MI MINDEN KELL A JELÖLTNEK? • 1884 (35. kötet)
MI MINDEN KELL A JELÖLTNEK? •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Képzeljék önök, kivel találkozom tegnap az utcán? A mi vidéki ismerősünkkel, Nádaskyval.
De hol a potroh, hol a toka? Gonoszul meg van soványodva a szegény ember, szemei dülledtek, haja szurtos, arca pedig nem látott már borbélyt vagy három hete.
– Ah ni, ön az, tisztelt barátom? Mikor jött?
– Éppen az imént szálltam le a vasútról.
– De ön egészen rosszul néz ki.
– Természetesen, a sok izgatottság.
– A külsejét is elhanyagolja. Ej, mi lelte önt, aki mindig úgy szokott kinézni, mintha Andrássy Gyulának akarna mintául szolgálni.
– Kinek öltözködjem? – mondá fanyarul. – Nem lát engem napvilágnál senki.
– Hogy-hogy?
– Hát úgy, hogy minden huszonnégy órában kétszer tartok beszédet a néphez: virradatkor, mielőtt elszélednének a mezei munkára és estszürkületkor, miután hazaérkeznek. Nappal pedig alszom, és álmodom az éjszakák folytatását.
– Eszerint ön is föllépett?
– Természetesen. S éppen azért szaladtam be a reggeli vonattal. hogy ellássam magam a szükségesekkel.
– Nos, arra csakugyan kíváncsi vagyok, mik egy jelöltnek a szükségletei.
– Jöjjön hát velem. Végezzük együtt a teendőimet, s aztán legalább együtt ebédelhetünk, ha ráérünk.
– És melyik programmal lépett ön fel?
– Az olcsóbikkal.
– Azaz kormánypárti.
– Igen. Mint választó ellenzéki volnék, de mint jelölt nem győzném meg. De íme, itt a zászlókereskedés, menjünk be. Bementünk, s barátom négyszáz zászlót rendelt.
– Nem volna elég kevesebb?
– Nem, nem! A zászló fontos dolog, minden házhoz jusson. Mert ebből varrják az ablakfüggönyöket, s a szoknyákat a parasztlányoknak a választás után.
A kereskedő olyan arccal beszélt a jelölthöz, mintha tőle függne a mandátum. »Úgy megcsinálom, kérem, hogy sikere lesz. Tollakat nem tetszik, kérem? Mert az sokat tesz! A toll tetszik a menyecskéknek. A férfiak tehát szívesen tűzik fel. S ha egyszer a kalapjukon van belebőszülnek a lelkesedésbe. Ezek a kárminpirosak igen kedvesek. Sokszor tapasztaltam, hogy választásokon az győz, akinek szebb a tolla, mert a széptollú embernek előnye van, kérem alássan…«
Rendeltünk hát tollat is ezer darabot. Nádasky kivette a tárcáját, tele volt bankjegyekkel és üres váltópapirosokkal.
– Ahol tehetem – szólt keserű mosollyal –, ezekkel fizetek.
– Pedig majd fölveti a készpénz is.
– Az vissza nem tér többé, ha kiadom. De ezeket a váltókat, ha megleszek, reménylem beváltja a szabadelvű párt. Ni, jó hogy eszembe jutott, éppen oda kell mennem.
– A klubba?
– Igen, a végrehajtó bizottságtól buzdító leveleket viszek a kétes vagy ingadozó választókhoz.
Kocsira ültünk, s elhajtattunk a szabadelvű körbe.
Minden olyan elhagyottnak, ócskának látszik itt, pedig minden új, csak maga a szabadelvűség ócska. Újak az arcuk (csupa jelöltek, kik mind kérni jöttek valamit), új a Vizsolyi arcképe a falon és új a berendezés. Az asztalokból és székekből kivittek egy csomót az előszobába. Úgy látszik, kevesebb tagra számítanak esztendőre.
A zöld szobából valóságos dohszag árad ki.
A kártya-asztaloknál, a dunai termekben, mindössze egy pár ember üti a tarokkot. Halkan, vontatottan társalognak. Látszik, hogy itt vannak ugyan, de az eszök a vidéken kóvályog.
Mindjárt megösmertük, hogy ezek a végrehajtó bizottság tagjai lesznek.
Nádasky beszélt velök, s csakhamar kijött derült arccal.
– Megvannak a levelek – mondá.
– Miféle levelek?
– Amelyekben ajánlanak a pártnak, mint olyan rendíthetlen hazafit, aki dísze lesz a kerületnek, s akihez kétely nem férhet.
– Hány levél az?
– Húsz!
– Lehetetlen! Hiszen öt percig sem tartott.
– Mert csak aláírták. A szöveget én magam írattam meg otthon a sógorommal.
– Hát most meg már hova megyünk?
– A postán adok fel ezer forintot, a főkortesemnek, hogy valahogy ki ne józanodjék a kerületem, míg hazaérek.
Elmentünk a postára. Onnan elhajtattunk a Nyúl utcába, ahol egy régen emeritált képviselő lakik, akinél programbeszédeket lehet rendelni. Egy nagy programbeszéd harminc forint, a kisebbek tíz forintjával. Nádasky megvett ezekből egy hosszút és hét rövidet. A rövidebbeket a falvakban, a hosszút a mezővárosban fogja elmondani.
– De mármost csak készen vagyunk, reménylem.
– Hogy volnánk készen? Most még elszaladok egypár csecsebecsét venni a kerületi orvos kisasszonyainak. A Hatvani utcában nehány tajtékpipát szerzek be a derecskei nemeseknek. Minden pipa egy vótum. Azután betekintek az országos kaszinóba, ahol valami új alakban játsszák a pikétet. Megtanulom, a elviszem a kerületbeli papoknak: nekik az lesz a legkedvesebb ajándék, mert látják, hogy a haladás embere vagyok.
Mindezeket végigcsináltam vele, egészen eltikkadtunk a fáradtságtól, szomjúságtól és éhségtől.
– Hát kell-e még valami? – kérdem gúnyolódva.
– Hogyne kellene. Okvetlenül meg kell még keresnem Németh Albertet.
– Ugyan minek?
– Egypár adomát akarok tőle, amit a vacsorák fölött fogok elmondani.
– Engedje meg, de az ön elkészülése legalábbis túlságos…
– Oh, nem! Még hátra van a legfontosabb. Németh Alberttől visszajövet még egy revolvert is vennem kell útközben. Hisz érti ugye… arra az esetre, ha meg nem választanak.
