HOVÁ ÉR AZ EMBER? * • 1890 (40. kötet)
HOVÁ ÉR AZ EMBER? * •
1890
(40. kötet)
1890
(40. kötet)
* Egy orvos-bál táncrendjére írta a szerző.
Amint nő, öregszik az ember, úgy idomulnak vágyai, ízlése, rokonszenve. Kisgyerek-koromban a kocsisokat irigyeltem. Mikor ott láttam a Jancsit a bakon a pattogó ostorral, megdobbant a szívem: »Oh, be jó volna kocsisnak lenni!«
Később a diák-években, emlékszem, mikor nagybátyámnál, aki szolgabíró volt, egy tárgyalást hallgattam, amint bűnösöket vallatott, az öregúr ki akart küldeni:
– Eredj, fiacskám! nézd meg odakünn a konyhában, sütik-e már a palacsintát?
– Engedj kérlek, bácsi, bent maradni.
– Ahá! Tetszik a mulatság ugye, lurkó? Nos, valld meg, mi szeretnél inkább lenni: szolgabíró-e vagy hajdú?
– Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy engem is vallatnának.
Néhány év múlva már a királyságra támadt gusztusom, sok katonám lenne, arany trónuson ülnék, s a professzorom térden állva magyarázná a sinust-cosinust.
Mire a bajuszom serkedzett, a bálok előtáncosi szerepére vásott a fogam. Ezek a csinos, karcsú fiúk olyan átkozottul kapósak a szép kisasszonyok között. Milyen időszak ez! Arany kavicsból van a göröngye annak az útnak, mely a rozmaringos kis ablakhoz vezet. De bizony ebben sem volt szerencsém.
Ráfanyalodtam tehát az íróságra. Mert valami az! Olyan szép leányt írhatok magamnak, aminőhöz kedvem van. Össze is írtam egy egész háremet; a papírmező szántása közben találkoztam imitt-amott a dicsőséggel, de a boldogsággal nem.
Ej, hát mire is vágyakozzam még?
Talán édes dolog lenne bent ülni a parlamentben, törvényeket hozni, immunitással takaródzni, belekotyogni a szónoklatokba, szavazni, protegálni, tervezni, intrikálni, gomblyuk-betegségeket gyógyítani és kapni.
Átestem ezen is, s amint jön az életnek borongós, bágyadt ősze, jönnek az ezüst szálak a haj közé: »Helyet, uraim, helyet nekünk«: szétoszlik az illúziók színes köde. Alszanak, szunnyadnak már a vágyak mind, csak egyetlenegy van még ébren: »Szeretnék egészséges ember lenni.«
Ez az egy reális pozíció van. Minden címek közt a legnagyobb, minden állások közt a legelső. De persze, csak ilyenkor látja be az ember, mikor már a doktorával kezd tanácskozni arról is, ami a szabó dolga: »Érdemes-e nekem, orvos úr, még egy új öltözetet varratni?«
Nem irigylem én már se Bismarckot, se Tisza Kálmánt, se Rothschildot s ha mégis felülkerekedik a gonoszabbik természetem, irigységem az amerikai férfiakra irányul, akik egy-egy orvost vehetnek el feleségül.
