LÁBNYOMOK A HOMOKBAN • 1882-1884 (33. kötet)
LÁBNYOMOK A HOMOKBAN •
1882-1884
(33. kötet)
1882-1884
(33. kötet)
Megkaptam leveledet, melyben írod, hogy egy kötet költeményt szeretnél kiadni a saját költségeden s kérsz, hogy mint gyermekkori barátod, én írjam könyvedhez az előszót. Ide szeretnél jönni lakni, mondod, az irodalmi központba, ott hagyván szelíd, csendes faludat. Nőd is akarja, kész veled indulni. Hova? A dicsőség után, ugye?
Nem tudom, mit feleljek erre.
Talán azt, hogy megírom az előszót egy elbeszélésben. Igen, ez lesz a legjobb.
Hát emlékezel-e arra a mogyorófabokorra, amely alatt annyiszor heverésztünk ábrándozva? Ha eszedbe jutna az a nap, amikor egyszer bekergetett az eső a csősz-kunyhóba? Amolyan futó eső volt, a felhő talán csak azért potyogott le, hogy ne lábatlankodjék a napfénynek, mely nyomban megszikkasztá a földet. A milliárdnyi homokszemek csillogtak, tündököltek. Sajátságos az, hogy mennyi érdekes dolog van oda bekeverve. Kalásznak a szilánkja, cserebogárnak az egyik lába, cserép-darab, letiport falevél, s mindez elpusztul, elenyészik, csak a kis homok-szemek maradnak örökké.
A megszikkadt homokban, a bokor mellett, amint a kunyhóból arra tartottunk, friss lábnyomokat vettem észre.
– Valaki járt itt már azóta – mondám, figyelmesen nézegetve a nyomokat.
– Igen – szóltál –, mégpedig valami nő járt erre, mert igen picinyek a nyomok. Fogadni mernék, hogy női lábak.
– Ugyan eredj, kérlek. Ki járna erre?
– Sőt olyan picinyek és olyan formásak ezek a nyomok, hogy szinte látni lehet a cipőket. Gyönyörű lábacskák, annyi bizonyos.
A rigó elfüttyentette magát a szilvásban, a patak vígan csörgött a szakadék mellett, mi pedig elandalodva néztük a kedves nyomokat. A homok lilaszínt játszott a mélyedésekben, miket kivájt, ahova lépett.
Igen, igen, nőnek kellett lennie. A kicsi nyomhoz csak a lábat nehéz oda képzelni, a lábikrát már nagyon könnyű, a sugár alak pedig oda áll eléd magától.
A tizenhatodik évben voltunk, mikor te szüleimnél töltötted a szünnapokat. Bőszavú esztendő; hogy sugdosott a füleinkbe mindenféle regényes dolgot, hogy megtüzesítette arcunkat, szemeinket. Tüdőnk kitágult, szívünk dobogott s önkénytelenül elindultunk a titokteljes nyomokon, mindig beljebb-beljebb az erdő felé.
Ahol a gyep kezdődött, ott a füvek mutatták lábának körrajzait engedelmesen. Letaposva egymásba fonódtak, az esőcseppek átgurultak az egyikről a másikba s ott himbálóztak makacsul, mintha fel akarnák szívni minden fűszálról a port, az illatot, amit az ő lába hagyott ott.
– Menjünk! Siessünk utána!
Vajon ki lehet? Ki tudhatná azt? A sejtelem szövi egy képbe arcát, haját, alakját, mosolyát, nézését; erdő lombjai beszélik, de nem lehet megérteni egészen.
Egy mókus végigszaladt a selyem mezőn s hosszú farkával felborzolta a föld haját. Egy sötétzöld pántlika maradt nyomában, s e szalag tökéletesen tönkretette egy nagy darabon a nyomokat. Ezek a gyalázatos mókusok semmit sem tisztelnek a világon!
Te most elkeseredve ezen, nem akartál tovább menni, megfordultál. A déli harangszó hazacsalogatott a leveses tálhoz, de én már egészen bele voltam bolondulva a lábnyomokba. Meg is találtam őket újra a cserjésen túl s mentem utánuk, amerre vittek.
Egyszer balról csengő kacaj hallatszott. Oda sem néztem. Mi közöm hozzá? Az én nyomaim jobbra visznek s engem most nem érdekel más.
– Hahó, hahó! – kiáltá egy hang utánam.
Megfordultam. A tiszteletes úr kisasszonykái léptek elő a bozót közül. Egészen össze voltak tépve a ruhácskáik, a nagyobbik a hátán hozta a kisebbiket, ki egy kis garabolyt tartott kezében. A pofácskáik be voltak mázolva feketére. Valóságos kis ördögöknek néztek ki.
– Hát magok mit keresnek itt? – kérdém, kedvetlenül közeledve feléjük.
– Szedret szedünk a mamánknak. Nézze, mennyi sok.
– Látom. Hát nekem nem adnak?
– De adnánk magának is, ha egy madarat fogna előbb.
– Oh, magok neveletlenek, kis csacsik! Lehet is a madarat úgy fogni, mint a guruló gombolyagot.
A nagyobbik, Vica, durcásan fordította el fejét, megneheztelt, hanem Birike nem vette szívére a sértést.
– Pedig nagyon kellene egy madár. Lássa, már mindenünk van. Megvan a kalitka hozzá, megvan a vályú, amiből inni fog, zöld cserépből van, ha maga látná… A kalitkán torony is van… a kendermagot pedig elfelejtettem mondani.
– Értem, értem. S milyen madár kellene magoknak?
– Olyan ni… amott röpül, nézze… most meg már leült a jegenyére.
Fölvettem egy követ s úgy találomra megcéloztam a vörösbegyet; biz az szegény nem ért rá testamentomot csinálni, azon módon lefordult a fa tetejéről halva.
– Kell-e még több? – kérdém, vitézi önérzettel odafordulva a lányokhoz.
De azok már nem hallgatták hencegésemet, odafutottak a madárhoz s hangosan siratták hirtelen bekövetkezett halálát.
A kosarat letették a fűre; felfordult s kiöntődött belőle a szeder, úgy nézett ott ki, mint egy fekete sírhalom.
Tanácskoztak, hogy a vörösbegyet most már el fogják temetni, a Vica napernyőjével, mert az úgyis hegyes, egy kis gödröt ásnak a fa alatt, oda teszik le örök nyugalomra a meggyilkoltat.
Birike úgy is nézett rám, mint egy gyilkosra, de Vica felém futott s gyöngéden mondta:
– Az én kedvemért ütötte agyon. Lássa, lássa, mit tett? Én egy eleven madarat akartam.
Hozzám simult, ránéztem s csodálatos szépnek találtam most, nagy ragyogó szemével, a kis paplányt. Ha az én feleségem volna, sohasem engedném mosakodni, hogy így szedrével bekenve maradjon az arca örökkön-örökké, ha csak én magam nem csókolom le piros szája környékét…
…De a nyomok, a nyomok! Már majdnem elfeledtem!
– No, csak temessék el, kicsikém, azt a madarat, mert nekem el kell menni.
– Ne menjen! – csengett Vica – maradjon itt, kérem, oh, mert úgy félek… de úgy félek…
– Hiszen ha eddig nem félt…
– Igen eddig, de most… most úgy szeretném, ha velünk jönne, ha elkísérne, mert egész testem reszket. Ha kell, a szederből adok ám!
– Nem kell nekem, mert savanyú! Hanem adok egy jó tanácsot, menjenek le itt a gyalogúton, erre közelebb s a völgyben lent bizonyosan találkozni fognak a barátommal, az majd hazakíséri, ha félnek… Nos, mitől fél úgy, kis bohó?
– Hát mitől? – mondá a kis leány, szép szemeit lesütve. – Talán ettől a holttesttől?
– Oh, oh! – vágtam közbe nevetve – egy madárnak a holttestétől!
S szaladtam tovább a nyomok után.
De a kis lány méla nézését még mindig éreztem, mintha hangyák mászkálnának a tagjaimban.
Visszafordultam s harsány hangon kiáltottam:
– Viki, Viki! Pá, pá, kis Viki!
Az még mindig utánam nézett, s míg Biri a sírt ásta lehajolva, ő azalatt fölvette fehér köténykéjét, mellyel ideiglenesen a madár volt letakarva s hívólag lobogtatta.
Habozva álltam meg. Milyen édesen hítt magához, ne forduljak-e vissza? Nem, nem! Meg kell találnom tündéremet.
Az erdő túlsó része felé a puhább agyagos föld már nem volt olyan titoktartó, az már nemcsak sejteni hagyott, de tudni is. Egész biztosan haladhattam. A borókaillat mámorossá tett, nem éreztem sem éhséget, sem fáradságot.
Lihegve csörtettem keresztül bokron, bozóton, töviseken, tisztáson, sűrűségen, sokszor felbukva egy-egy szederindában. Hol egyenesen, hol cikcakkosan, már azt sem tudtam, merre megyek, egészen elvesztettem az irányt, csak a nyomokat nem.
Azok vittek, vittek hűségesen, míg egyszer csak ott találtam magamat a jegenyefa alatt… egy pici sírnál, ahova a vörösbegyet temették.
Legyek és apró bogarak gyász-zsongással körülröpködték a friss hantokat. Fenn a jegenyefán gúnyosan füttyentett a rigó.
Hohó! hiszen az otthagyott Vica volt az én tündérem!
Hideg szél süvített végig s megropogtatta a gallyakat, a földről mintha fojtó pára szállna föl, az erdei liliomok búsan hajladoztak, fölöttem az égen valami megdöbbentő fenség honolt, s a kis madársír mintha rám nézne… megannyi szem, amennyi rögje.
Halálos félelem vett rajtam erőt.
– Viki! Birike! – kiáltoztam a kedves gyermekek után. Most már én féltem. Most már én szerettem volna hozzájok menekülni.
De hol jártak azok már!
Fölszaladtam a dombra, lenézni a falu felé.
…Ott mentetek lent a völgyben mind a hárman. Megismertelek. Te karodon vitted az elfáradt Birikét, nőd pedig, vagyis akkor még a kis Vica, melletted poroszkál s negédesen lóbázta szedres kosárkáját.
--------------
Mondjam még tovább? Magyarázzam is? Minek? Hagyj békét a csillogó nyomoknak, amik kivezetnek nádfödeles viskódból, sem a verseidet ne add ki soha a tulajdon költségeden.
Az erdei virágok, szerelem és a dicsőség magoktól jönnek-mennek, nyílnak és hervadoznak.
