KONTRA! • 1879 (30. kötet)
KONTRA! •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Színházi kritika
Írta: János
Már nem tűrhetem tovább, közétek ütök, gyerekek! Elkiáltom magam a színi kritikátokkal szemben, hogy kontra! s előadom a magam nézetét is, s az lesz az igazi.
Mert könnyű ám Kákay Aranyosnak otthon a fűtött szobában írkálni-firkálni, szegény színészek életét keseríteni, epét keverni az újságkotyvasztásba, de próbálná csak ő maga elénekelni Henry szerepét a Kornevilli harangok-ban, mekkora nagy gikszer lenne belőle.
Azért hát csilaj, kritika! Most én beszélek.
Valaki egyszer kiszámította, hogy Magyarországon annyi bor teröm, hogy mindön elevön embör számára naponként négy litör jut.
Mármost miután én csak egy litört iszom meg naponkint, szeretném tudni, ki issza meg naponként előlem azt a három literemet?
Ezt az alávaló gazembert kutatom, puhatolom indétig, de nem bírok a nyomára akadni.
Ez oszt a hatalmas torok.
Ilyen kellene nekünk az operettekbe. Mert hej, fiúk, aszondom én, hogy a legszebb hang mégis a borízű hang. Nincs annak mása a világon.
Mikor az megereszkedik s csurog ki belőle a gyöngynóta, hogy aszongya
A rókusi kántor tilinkóz,
Tilinkóz.
Tilinkóz.
csak úgy repedezik a lajbim bélése, amint a szívöm dobogása dagasztja.
Mit nekem Patti, Blaháné, akinek olyan vékony a hangja, hogy a karzaton a szabólegények fogdossák s nyomban tűbe húzva kacabájokat stikkelnek vele a Katáknak!
Többet ér ezeknél a mi kis Niniss-kénk. Aszongya a kritika: se nem játszik jól, sem énekel jól. Hátrább az agarakkal, hé, mert a tempót kell tudni, mielőtt a kritikai tudományba belekontárkodnátok.
Hugo Viktor váltig aszongya, hogy a kiterjesztett karok s a néma ajk is imádság, s jól meghallja azt az Úr.
Ha hát az írók atyamestere is ilyet mond, mit nyávogtok ti összevissza akár a Szegedi Napló-ban, akár a Hiradó-ban?
Aki úr, az a pokolban is úr, s az meghallja a Niniske énekét, még ha a szája becsukva csendes is.
Szegény Niniske!
Igen, összeesküvés ez ellene. Fekete irigység. Mert ami szent, szent, hogy még Prielle Cornélia sem öltözik olyan ízlésesen, mint ahogy ez a Ninis-ben, amikor levetkőzik. Hej, ha volnék fürdetője.
Aszongyátok, egyetlen női tagban sincs drámai erő. Már hogy is vóna erő bennök, mikor mind olyan nyápic hölgyecskék; a Tóth Ilka gyönge nádszál, akár a rozmaring, a Somogyiné akár a lehelet, Ferencziné akár az árnyék, de mán, hogy Rónaszékinében nem volna drámai erő, a mán abszurdum, mert az olyan erős, hogy még én magam is félnék bele kikötni.
Ámbár soha nagyobb drámai erőt nem tapasztaltam még az életben, mint a múltkor, amint egy kackiás Kata-menyecske a Prófétába jött, ott iddogáló uráért, s amint a becsületes szolid férfiú kijelentette, hogy ő még nem megy haza, olyat lökött rajta, hogy az szélmalomként gurult ki az ajtón.
Ebben a jelenetben aztán volt erő is, drámaiság is.
Bizony csak figura a világon minden. S mostanság, mikor valamennyi asszony jó komédiásné, aki csak van, biz istók nagy érdem, hogy legalább azok nem értenek a komédiázáshoz, akik a színpadon forognak.
A színpadra menekült az erkölcs.
S én megyek az erkölcs után.
Ott is vagyok mindig a nézőtéren, azért is tanultam ki minden csínyját-bínját a művészetnek. Beszélhet nekem a kritika akár ítéletnapig. Csak a vérem forr föl, mikor látom, hogy mennyire vak és igazságtalan.
El is küldtem annak az újságkotyvasztónak a jó fehér gukkeremet a tízedik páholyba. Hadd legyen úr, lássák vele; s hadd legyen okos ember, lásson vele.
De bizony nem fogott rajta!
Jó fehér gukkerem, kedves kis költői jószágom, amely annyi szépet mutattál már ennek a hamis két szememnek, bizony olyan vagy te, mint a mesebeli bűvös acéllap, melyen csak maga az aranyhajú királyfi látott keresztül; a többi embernek sötét éjszakát mutatgatsz
Mikor már vagy négy napig használta gukkeremet, kérdezém egyszer nyájas barátsággal:
No, lácc-e rajta valamit? Mert van egy csillag, öcsém egy fényes csillag azon a színpadon, amit még eddig se te föl nem födöztél, sem a Hiradó.
Hát melyik?
Ott abban a tulipiros szoknyában. Az a játék, az a játék
Miféle játék? kérdé az én újságíró cimborám egész hidegen.
Oh, te szerencsétlen! Hát az a gyönyörű szemjáték.
Ahá Nagy Julcsáé.
A bizon, ecsém. Az a művésznő. Az a csillag, nem is egy, ha kettő; a két szemepárja.
De bizony nem hallgatott rám, s az újságban még most sem találom semmi nyomát, hanem Makót, Bodrogit, Somogyit szekírozza, márpedig férfinépre kár az atramentumot vesztegetni, nekem ugyan nem köll legalább elevenen egyik sem. Én a férfi színészt csak halva szeretem, azt is csak úgy, ha csinos özvegyasszonyka maradt utána.
Haj, haj! De csak ritka az okos ember, aki a művészet mivoltját kistudírozná.
Mert csak egy kisség kell gondolkozni, s rögvest benne vagyunk az igazság reguláinak a pitvarában.
Mi a fundamentuma az embernek?
A láb.
Nos, tehát mi a jó színésznő fundamentuma? Ugye a láb.
S mi a lábnak a fundamentuma?
Bizonyosan a láb folytatása.
S most már oda lyukadtam ki, ahova akartam. Ez az egészséges rendszer: innen kell kiindulni.
A láb folytatása a taps forrása.
Két jó darab van a literatúrában, a Szép Diego és a Falu rossza. A többi csak Koty. Kivévén ami operett.
Mert csak szép produkció az, mikor Serpolette imígy kokettíroz velünk: Tekints ide, tekints oda.
Szinte kedvem volna visszakiáltani neki:
Jer kicsikém
Velem falun
Egy fordulóra,
Egy pásztoróra
Nem a világ!
Velem falun
Egy fordulóra,
Egy pásztoróra
Nem a világ!
Meg is mondtam Aradinak tegnap, hogy ne ízetlenkedjék itt az idén holmi erkölcstelen tragédiákkal és drámákkal, hol vér folyik s hősöket gyilkolnak meg. Mire való volt az a Két árva is? Azt nyerte vele, hogy Tisza Lajos a titkárával magára vette a címet s sértődve ment haza a páholyból.
Hát mit adassak? kérdé.
Hát mit adassak? kérdé.
Csinálj már egy kis örömet annak a Laci meg Kálmán gyerekeknek is
Mit tegyek? A Favart-ét adassam?
Becsüllek Hanem tudod, hogy egészen teljes legyen a rekonstrukció legjobb lenne
Mi?
Egy kis balett.
Mert hát hiába, mindennek a láb a fundamentuma.
1880
