OKOS AZ ÉN KÁROLY FIAM – Elmeséli az apja – • 1884 (35. kötet)
OKOS AZ ÉN KÁROLY FIAM
– Elmeséli az apja – •
1884
(35. kötet)
– Elmeséli az apja – •
1884
(35. kötet)
No, ez a Roth! De persze szeles ember!… Hogy lehet úgy elhamarkodni a dolgot. Nos, az egészből az a konzekvencia, hogy észt nem lehet venni a patikából.
Ész… ész! A vérrel megy az! Családi kincs!
Az apja felosztja az eszét a fiai közt – s neki mégis megmarad az egész esze.
Hallottátok már, hogy járt az én Károly fiam, hogy főzte le ravaszságával a püspököt.
Ilyent is csak az én fiam tehet!
»Fiam – mondtam neki a választás után –, te nem hagysz apádnak semmi tanítani valót!«
De igaz, el is felejtettem, hogy elejéről kezdjem.
Hát Károlyt odaát kandidálták a hegyek között. Drága kerület (de hát annak drága, akinek drága) és még azon felül veszedelmes.
A kerület ugyanis katolikus, s fiaim lutheránusok. Károly is lutheránus. Hiába no, törvény, hogy egyszerre csak egy valláson lehet az ember.
Mikor én a száműzetés keserű kenyerét ettem Flórencben, ott az izé… a híres pék… azaz hogy majd később mondom el ezt a szellemes anekdotát, amit különben én magam csináltam.
Visszatérek a Károly kerületébe…. Az volt a baj mondom, hogy bigott katolikus a nép, és szörnyen hallgat a püspökére.
A püspök pedig – minthogy a Károly lutheránus – jobban szerette volna a másik jelöltet.
Amazt akarta, de nem mert pártot fogni mellette; Károlyt pedig nem akarta, de nem mert agitálni ellene – sőt, hogy a kormány ne panaszkodjék, mintha nem pártolná a jelöltjét, még pénzt is adott választási célokra, de mit ért az, ha titokban azt parancsolta terjesztetni az alsó papság és a nép közt, hogy ő nem akarja az én Károly fiamat.
Biztos bukás volt. A kormány is belátta, a fiam is, hogy el van veszve minden. Én is beláttam.
Hanem a kormánynak volt még egy mellékeszméje. Azért mondom mellék, mert a kormánynak a főeszméje mindig a pénz volt. Ezzel az eszmével győzött mindenütt. Itt azonban nem ment, sehogy sem ment.
Azt okoskodták ki, hogy ha csakugyan a kormány híve a püspök, hát akkor nyilatkoztassa ki nyilvánosan, vagy élőszóval, vagy írásban, valamiképp, hogy a Károlyt akarja. Mert a népnek a bornál, pálinkánál is többet ér a főpásztori szó. (Ennyire vitte a népet a korrupcionátus Tisza-aera!)
Nos, mi történt? Az történt, ami velem egyszer Londonban, azaz ami Londonnal történt egyszer énvelem szemben. Benne lesz különben a memoárjaim pótkötetében.
A végrehajtó bizottság, a főispán azon rimánkodott a püspöknek:
– Csak egy kis írást adjon méltóságod vagy egy pártoló, icipici nyilatkozatot ejtsen el valahol: semmit nem kérünk egyebet, csak ezt.
A püspök erre kedvetlenül összeráncolta a nagy, megszaporodott homlokát:
– Mindent megadok, uraim – csak éppen ezt nem.
Hosszú orra lett erre a feleletre mindenkinek, csak nekünk nem a Károly fiammal.
Én a csillagzatunkban bíztam, mert egy kicsit jártas vagyok a csillagászatban is. Nos, a csillagok olyan régiek, hogy bízvást beletartozhatnak a szakmámba: mert mióta a többi szakmákat fölosztottam a gyermekeim közt, most már nekem csak a régészet maradt.
Károlynak ellenben nem csak spuriusza volt, de egy eszméje is. Különb a kormányénál.
Beállított a püspökhöz, s így szólt:
– Jól van, méltóságos uram. Azt ígérte, hogy mindent megtesz, csak nem ír, és nem beszél…
– Most is azt mondom.
– Tehát minden egyebet kérhetek?
– Minden egyebet. Itt a kezem rá.
Károly úgy tett most, mint a ravasz Hohenstaufi, aki a kincsek közül az értéktelen szent koponyát választotta, – az ért neki legtöbbet, mert aztán búcsút rendelt a városaiba, s a szent koponya roppant sokat jövedelmezett neki.
– Nos, tehát mit kíván ön? – kérdé a püspök. – Természetesen pénzt?
– Oh, nem – felelt Károly.
– Talán áldásomat? – folytatá gúnyolódó mosollyal.
– Azt sem. Hanem csak fogasson be nekem a legszebb két hintajába, s ültesse fel díszbe öltözött huszárait a bakra.
– Minek az önnek? – szólt megütődve a püspök.
– Az egyikre én ülök fel – folytatá Károly fiam szerényen –, a másikra a korteseim, s egy kis körutat teszünk a kerületben.
A püspök bosszankodva harapdálta finom ajkait, de már hiába volt, szavát adta.
Így ment Károly fiam a püspök fogatán a püspök huszárjaival keresztül-kasul a szegényes tót és német falvakon.
Mondhatták aztán a parasztoknak az ellenkortesek, hogy a püspök a habaréki jelöltet szeretné. Nem hitte el nekik egy lélek sem.
A saját fiam ez a Károly, mégis biz’isten irigylem tőle, hogy ilyen okos.
