KÜLÖNÖS PROTEKCIÓ • 1886 (38. kötet)
KÜLÖNÖS PROTEKCIÓ •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Szalonnát villásreggeliztem múltkor a képviselőházi büfében és szilvóriumot ittam rá, ami nagy ritkaság egy kormánypárti vokstól. Mert az »igen«-ek »kanapét« esznek és sherryt isznak: a paprikás szalonna a »nem«-eseké. Csak egyedül üldögéltem ott szivarozva és éberen figyelve a belülről jövő csengettyűhangokra, amidőn odatelepedik mellém egyik képviselőtársam, akinek a nevét elhallgatom diszkrécióból.
Naiv, jószívű lélek, de mint hallgatag ember ismeretes. Most csodálatosan tele volt mindenféle kérdésekkel:
– Minő dohányt szoktál te színi?
– Én? Sárrétit. De legtöbbször olyat, amilyent kapok. Manapság már nehezen jut az ember szűzdohányhoz.
– Most minő van?
– Egy kis gálócsit tartogatok az asztalfiókomban, mint valami kincset.
– Ezek a nyápic képviselők többnyire cigerettákat színak.
– Bizony, hanyatlott a pipakultusz – sóhajtottam fel. – Tagadhatatlan! De már annak úgy kellett lennie. Először elmúlt a táblabíró, azután elmúlt a pipa. Egymáshoz illett a kettő. De a pipa mégis túlélte a táblabírót.
– Vannak ám azért még táblabírák, hidd meg, ebben a Házban is. Mi más például, Thaly, Eötvös, Szomjas?
– De hiszen dohányos emberek is vannak elegen. Egy szerre nem pusztul ki egy genre. Egyes példányok soká maradnak. Csakhogy a táblabíró is olcsó lett, a pipa is, és jóformán csak az antikváriusnál kapható.
– Hm. És valóban hiszed, hogy vannak még a Házban olyanok, akik szűzdohányt színak?
– De mennyien!
– Például?
– Gróf Dessewffy Aurél maga bevallotta, hogy van egypár csomó dohánya.
– Igen, de csak volt; megsemmisítette.
– Bizony lélekemelő az, ha valaki ilyen komolyan veszi a törvényt.
– Hát még kit tudsz?
– Fogadni mernék, hogy maga a Ház elnöke is nyakig benne van ebben a bűnben.
– Lehetetlen! Miből gyanítod?
– Egyszer a vasúton elbeszélt nehányunknak egy szűzdohánytörténetet s előadási hangjában az olthatatlan szenvedély tüze égett. Az csalhatatlan!
– Hát még kit tudsz?
– Itt van Krajcsik Ferenc. Annak zsákokban áll a magyar dohánya. Amikor ébren van, mindig pipázik.
– De minthogy örökké alszik, tehát sohasem pipázik…
– Sohasem ér rá kiszíni a tömérdek dohányát.
E pillanatban vidám hahota hangzott be a folyosóról.
– Kinek a nevetése lehet az?
– Bánom is én – szólt az én képviselőtársam türelmetlen kézmozdulattal –, számold elő inkább, kiknél lehetne még találni magyar dohányt.
– Ivánka Imréért sem tenném kezemet a tűzbe. Sőt tán maga Wekerle se kivétel.
– Ugyan ne beszélj – mondá nagy szemeket meresztve. – Nos és kit tudsz még?
Olyan mohón kérdezte, hogy szinte feltűnt, de azért csak úgy a szokás kedvéért kérdeztem vissza:
– Miért akarod tudni? Tán kérni akarsz tőlük?
– Dehogy – ellenveté hevesen, olyan hangon, mintha »apage satanas«-t kiáltana –, eszemben sincs, egészen más célom van vele.
– Ugyan mi?
– Megmondom neked bizalmasan. Egy szegény fiún szeretnék vele segíteni.
– Hogyhogy? Miféle fiún?
– Hát tudod a választókerületemből való afféle protezsált, mindig a nyakamra jár.
– Igen, igen, de csak azt nem értem, miképpen akarsz rajta segíteni?
– Egyszerűen – mondá az én barátom, becsületes arcán a szívjóság kinyomatával. – Finánc az illető, de csak úgy teng-leng a szegény feje, mint a Toldi Miklós lova, hát egy kis mellékes keresethez szeretném segíteni.
– Megbolondultál? – rivalltam rá, valóságosan megijedve, mikor látom, hogy arcán a rakoncátlan pajkosság mosolya helyett a honatyai kötelesség felhői borongnak. – Csak nem beszélsz talán komolyan?
– Hogyne beszélnék – szólt megütődve. – Kérlek, olyan becsületes, derék fiú, hogy megérdemli a felkarolást. Szegény öreg anyjának küldözget pénzeket sovány keresményéből.
– Ember ! – kiáltok megijedve. – Valahogy meg ne tedd, amiről beszélsz, mert akkor engem denunciánsnak fognak tartani… Szerencsétlen, ki adta neked ezt a tanácsot?
– Beöthy Aldzsi!
– Persze. Hiszen mindjárt tudhattam volna.
– Vele tanácskoztam, hogy mit kellene tenni a fináncom érdekében; ő mondta, hogy legokosabb lenne a szegény fiúnak egypár jó dohánylelet.
– No, hiszen szépen megjártad volna!
– Ugyan, ne tréfálj! Azt hiszed, engem lebeszélsz az effélékkel! Egyrészt segítek a fiún, másrészt hazafias kötelességet teljesítek . . .
Ne bolond, ne! De így van az, ha valaki komolyan kezdi venni a törvényeket. Láttam, hogy nem bírok vele, kétségbeesve rohantam hát megkeresni valahol Beöthy Algernont, hogy ő próbálja lebeszélni.
Beöthy Algernon nem volt sehol; mire visszaszaladtam a büfébe, az én barátom is eltűnt onnan. Azóta nem láttam, s folytonos trémában vagyok, hogy a protezsált finánc csakugyan beállít az elősorolt urakhoz.
Azért hát egyszerűen megteszem töredelmes vallomásomat, hogy az illetők idejekorán megsemmisíthessék a dohánykészletüket, a baj minden percben lecsaphat.
Mert ha azt hiszem el büfébeli barátomról, hogy komolyan beszélt, az igaz, akkor egészen hihetetlen nagy bolond.
De ha nem ezt hiszem felőle, ha felteszem róla, hogy tréfált, akkor hihetetlen nagy humorista.
Csakhogy mégis az elsőt kell feltenni, mert az életben sokkal gyakrabban fordulnak elő a nagy bolondok, mint a nagy humoristák.
