A CSÁK FÉSZKE (Trencsén)
A CSÁK FÉSZKE
(Trencsén)
(Trencsén)
A Vág mentén fölfelé haladva Beckón túl kitágul a szilaj folyam völgye, óriási hegyek szinte egymásra látszanak dőlni körös-körül keretnek, míg végre Kosztolnánál meredek sziklán megvillan egy hatalmas romvár: Trencsén.
Itt székelt valamikor a leghatalmasabb magyar úr, Csák Máté, aki fittyet hányt a királyoknak és a törvénynek.
A romtömkelegben egy-egy kövön a Thurzó-címer látszik, egy másikon a Forgáchok koronás nőalakja domborodik ki, amott a Hunyadiak hollója röpköd, majd egy Zápolya- vagy egy Illésházy-címer.
A kövek elbeszélik némán, hogy kik voltak ennek a várnak az urai.
A vár udvarán van egy 76 ölnyi mély kút. Ehhez is tapad egy történet.
Trencsén urainak mindenük volt, ami a szívüknek, szájuknak tetszett. Csak egy hiányzott, s azt még Csák Máté sem tudott teremteni. Nem volt a váruraknak vizük. Azt nem adhatott nekik a király, a szikla pedig nem akart adni. Pedig ugyancsak bizgatták elégszer.
Szapolyai István, aki 1475-ben kapta meg a várat, egy portyázásából nagy zsákmánnyal tért meg. Sok lábasjószágot és törököt fogott. Mind a kettő kész pénz; mert a lábasjószágnak jó ára van, és a rabokat is kiváltogatják apródonkint.
A rabok között volt egy gyönyörű leány, Fatime; szelíd, finom, tartásban, modorban előkelő, elbájoló. Nagyon megtetszett Szapolyainénak, Hedvig tescheni hercegnőnek. Elkérte férjétől a hölgyei közé.
Rá néhány hónapra előkelő török úr, Omar basa fia jelent meg Trencsénben a várúrnál, hogy a török rabokat szeretné kiváltani.
– Azt igen okosan teszed. Olcsón engedem őket.
Megalkudtak az összegben, de a török ifjú még így szólt előbb:
– Szeretném azonban látni, hogy mit váltok ki.
– Nézd meg hát előbb a portékát.
Levezette a rabokhoz. Az ifjú elhalványodott s remegve kérdé:
– Csak ennyi?
– Nos igen.
– Mind itt van?
– Mind.
– Ő tehát meghalt! – kiáltá kétségbeesetten.
– Kicsoda?
– Az én jegyesem, Fatime.
– Nem, a feleségemnek ajándékoztam.
– Őt akarom kiváltani, uram.
– Az lehetetlen. Amit egyszer feleségének ad a magyar ember, azt vissza nem veheti többé.
– Annyi aranyat adok érte, amennyit nyom – esengett a bég.
– Elég aranyam van.
– Száz arabs lovat hajtok érte az udvarodra.
– Elég ménesem van – felelte ridegen Szapolyai.
– Hát mid nincs?
Szapolyai nevetett.
– Vizem nincs, jó muzulmán. Fakassz nekem e kősziklából vizet, s én odaadom nemcsak Fatimet, de valamennyi rabot ingyen.
– Add rá a nemesi szavadat.
Ezzel nekilátott az ifjú és a rabokkal három hosszú évig vájta a kősziklát mindig mélyebbre, mélyebbre, lankadatlan erővel, szívóssággal, míg végre az emberi akarat előtt meglágyult a kő is, és víz buggyant fel a mélységből.
Szapolyai szavát állta. A rabokat szabadon ereszté. A bég testileg megtörve e szemrehányó szavakkal vált meg tőle:
– Vized már van Szapolyai, de szíved nincs.
A Szapolyaiak akkor vesztették el Trencsént, mikor a trónra jutottak. János királytól ostrommal vette be Ferdinánd vezére, Baracskay Pál.
Ferdinánd odaadta zálogba Thurzó Elek országbírónak, a Thurzóktól a Forgáchokhoz származott, míg végre az Illésházyaknál állott meg hosszú évszázadokig.
Sok vidám, rózsaszínű napja volt Trencsénnek: lagzi, menyasszonyvárás, kendőadás. Itt adatott férjhez Mária, I. Lajos leánya, luxemburgi Zsigmondhoz. Itt várták a magyar főurak Podjebrád követeit, Mátyás jegyesét s fogadták mesés pompával. Itt jegyeztetett el Szapolyai Istvánné leánya, Szapolyai Borbála, Zsigmond lengyel király részére.
A sötét napokból is kijutott. »Álgyúk sokszor dördülének, falak sokszor repedének«, különösen Illésházy István idejében, akitől el is kobozta a várat Rudolf császár és odaajándékozta a bécsi kereskedőjének, Henkl Lázárnak.
A Csák Máté vára Henkl uramnál!
Minden várúr arcát megfesté a harag és szégyen. Maga Bocskay István azt üzentette Trencsénbe, hogy egy rőffel fogja onnan Henklt kiverni. (Milyen boldog idő, mikor még csak egy Henkl volt. Most már ezer van.)
1605-ben ostrom alá fogta Bocskay a várat és csakhamar bevette.
Jó politikus volt, így gondolkozott:
– Most már kinek adjam? A saját embereim közül valamelyiknek? Ezeknél mindig a Pandora szelencéje lesz. Ejh, odaadom a régi urának, Illésházynak.
Legott is ültette nyeregbe a csatlósát, keresse fel levelével Illésházyt. A levél így szólott:
»Bevettem Trencsént. Kegyelmedé volt, hát nem adhatom én sem másnak.«
Mire visszaírt Illésházy:
»Nagyságodé volt a vár, most nagyságodé a várúr.«
Hű barátja lett Bocskaynak ezután, s nagyban elősegítette céljait, mert Trencsén vár nagyeszű ura úgyszólván a Csák Máté hatalmát érte el, roppant népszerűsége és diplomáciai ügyessége által.
Egyszer meglátogatta Mátyás főherceg Trencsénben s bizalmas beszélgetésben elárulta, hogy király szeretne lenni.
– Tegyen meg fenséged előbb nádorrá, és akkor király lesz – mondá Illésházy.
A főherceg mosolygott.
– Az egy kicsit nehéz. Hanem ön tegyen meg előbb királlyá és akkor nádor lesz.
Illésházy meghajtotta magát.
– Ám úgy is jó.
Nemsokára király lett Mátyás főherceg, s nádor 1608-ban Illésházy.
Nem volt tréfadolog sem az egyik, sem a másik – de mégis könnyebb volt Illésházynak királyt csinálni Mátyásból, mint Mátyásnak Illésházyból palatinust.
Mert Illésházy protestáns volt, s a protestánst akkor szívesebben ültették máglyára, mint a nádori székbe.
