KIRÁLYOK VÁRA (Visegrád)
KIRÁLYOK VÁRA
(Visegrád)
(Visegrád)
Ami most a »mandátum«, az volt régenten a vár. Minden szegény ábrándozó fiú álmaiban ott szerepelt végpontnak a vár. A középkori karrierhez mintegy hozzátartozott alacsony viskóból elindulni egy szál karddal s sok viszontagságok után egy várat szerezni.
Pedig az nem volt éppen kis feladat, a királyt kivéve, kiről fel is maradt a közmondás: »Könnyű a királynak várat szerezni.« A főurak, e hatalmas oligarchák, sokszor maguknak éltek, de okvetlenül a királynak haltak. A fiskus kezébe sűrűn hullottak a várak, kivált hadjáratok idején, a kihalt nemzetségektől.
Más ember fiának azonban nehezen ment a várszerzés, mert vagy építeni kellett, mint Bebek Máté uramnak, aki a XIII. században annyi pénzt talált a Krasznahorka alatti téren, hogy egyszerre hét várat épített belőle, vagy kapni kellett a királytól, vagy elvenni haddal olyantól, akinek van, vagy pedig beleházasodni valami várba.
Ez utóbbi volt a legkönnyebb. Ezt csinálták az emberek, mióta a világ van, a legszívesebben. Még olyan hatalmas család is, mint a Habsburgok, házassággal szerezték országaikat, s innen a találó mondás: »Bella gerant alii, tu felix Auatria nube!« (Hadakozzanak mások, te szerencsés Ausztria házasodjál.)
Visegrádhoz még könnyebben jutottak a magyar fejedelmek, a honfoglaláskor itt találták készen. Visegrádot, mint a neve is mutatja, a tótok építették, mégpedig nem oly értelemben, ahogy ezt most Budapest felől szeretjük tréfálkozva mondogatni: nem mint napszámosok, hanem mint urak. Régenten tótból lefordítva »magas vár«-nak, latinul »altrum castrum«-nak fordul elő az okmányokban. Semmi kétség, hogy már ezer év előtt is ott állott azon a fönséges bércen, mely a Duna tükrébe nézi magát s mely regényes hegyektől körülvéve, a szelíd természet bájával telt öbölből nyúlik fel merészen az égnek.
A szép királyi vár egy alvárral és egy védvárral volt biztosítva, úgy hogy sok ideig bevehetetlen várnak tartották, mint később Komáromot.
Ámbár a várak bevehetetlensége minden időben csak illúzió volt, s legjobb e tekintetben a Bem filozófiája:
– Ha bevehetetlen a vár, akkor úgysem veszi be az ellenfél tőlünk, ha pedig beveszi, akkor nem bevehetetlen, tehát visszavehetjük tőle.
Visegrád leginkább a vegyes házbeli királyok alatt virágzott. Az Árpádok is sokszor megfordultak ott, sőt Salamon »ült« is benne másfél esztendőt. A tornyot, ahol el volt csukva, maig »Salamon tornyá«-nak nevezik.
De legjobban szerette ezt a helyet Róbert Károly; aki a vár aljára pompás palotát épített, s állandóan benne lakott. Egész palotasor volt akkor Visegrádon; a főuraké, kik a királyi udvar fényét vetélkedve emelték.
Oláh Miklós érsek, ki már csak Mátyás halála után láthatta Visegrádot, mint szemtanú elragadtatva ír róla: »Bámulatra méltók voltak a függő erkélyek, a dísz- és vadaskertek, az alabástrom- és márványmedencés szökőkutak, melyeket múzsák szobrai vettek körül. Négyszáz szobája volt a laknak, világraszóló fényben úszó. Az istállók márvánnyal vagynak bevonva. A vártemplom három alabástrom-oltárral és egy ezüstsípú orgonával ékeskedik.«
Ebben a templomban nem tud imádkozni Arany János szerint a királyné. Olvasóját honn feledte.
– Eredj fiam, Klára! megtalálod a térdeplőn, ha nem, a dívánon.
Zách Klára elment, de az olvasó helyett ott találta az udvarlót, a királyné fivérét, Kázmér herceget, Lokietek Vladiszlav lengyel király fiát, aki gyalázatba ejtette.
Felbőszült e gaz csínyen, melyben része volt a királynénak is, az apa, Zách Felicián, s berontott éles kardjával a királyi termekbe, ahol háznépével éppen ebédnél volt Károly király.
– Életed a lányért, Erzsébet királyné! – s feléje sújtott. A királyasszony sikoltva hárítá el kezével a vágást. Négy ujja leesett.
– Gyermekemért gyermek! – ordítá a feldühödt főúr és a királyfiaknak rohant.
De szerencsére felugráltak a király emberei az asztaltól s felkoncolták a derék öreget, mielőtt esetleg kárt tehetett volna a kis Lajosban, akiből Nagy Lajos lett.
1335-ben olyan pompát látott Visegrád, aminő még se azelőtt, se azóta nem volt Magyarországon. Kelet-európai értekezlet volt Károly királynál. Megjelentek: János a cseh király számos vitézével, III. Kázmér lengyel király a mesés fényű lengyel urakkal, Rudolf szász herceg, Boleslav liegnitzi és Vladislav lancritzi hercegek, bíborba öltözött csatlósokkal, úgyszintén a német lovagrend meghatalmazottjai: Hadi játékok- s udvari ünnepélyeknek nem volt vége, hossza. A castelai püspök ilyen nyilatkozatra fakadt: »Aminő Visegrád, olyan csak a paradicsom lehet.«
Visegrádon tartották királyaink, ami a legféltettebb javuk volt: a koronát és a kényes rabjaikat. Ide tette fogságba I. Lajos a Nápolyi hercegeket, Mátyás király pedig a Podjebrád cseh király fiát és Vitéz János esztergomi érseket.
Sőt úgy is esett, hogy ahol a korona volt elcsukva lakattal, oda került maga a koronás fő is, lakat alá.
1401-ben, ápril 28-án, Budán a rendek Zsigmond király elé járultak, szemére hányván törvénytelenségeit.
– Hát mit akartok velem tenni? – vágott közbe türelmetlenül Zsigmond, elunván a hosszadalmas panaszkitöréseket.
– Fogollyá teszünk – mondá a nádor.
– Itt vagyok, fogjatok meg, de ne beszéljetek annyit.
Így került a visegrádi fogságba Zsigmond, ahol egy félszázad előtt rútul bántak el a szegény II. Károllyal, kit a Forgách Balázs csákányütéseitől vérbe fagyva, félig holtan szállítottak Budáról Visegrádra.
Erzsébet királyné a rabhoz küldé udvari orvosát, hogy az mindennap küldjön csatlóssal Budára üzenetet a sebesült hogylétéről.
»Sebei nem gyógyulnak. Nem él meg.« – Ez volt az első üzenet.
A második, harmadik üzenet is ez volt, csak napok múlva fordult meg a dolog.
»Sebei gyógyulnak. Megél.«
A szegény doktor, aki nem értett a politikához, komolyan vette a maga gyógyítását, meg sem álmodhatta, hogy most már éppen azért nem él meg. Egy éjjel megfojtották börtönében.
Mátyás halála után, mint minden, Visegrád is hanyatlani kezdett. Ulászló alatt elpusztult a négyszáz szobás palota. II. Lajos már csak annyira becsülte, hogy egyik szeszélyes percében 1518-ban odaajándékozta – a szakácsnéjának.
Nimbuszát veszté a fönséges fellegvár is. A két következő zavaros században sokszor cserélt urat ő, a »bevehetetlen«. Hol elfoglalta a török, hol ismét visszavették tőle. Éppúgy vándorolgatott, mint az apró pipogya várak, míg végre I. Leopold, mert bizony őfelségének nemigen telhetett a magyar várakban valami nagy öröme, kiadta a rendeletet, hogy »szét kell hányni Visegrádot«.
