JÁNOS ÚR A POLITIKUS, VAGY A SZEGEDI KÍSÉRTET • 1878 (30. kötet)

Teljes szövegű keresés

JÁNOS ÚR A POLITIKUS, VAGY A SZEGEDI KÍSÉRTET •
1878
(30. kötet)
Abban a kávéházban, ahol reggelizni szoktam, a naponkénti csésze kávé és kifli mellé rendesen megkapom a János úr társaságát is. S az nem utolsó csemege a reggelihez.
János úr ott ül szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére húzva, amint illik egy búbánatos hazafihoz ebben a pecsovics világban. Az egyik tenyere a »Pesti Napló«-n pihen, nehogy azalatt elvihesse onnan valaki, míg ő az »Egyetértés«-ből tanulmányozza az »igazibb« politikát. A hóna alatt a »Közvélemény«-t szorongatja, míglen lábaihoz a »Pester Lloyd« van függőlegesen leeresztve, úgyhogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös újságfalók fürkésző szemei. Csak a »Hon«-t hagyja őrizetlenül. Azt úgysem veszi el senki.
János úr szájában virgínia szivar van, s az a hőmérséke szíve érzelmeinek, lelke hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek.
Ha az elesettek lajstromát olvassa, dühös »füstmacskák« szállnak föl a levegőbe; mikor semmi füst nem jő tömött bajusszal beárnyékolt szájából, akkor biztos, hogy Verhovay cikkét élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélegzete is eláll…, még a virgíniát is elfelejti, s az minden megfékezés nélkül inog a szájában ide-oda. Ha az orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli nagy dolgot jelent… utálatos fekete pontokat szimatol meg akkor János úr a politika egén.
Mikor aztán összevissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint az öreg Ghyczy Kálmán szokta, egész a homlokára taszítja fel a pápaszemét s elkezdi resummálni ami figyelemreméltót talált.
– Hja! Hja! Így van az! Már ebből aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az istennyilát csinálunk?
Szegény János úr! – A gond száz ráncot vet homlokára, hogy hát mi is lesz most már a szegény Európából, ha neki nem jut eszébe semmi?
Ha azt olvassa ki a lapokból, hogy háború készül, sóhajtva mondja:
– Vér! Megint vér! Megint új vér!…
Ha azt olvassa, hogy béke lesz…, keserűen rázza fejét:
– Mily hazugság! Megint hazugság! Megint új hazugság!
Egyszóval János úr mindig háborút olvas ki. A háború az ő elementuma. – Ezt hajhássza már évek óta, lesi mint a vadász a nyulat. S ha már közel van, örül neki, de mégis lövöldözget rá.
Otthona a kávéház, rokona, családja nincs, ismerőse is igen kevés. Mit is törődnék ő holmi parányi férgekkel, akik születnek, mozognak s itt járnak egy darabig a földtekén, aztán egy nap csak nyomtalanul eltűnnek valahova – s nincsenek többé itt?
Az ő ismerősei a királyok, diplomaták és írók. Ezek a családja, ezek a rokonai, kiket, mint a »gibic« a játékosokat, figyelemmel kísér, hozzájok tapadó rokon- vagy ellenszenvvel – ahogyan megérdemlik.
János rokonszenveire rossz idő jár.
Tíz év óta a legantipatikusabb alakja, a vén Bismarck húz be minden jóravaló »zsinór«-t. Az öreg Gorcsakoff »paklizik«, az ügyetlen Andrássy pedig nem veszi észre.
Egyszóval sohasem az nyer, akinek János úr kívánja a szerencsét – itt, a szegedi kávéház márványasztalánál.
Néha azonban az a megkülönböztetett szerencse ér, hogy velem is beszédbe elegyedik János úr:
– Hát tisztelt uramöcsém, hogy gondolja ezeket az állapotokat?
Én aztán beszélek neki mindenről a világon, csak a politikáról nem, azon hitben, hogy kizökkentem örökös államférfiúi töprengéseiből.
Hallgat is rám, vagy legalább hallgatni látszik, de azért esze másutt kalandoz, mert amint én nyugodtan értekezek az idei termésről, a búzáról, zabról, egyszerre közbevág;
– Zab ugye elég termett?
– Hála istennek…
– És miért termett? – kérdé nagy, szürke szemeit rám szegezve.
– Mivelhogy jó termő esztendő volt, se sok eső, se nagy szárazság…
– Ej, dehogy. Azért termett annyi zab, tekintetes öcsémuram, mert a gondviselés is úgy gondolkozik, ahogy én, a gondviselés is úgy tudja, ahogy én, hogy nagy háború lesz az idén, – azért árasztotta el zabbal az országot; huszárok lovának hízeleg az isten…
János úr mindenből politikai következtetést von, bármilyen tárgyra tévedjen is a beszéd. Ha a kövezetet nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyeket a francia polgárok fölszaggattak a júliusi forradalom alkalmával, hogy torlaszokat emeljenek belőlük, és azok a más kövek, amelyekkel a Tisza ablakit verték be a tavasszal. Ha az átellenes trafik boltra esik a pillantása, a monopólium eszméje kezdi csiklandani agyvelejét, ha furmányos szekeret lát végigdöcögni a kávéház előtt, a »pestmegyei előfogatok« friss emléke csillogtatja meg szemeit.
János úr minden dolga, minden gondolata politikai kombinációban lyukad ki. Ő azt úgy ki tudja keresni mindenben, hogy eláll az embernek szeme-szája a leleményesség fölött.
Csupán egy téma van, amiről megengedik, hogy hosszasabban beszéljek.
A nőkről…
– Haj… tekintetes uramöcsém… Ezek csak az igazi politikusok… a nők csak az igazi diplomaták!
– Miért?
– Ezer oka van annak! Hm… Látott-e már tekintetes uramöcsém valaha kísértetet?
– Nem én, tekintetes urambátyám, soha.
– No, és már láttam egyet…
– Hol?
– Itt Szegeden.
– Ugyan beszélje el, kérem.
– Régen volt az már, tekintetes uramöcsém, de azért mégis igaz. Fiatal legény voltam, körülbelül olyan korú lehettem, mint most a walesi herceg, de ledér, mint Chambord gróf, és bátor, kalandos menyecskeszerető, akárcsak Viktor Emánuel! Van itt a város végén egy sárga ház, annak az udvarán egy kerti ház, abban fogadtam szállást: ott mindig volt egy kiadandó szoba. Egy jómódú polgárnak a háza volt ez, ki maga is ott lakott bogárszemű feleségével, Körmös Borcsával.
Az általam kibérelt szobában egy vénkisasszony lakott hajdan. Azonban kihurcolkodott, mert kísértet járta a házat, s ott csörgött az ablaka alatt, sőt a szobájába is behatolt. A kisasszony után egy nyugalmazott, hetven éves hivatalnok került oda lakónak; azt is csakhamar kizavarta a kísértet.
A sárga háznak rossz híre ment Szegeden. Nem mert ott meglakni Körmöséken kívül senki. Én elszántam magam, mert egy anonim levelet kaptam, melyben egy ismeretlen jóakaróm figyelmeztet, hogy ha szerencsés akarok lenni, vegyem ki a rossz hírű kerti szobát…
Ideadták potya áron. Az öreg Körmös, a szép menyecske férje, akitől a szobát kivettem, csak annyit jegyzett meg:
– Nem tudom, megbír-e lakni benne az úr? Ám ha igen, én csak örülni fogok neki.
Beköltözködtem s bátran vártam az éjfélt. Egyszerre csak, amint a nagy fali óra elütötte a tizenkettőt, megnyílik a sifonérom ajtaja, s egy fehérlepedős kísértet lépeget felém komoly, lassú léptekkel és kitárt karokkal.
Megreszkettem. Ijedten húztam magamra a paplant, úgy, hogy ne lássam a megfoghatatlan jelenést.
De ha nem láttam, hallanom mégis kellett.
Irtózatos csörömpölést hangzott, amilyet az imént három perccel előbb halottam az udvarról, midőn a kísértet jött azon keresztül.
Egyszerre csend lett. Úgy éreztem, mintha valaki a paplan alul kimaradt hajammal játszadoznék.
Meg nem állhattam, hogy föl ne tekintsek.
Képzelheti meglepetésemet. A kísértet ott ült az ágyam szélén, gyöngéden fölém hajolva, a lepedő már le volt csúszva róla, szép piros arca, kökényszeme éppen nem volt valami ijesztő kinézésű, hanem a leggyönyörűbb álom ragyogó megvalósulása.
A szép Körmös Borcsa ült az ágyam szélén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Idáig ért János úr a beszédében, meg nem állhattam, hogy bele ne szóljak:
– Cifra történet!
– És jó politika, tekintetes uramöcsém. A menyecske, mint megvallotta, fülig szerelmes volt belém. Ő marta ki a férje által odafogadott lakókat, hogy én jöhessek közelébe, ő írta az anonim levelet, s ő játszta folyton – bár nagy fölfedezési veszedelmek közt – a kísértetet, hogy előkészíthesse magának a jövőt, s hogy a háziak és féltékeny, de babonás férje ne merjen leselkedni.
– E naptól fogva – mondja János bácsi – bizalmas viszony szövődött köztünk, s többé nem láttam kísértetet.
– Hogyan? Nem jött volna el többször a kísértet tekintetes urambátyámhoz?
– Nem bizony, tekintetes uramöcsém, mert e naptól kezdve én magam lettem a kísértet. – Én jártam hozzá!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
János úr mélyen elgondolkozik, mintha a múltakon merengne, aztán egy bánatos búcsúpillantást vetve a lapokra, fölemelkedik és a pincérnek csenget.
– Fizetni! – kiáltja.
Majd magában dörmögi szaggatottan:
– Fizetni… Amíg lehet fizetni. Amíg Tisza el nem boszniázza az utolsó garasunkat is…
És mikor már távozik, még folyton makog valamit arról, hogy a mai világban már nem érdemes élni se, legjobb befeküdni már a koporsóba, aztán nem hallani, nem olvasni többé semmit. Eb, aki még törődik a politikával; hadd menjen kótyavetyére az egész alkotmány, eb, aki bánja… ő most vissza fog vonulni mindentől s feléje sem néz az újságoknak…
De azért már egy óra múlva megint ott ül a kávéházban, hóna alatt a »Közvélemény«-nyel s tenyere alatt a »Pesti Napló«-val.…

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem