KI A GYILKOS? (Választási történet) • 1884 (35. kötet)
KI A GYILKOS?
(Választási történet) •
1884
(35. kötet)
(Választási történet) •
1884
(35. kötet)
Egyik alföldi nagy városban a közügyekre nézve a legbefolyásosabb egyéniség egy rövidlátó öreg asszonyság.
Amit az öreg Máli néni akar, az történik mindenben. Mert az öreg néni fia a polgármester a városban, ki olyan népszerű, hogy akarata törvény, s ki olyan jó fiú, hogy az anyja kívánsága neki parancs.
Magának a polgármester úrnak nincsenek céljai. – Innen van, hogy minden célját eléri. Soha hozzá nem nyúlt a népszerűségéhez a saját kedvéért, innen van, hogy a népszerűsége sohase fogy, sőt inkább növekedett.
A mama azonban szeret belebeszélni a közügyekbe. S mint afféle öreg asszonyságnak, megvannak a saját kedvencei, akiket protezsál, gyámolít éspedig sikeresen. Minden kedvencét elhelyezte már. De mindig vannak újak.
Ez idő szerint a legkedvesebb embere volt Máli néninek egy fiatal ügyvéd, kit gyermekkora óta ösmer, s kinek mindennap meg szokta simogatni a haját.
A fiatal Ajtányi Istvánnál tán csak a fiát szereti jobban. No, meg Murzut, a kis fehér ölebecskét.
Murzu mindene. Az az ő lakótársa, ki ott szundikál mellette a díványon délután, kit egy ezüst láncocskán vezet maga után, ha sétálni megy, kinek csecsebecséket kötözget a nyakára, egyszóval, aki egész gondoskodását igénybe veszi.
Mit neki a fia! Az már szárnyra van eresztve. Bele van dobva abba a nagy tengerbe, amit életnek neveznek, a fiának már nincs szüksége őreá, de a kis Murzu mi lenne nála nélkül? Elveszne gonoszul. Murzunak szüksége van Máli nénire.
Jaj annak, aki a kis Murzunak lábára hágna, mikor Máli nénihez jön, az is »ingrata persona«, akit Murzu megugat. Hanem akit a kis öleb szeret, azt Máli néni is szereti. Mert az oktalan állatok okosabbak az embereknél.
Gyöngyökkel kivarrt szalag van a nyakán, s a szalagon Máli néni monogramja.
A legutolsó napokban Máli néni megígérte a szomszédból átlátogató Ajtányinak:
– No, Pista öcsém, akar-e követ lenni? Beszélek a fiammal és meglesz, úgyis azon törik a fejüket, hogy kit jelöljenek a kormánypártról, s egészen fiamra hagyták.
Ajtányi Pista kezet csókolt az öreg asszonyságnak, amint illik, az pedig így szólt hozzá:
– Hát jöjjön el holnap vacsorára, holnap nálam vacsorál fiam, megbeszéljük hárman együtt a dolgot.
Pista öcsénk, kinek régi ábrándja a képviselőség, természetesen boldog volt, és egész éjjel nem tudott aludni örömében.
Még szürkület előtt kelt fel, s amint az udvarra lépett, s kinézett a kert felé, látta, hogy a tyúkólnál szörnyen riadoznak a szárnyas állatok.
– Bizonyára a görény – gondolá. – Jó hogy megcsíplek zsiványfajzat. Úgyis jó koszttal éltél a tyúkjainkból.
Befutott a puskáért, aztán a tyúkól felé csörtetve, látta hogy szalad ki onnan hanyat-homlok a kerten át a tyúkok kellemetlen vendége.
Uccu neki. Piff-paff. A puska eldördült, s holtan elterülve maradt a kertben a ragadozó gyilkos.
De mennyire elhűlt, midőn odaérve, dacára a hajnali homálynak, fölösmerte Murzut, a néni kedvenc ölebét.
Ott feküdt mozdulatlanul, fehér szőre összevérezve.
Borzasztó látvány volt. Megreszketett tőle.
– Istenem, mit cselekedtem?
Úgy érezte, mintha gyilkolt volna. Sötét arccal, tántorgó léptekkel sietett az udvarba, honnan lopva egy ásot keresett ki, hogy a kutyának sírt ásson, s a tetemet elrejtse. Hanem a nyakszalagot, amit Máli néni saját kezeivel hímzett, lekapcsolta és a belső zsebébe rejté. Mert a test elporlad, felismerhetetlenné válik, de e nyakörv örökös bűnjel maradna.
Alighogy elvégzé rettenetes munkáját, nyájas kiáltásokat hall a szomszéd udvarból.
– Murzu, kis Murzu! Hol vagy cukrosom, hol?
– Szent isten, ez a Máli néni hangja! – csak annyi ideje volt, hogy a kapát eldobja az üvegház mögé, az öregasszony reggeli pongyolában megállt a kerítésnél, és élesen kérdé:
– Ki van itt, ki az ott?
– Én vagyok, Máli néni, kezét csókolom.
– Mi lelte, hogy olyan korán kelt, kedves öcsém uram?
– A kertésznek akarom megmondani – hebegé zavartan –, hogy egy bokrétát kössön Máli néni számára.
– Köszönöm, fiacskám! De apropó, nem látta a Murzut?
– Nem láttam, néni – mondá a fiatalember fázékonyan, s arcát elfordította, pedig a rövidlátó öregasszony úgysem vehette volna észre rajta a bűntudatot.
– Pedig erre szaladt a Murzu… No, megállj gonosz! Nem kapsz ma kávét, selyma!
– Az istenért, menjen be néni, mert megfázik, a Murzu miatt ne aggódjék… Tán már otthon is van azóta. Nem vesz az el.
– Isten ments, hogy elvesszen. A halálomat okozná ez a csapás – mondá Máli néni távozóban. Folytonosan kiabálva menetközben: »Murzukám, kis Murzukám!«
Pista egész nap kedvetlen volt, pedig ennek kellett volna lenni legboldogabb napjának. Hiszen ma fogja ajánlani Máli néni a fiának.
Este úgyszólván remegve ment a szomszéd fehér házba, ahol olyan szívesen fogadták máskor. Úgy érezte, hogy itt ma minden szomorú, és mintha halott lenne a házban. S ő maga megremegett minden suhogástól, s minden tekintettől. Azt hitte, arcáról olvassák le a véres tettet, mely ma hajnalban történt. Oh, ha tudta volna, ha tudta volna!
Félénken nyitott be.
Máli néni az ágyban feküdt fehér vánkosok között fehér csipkés főkötőben, és a szemei ki voltak sírva…
– Üljön le – mondá tompán, szomorúan.
Pista leült és a földre szegezte szemeit. Kínos csend következett.
– Oda van – szólt az öreg asszonyság. – Murzu elveszett! Oh, a hálátlan!
S most már kitört belőle a zokogás.
– Pedig mennyire szerettem, mennyire gondoztam. Mindig vele voltam, minden falatomat vele megosztottam. Oh, Murzu, Murzu!
Pista szemeiből is előszivárogtak a könnyek.
– Szegény állat, szegény állat. Nyugodjon bele, asszonynéni.
Erre egyszerre felpattant az öregasszony majdnem haraggal.
– Nem nyugszom. Miért is nyugodnám bele? Ha elveszett, elő kell keríteni. Ki kell kutatni az egész várost, mozgásba kell tenni érte az egész országot. Van elég pénzem hozzá. Már itt volt Kajári Pál… megígérte, hogy előhozza. Mégse rossz ember az a Kajári. De menjen öcsém uram is. Keresse ön is. Lássuk, ki lesz a szerencsésebb.
A Kajári névre nagyot dobbant a Pista szíve, mert Kajári is képviselő akar lenni, s bizonyosan az asszonynéni kegyeit jött kikérni.
– Mindent megteszek, semmit se sajnálok. Az lesz a követ, kedves öcsém, aki legelőbb hozza haza a Murzut.
(No, ha csak akkor leszek követ, úgy sohase fogom látni a pesti országházat.)
– Megyek hát, asszonynéni, kezeit csókolom.
– Igen, igen, menjen és keresse. Én addig haldokolni fogok, és fel nem kelek, míg a Murzu elő nem kerül.
Másnap egy eredeti ötlete támadt.
Hiszen nem egy fehér kutya van a világon!
– Miért ne hozhatnék én a néninek egy másik fehér ölebecskét az övé helyett. A kutyák szerencsére nem tudnak beszélni Aesopus óta. A néni meg nem ösmeri meg, kivált ha a saját nyakszalagját ráteszem.
Ajtányi kiment a városba, az utcákba, s egész nap nem nézegetett egyebet, mint kutyákat, végre talált egy Murzuhoz hasonlót, s hogy ne szaporítsam a szót, megfogta az utcán, hazavitte, rákötötte a nyakszalagot, s elvitte a néninek.
Az egész házban kisütött az öröm napja. Az öreg néni nyakába borult Ajtányinak, össze-vissza simogatta az ál-Murzut, s amint az egyre húzódék tőle, azt is igen természetesnek találta:
– Érzi a bűnös voltát a kis zsivány. Ni, milyen félénk ni, hogy nem találja itt magát! Rossz fát tettünk a tűzre, Murzukám.
A néni megint boldog lett, s Ajtányinak meghálálta a szívességét, a polgármester csakugyan őt jelöltette ki követnek.
Azonban egy napon, mikor éppen egy kortes-lakománál ültek, melyet a néni adott, benyit a szobalány, hogy egy úr akarna az asszonysággal beszélni.
– Kérdezd meg, mi tárgyban?
A szobalány bejött.
– A kutya felől.
– Ah, az én kutyám végett? Nos, ereszd be azt az urat. Mit akarhat vajon mondani?
A jelölt elsápadt, pedig éppen az egészségére tósztozott valaki. No, de sápadtságát arra vették, hogy délután nagy dolog vár rá; a programbeszédét kell elmondania.
Az idegen úr benyitott.
– Asszonyom! Én tudomására jöttem annak, hogy az én kedves fehér ölebem nagyságodnál van.
– Hogyan az ön ölebe, uram? Itt csak az én kutyám van!
– Bocsánatot kérek, én mégis azt állítom, hogy az az én kutyám. Ha megengedné talán, hogy láthassam.
– Nagyon szívesen, uram, de biztosítom…
– Hozassa elő, mama – szólt a polgármester –, azt azonnal meglátjuk. Milyen névre hallgat az ön kutyája?
– A »Pálma« névre, s azonfelül a jobb fülén egy kis, alig észrevehető lyuk van.
A Murzut előhozták.
– Pálma – kiáltott az idegen; és a nyelvével csettintett.
Az öleb örvendezve futott gazdájához, és a farkát csóválta örömében.
– Íme, asszonyom, itt a lyuk is a jobb fülén. Az én kis kutyám ez!
– Úgy van, mama, ez a kutya, semmi kétség, ezé az úré!
– Valóban – hebegé Ajtányi –, én tévedhettem, a kutya éppen olyan színű, mint a Murzu…
– Uraim és hölgyeim, eszerint a dolog rendben van – szólt az idegen –, s kutyámat elvihetem?
– Megálljon, uram! – kiáltá az asszonyság kétségbeesetten. – Hogyan kerülhetett kutyájára az én tulajdon kezeimmel hímzett szalagom?
– Mikor a kutya elveszett, asszonyom, akkor e szalag nem volt rajta.
– Akkor hát ön tette rá azt – mond az asszonyság üveges szemeit irtózattal meresztve Ajtányira. – Hol vette ön akkor a szalagot. Úgy van, úgy van! Ön a gyilkos, ön a gyilkos!..
Ajtányi egy szót sem bírt kiejteni, kékült zöldült, gyulladozott.
Minden szem reá meredt.
»Hol vette ön a nyakszalagot?«
S erre bizony nehezebb volt megfelelni, mint arra, hogy mi lenne, ha a habarékpárt győzne a választásoknál?
Ilyen bolond kutya-históriák is esnek hébe-hóba.
