel szeretkezni az ablak előtt.
Szemem úgy hozzászokott a szoba-kémleléshez, hogy már akkor is világosan kivettem a két mozgó alakot, ha kissé beljebb húzódtak. Reggel, ha felöltöztem, tíz óra tájban (nekem tíz óra előtt ritkán kél föl a nap!) első dolgom volt megnézni a turbékoló párt: ott van-e rendes helyén? Ah, a kedves fészek!… A reggeli sugár bearanyozta, a reggeli szellő körülfolyta és benne csicsergett az én két madaram. Az asszony csupa csipke, szalag és virág, oly könnyű teremtés, mintha illatban fürdenék hajnal előtt s liliommal törülköznék utána. És az úrfi! Kétségtelen, hogy az ő inge, zsebkendője is ibolyavízbe volt áztatva, kabátja legújabb szabású, haja szigorúan ketté választva, oldalt két csinos karikában simult le homlokára. Festeni se lehetett volna különbet.
Munkába kezdtem; de megvallom, az ember gyarló! minden alkalommal odapislogattam feléjük. Úgy tetszett, hogy verőfényes glória övezi őket, fehér szárnyakon őrködő angyalok lebegnek fölöttük és a gyönyörök nemtői, a szerelem tündérei virágot szórnak fejükre, táncolva, dalolva…
Elmúlt a tavasz. A szép május elhullatta virágait: a fehér ákácok menyasszonyi koszorrúját letépték a forró napok, és jött a tikkasztó nyár, amely gyümölcsöt érlel. Por, unalom, egyhangúság tespedt a kedélyeken, s a főváros népe falura menekült, aki tehette. Egyedül csak ők ketten maradtak frissek, üdék, harmatosak! Ők ketten, ott a vis-á-vis ablakban… az én álmaim zománca, az én ismeretlen eszményképem, akinek hűségét csodáltam, az a bájos asszony a férjével.
Megrögzött természetemmé vált bennük gyönyörködni, messziről, észrevétlenül. Nem is éreztem volna már jól magamat, ha ők nincsenek ott.
Különös érzés volt az, mely szívemet betölté. Pesszimista voltam gyermekkoromtól, az egyedüllét, az árvaság, a sok csalódás szomorú gondolatokra tanított, és az a tömérdek rossz, amit láttam és átéltem, azt a hitet gyökeresíté meg szívemben, hogy a világon minden rossz. Még hittem az ártatlanságban; de az erényt már tagadtam.
És íme, most egy idegen ablak-ismerős kizökkent csökönyös világnézetemből. Egy asszony, aki hű: egy asszony, aki nem változik!…
Száll az idő… A kutyaizzasztó nyarat követi az ősz. Istenem, hiszen azt valóban méltó följegyezni, hogy az a fiatal emberpár még most is oly nagyon szereti egymás!
Nem nyughattam tovább; sarkallt a kíváncsiság; bekopogtam a házmesterhez.
A házmester nem volt otthon: a csacska feleségétől pedig röstelltem megkérdezni, amit akartam.
A sors nem akarja! csendült meg lüktető szívem mélyén egy titkos hang. Az isten nem akarja! Ők szeretik egymást és boldogok. Te pedig nyomorult, elhagyatott pára vagy, akinek rendeltetése a földön szenvedni egyedül, bolyongni egyedül és meghalni egyedül! Mi közöd hozzájuk. Ördöge akarsz lenni annak a szűzies asszonynak? Te, botor! Azt hiába szeretnéd!… Kudarcot vallasz, nevetség tárgya léssz!
Hát jól van, jöjjön aminek jönni kell! dörmögtem, mintegy a saját lelkiismeretemmel feleselve, s öntudatlan léptekkel egy napon újra a cseh cerberus lakásához közeledtem.
Ki lakik ott az emeleten a sarokban? kérdém.
Ki laknék más?… egy uraság… államhivatalnok.
Durva szava megriasztott, nem volt bátorságom többet kérdezni, szó nélkül kullogtam el.
Lám!… Tehát államhivatalnok! Persze, persze, ki is lehetne más? Gondolhattam volna, hiszen az oly természetes. Szerencsés államhivatalnokok! Nem azért, hogy oly híven szerető feleségük van, de hogy egész nap otthon csókolódhatnak.
Bántott a keserűség… nem tudom, mi a kő ütött hozzám! Ideges voltam; irigy, elégedetlen és epés. Fölmegyek, mondám, kikönyöklök az ablakon és nézni fogom őket, amint eszik egymást… úgy! úgy! Gyönyörködni fogok bennük… mint a vérszomjas tigris áldozatában a pusztán, a sivatagon, ahol az emberi nyomot fehérlő csontok jelölik…
Kegyetlen hangulattal érkeztem haza; áttekintettem a szomszédba, de a fészek üres volt.
Nem volt maradásom. Alkonyatra hajlott az idő. A Dunapart népesedni kezdett; a nagy paloták alatt, az ákácok közt hullámzott a sétálók tömege; ezer apró lámpafény imbolygott a vízen, mint csalfa lidérc.
Jártam föl s alá, kezeimet a kabátzsebekbe méllyesztve, mindig sebesebben. Egyszerre hirtelen megálltam. Mi ez? Mi okom van így kikelni önmagamból? Isten bizony, gyerek, te szerelmes vagy abba a szép asszonyba, azért, mert szereti az urát! Ezt súgta leliismeretem; de én tiltakoztam.
E pillanatban mintha villanyos ütést éreztem volna. Föltekinték és a szerelmes pár jött velem szembe: a szép fiatal asszony, a szőke férfi, akik oly nagyon szeretik egymást, s velük az én öreg jó barátom, az én csöndes vérű bátyám, Kardos Mihály miniszteri tanácsos.
Kardos Mihály bátyámat régóta ismertem; egy időben egy kávéházi asztal törzsvendégei voltunk, hanem a sors széthányt, elszakított egymástól. Most én magamban évődöm, ő pedig görnyedt hátával, köszvényes lábakon egy szerelmes ifjú pár mellett tipeg.
A haja, mikor utoljára találkoztunk, deres volt, most már teljesen ősz; a járása, jóságos, igénytelen arca, hunyorgató szeme pedig még mindig a régi.
A szép pár bizalmasan hajolt egymáshoz, valamit suttogva. Az én Kardos bátyám éppen egy kissé hátra maradt.
Használnom kellett a kedvező alkalmat; odaléptem hozzá s köszöntöttem. Barátságosan megrázta kezemet. Az én szívem pedig úgy zakatolt, mint egy gőzgép.
Milyen csodaszép asszonnyal sétálsz! mondám neki mohón.
Ugye szép?
Oh, nagyon szép! De mégsem oly szép, amily nagyon hű! Az asszonyok gyöngye ő! És hogyan szereti a férjét!… igazán nagyon szereti a férjét!…
Kardos egészen elérzékenyekedett, majdnem sírva fakadt.
Oh, köszönöm, barátom, köszönöm, hogy megnyugtattál! rebegé meghatottan.
Hogyan? Nem értelek, bátyám!
Örülök, majd kiugrom a bőrömbül… boldog vagyok!…
Talán bizony az a szép asszony…
Igen, öcsém… az én feleségem!
