LÁTOGATÁS STOFI BÁCSINÁL • 1873 (27. kötet)
LÁTOGATÁS STOFI BÁCSINÁL •
1873
(27. kötet)
1873
(27. kötet)
Csütörtökön délután a királyi ügyész úr engedélyével meglátogattam beszélyeim alakját, a jó Stofi bácsit.
Tartoztam neki ezzel a vizittel.
Ha végig viaskodtattam Snapsz Augusztinnal a »Miért fél Stofi bácsi a porosztól?« című beszélyben, ha összeveszítettem a »Batyus zsidó lányá«-ban az esküdtekkel, ha kidobattam az ablakon a »Fekete szemek«-ben, ha elkísértem élete kalandos útain tollammal, illő, hogy a küzdelemteljes, logikátlan pálya emberét megnézzem a legutolsó garádicson is, ahová a sors keze letaszította.
Az őrmester szobájába hívattam le.
Velem volt még két beszély-alakom, Sramko fiskális és a toasztirozó Béla gyerek.
Öt perc múlva megjelent.
Az arca sárgább, mint egy héttel ezelőtt, a szeme beesettebb, alakja összeesett: a nagy fekete kabát csak úgy lityeg-lotyog rajta. Az eleje mindig be szokott lenni piszkolva leszóródó tubákkal: azóta már azt is lekefélte róla a szél…
Vad mosoly jelent meg arcán, amint megpillantott.
Arccsontjain valami rángás volt észrevehető, vállait felhúzta egész nyakáig, melyben hanyagul lóg le az ismeretes fekete kendő.
– Isten hozta! Servus humillimus! Hüm! Már megint anyagot jött gyűjteni maga, kis román-schreiber. No, örülök. Nem is képzeli, milyen szép leány-vizitem volt tegnap… Izé… nézze csak, milyen korruptált a mai társadalom… Sie, Herr őrmester! Kitől konfiskálták ezt a sok gyufatartót?…
– Hát hogy van, Stofi bácsi? – kérdém részvéttel.
– Hüm… izé… hüm… mily kérdés?! Úgy vagyok, mint Lónyay a parlamentben. Megvan mindenem a világon, csak a levegő hiányzik.
– Hogy beszélhet hát mégis a levegőbe?
– Malícia. Hüm… De megbocsátok magának. Ösmertem magát még kicsi gyermek korában. Úgy látszik, fehér haja volt, minélfogva miért ne allegálhatnék én innen is?…
– Igen, de hogy számítja be a feleknek a pertári megjelenéseket? Hát kap-e feketekávét ebben az Eldorádóban?
– Hihihüm! Küldhi nhekem mindennap izraelitha hitközség Bécsből telegraphon – szólott Stofi bácsi zsidó dialektussal, mintegy reminiszcenciája-képpen a Deutsch-kávéházi diplomatikus nyelvnek.
Szegény, ha tudná, hogy a Deutsch-kávéházat is becsukták egyidejűleg vele! Egyik se élhette túl a másikat.
Utána puszta rideg lett minden…
Meg sem szomorítottam ezzel a hírrel. Ha megtudná, talán nem is vágyakozna a szabadság után. Mert mit ér, ha van szabadság, de nincs kávé a Deutsch-ban?
Mit ér, ha van pap, de nincs templom?
Jó negyedóráig diskuráltunk. Azután ajánlottuk magunkat. Stofi bácsi kikísért az udvarra, hol a rabok, ezek a félig szánandó, félig borzalmas alakok egész flegmatice végezték monoton körsétájokat oly egykedvűséggel, mintha csak valami bálteremben defilíroznának egymás után gardedame-jaik, az őrök, felügyelete mellett.
– Lássák, milyen szép tágas udvarom van – mondá keserű humorral. – Ez aztán a fény! Magok ezt nem is értik, szegény ördögök! –
Egyet rántott izgatottan a nyakkendőjén…
– No, de nem tesz semmit! Ne irigyeljék tőlem. Mert elvégre is nem lehet minden ember udvarképes.
Mély gondolatokba merült: reszkető két ujját végigsimította homlokán… Olyan sötét volt az e percben…
– Isten áldja meg, Stofi bácsi! – mondám búcsúzólag a kapunál. – Én már nem látogathatom meg többé. Néhány nap múlva megyek Pestre. Adja isten, hogy egy esztendő múlva egészségesen találkozzunk odakinn… Bagatelle… Hiszen már csak háromszázhatvankét napja van hátra az egy évből…
Stofi bácsi felröhögött, egy nagyot hunyorított szemöldjeivel, és idenyújtotta kézszorításra a jobb keze három ujját…
Feltűnt az a körülmény, hogy a mutató- és nagyujja görcsösen össze volt szorulva.
Mi lehet az? Még egyszer megfogtam kezét s széthúztam ujjait.
Hát szegény egy csipetnyi tubákot szorongatott ott, amit az őrmester piksziséből sikerült elhódítania, elviendő azt magával vigasztalásul a szomorú fogságba azon jeles orr számára, melynek nem szabad megérzenie gazdája nélkülözéseit.
…Mikor olyan édes gondolat az, hogy az ember szabadon elprüsszentheti magát a börtön néma falai közt és elmondhatja magának: »prózit«. Még azt is elhitetheti magával, hogy nincs egyedül.
Egyébiránt ő sohasem lehet egyedül.
Vele vannak összekuszált, zűrzavaros, kaotikus eszméi: ez a hadsereg, melyet ő szül s mégis ellene fordul, tépi, marcangolja kebelét, mely egy egészen külön világ, amelyik nem forog a nap körül, mert mindig az örökös éjszakának van fordulva.
– Stofi bácsi, szeretne-e most odakinn lenni? – kiáltám vissza, mikor már jó távol voltam tőle.
A kalapjával integetett, míg a kezével odamutatott a sétáló rabcsoportra.
– Lächerlich! Mit gondol? Mit keresnék én magok közt, mikor idebent sokkal becsületesebb emberek közt vagyok, mintha ott kinn volnék.
